Millie Bobby Brown igen fiatalon lett elképesztően sikeres: amellett, hogy színész, modell, producer, kétszeres Emmy-jelölt és minden idők legfiatalabb UNICEF nagykövete, saját sminkmárkája is van, és állandó tagja a különböző legbefolyásosabb fiatalokat összegyűjtő listáknak. Ha mindez még nem lenne elég, idén szeptemberben jelent meg debütáló regénye Nineteen Steps (Tizenkilenc lépcsőfok) címmel. Az 1943-as Bethnal Green-i metrókatasztrófát feldolgozó, de egyébként fikciós regény szinte azonnal fel is került a The New York Times bestseller-listájára, ami igen szép teljesítmény, még akkor is, ha egyesek szemében talán szépséghibának tűnhet, hogy a könyvet egyébként nem Brown írta. A színésznő ugyanis ahelyett, hogy maga ragadott volna tollat, hírességek regényeinél korántsem példátlan módon inkább egy szellemíró (ghostwriter) segítségét vette igénybe.
Brown nagymamája ott volt azon az 1943-as márciusi estén, amikor 173 ember vesztette életét a légvédelmi óvóhelyként szolgáló Bethnal Green-i metróállomáson – egészen pontosan a lefelé vezető tizenkilenc lépcsőfokon – kialakult torlódásban, később pedig sokat mesélt unokájának az átélt katasztrófáról és az azt követő időszakról. A Brown-család kutatásai és Millie ötletei alapján aztán Kathleen McGurl történelmi fikciókkal foglalkozó írónő vetette papírra a történetet, miközben folyamatosan egyeztetett a színésznővel Zoomon és WhatsAppon keresztül. Bár a borítóra csak Brown neve került fel, a köszönetnyilvánításban azért McGurl is helyet kapott, és a színésznő egy Instagram posztban külön meg is köszönte neki a közös munkát, „nélküled nem tudtam volna megcsinálni” – írta.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Dacára a becsülendő transzparenciának, sokan támadták Brownt a szellemíró közreműködése miatt. Pedig egyáltalán nem új szakma a háttérben meghúzódó, titokban dolgozó íróké. Már az ókori Athénban is akadtak szövegírók, akik beszédeket, nyilatkozatokat és hivatalos dokumentumokat írtak meg mások nevében. Elsősorban azért, mert az athéni bírósági rendszerben ügyvédek hiányában a peres felek saját maguk voltak kénytelenek előadni ügyeiket. Ez rövid úton oda vezetett, hogy az tudta érvényesíteni érdekeit, aki jobb írói és szónoki képességekkel rendelkezett, szükségszerűvé váltak tehát a szövegírók. Az egyik legismertebb ókori beszédíró Lysias volt, akinek tollából több mint kétszáz hasonló beszéd maradt fent.
Rengeteg példa akad a szellemírásra a történelemben és az irodalomban egyaránt. Hogy csak néhányat említsünk:
- Julius Caesar feltehetően Aulus Hirtius és Gaius Oppius történetírók segítségét vette igénybe hosszú háborús beszámolóinak írásakor, és akad, aki a híres „jöttem, láttam, győztem” idézetet is elvitatja a római hadvezértől.
- A nem nemesi családba születő Shakespeare-ről már kortársai sem voltak hajlandóak elhinni, hogy maga írja a műveit, s mára szinte minden Erzsébet-kori írót meggyanúsítottak már azzal különböző kutatások, hogy a világ leghíresebb írójának szellemeiként működtek – jóllehet, egyelőre egyik ilyen teória sem nyert bizonyítást.
- Moliére-ről is sokáig rebesgették, hogy nem ő írta drámáit, de egy 2019-es kutatás végül bizonyította a francia művész érdemeit.
- Mozart köztudottan adott el műveiből gazdag mecénásoknak, akik aztán saját nevük alatt használták fel ezeket.
- John F. Kennedy Profiles in Courage című, bátor amerikai szenátorokat felsorakoztató és bemutató könyvét, amiért később nem mellesleg Pulitzer-díjat is kapott, minimum részben egyik beszédírója, Ted Sorensen írta.
- Mark Twain, aki szerkesztője volt Ulysses S. Grant memoárjának, valószínűleg a könyv megírásában is tevékenyen részt vett.
- George Washington búcsúbeszédét Alexander Hamilton írta, míg a Monroe-doktrínát tulajdonképpen John Quincy Adams akkori külügyminiszter vetette papírra.
A zeneiparban senki sem lepődik meg, mikor kiderül, hogy egy-egy dal szövegét vagy zenéjét nem az előadó írta, ahogy a képzőművészetben is bevett szokás, hogy a művész az ötletet adja csupán a műhöz, amit aztán (akár névtelen) segítők faragnak, varrnak, építenek, festenek vagy alkotnak meg. A filmeket és sorozatokat a beszélgetős műsorok poénjaival egyetemben sok esetben egy szobányi író írja.
A szellemíró elnevezést először a 20. század elején használták. John C. Knapp és Azalea M. Hulbert a szellemírói szakmát és annak etikusságát tárgyaló könyve szerint az elnevezés és a hivatás elterjedése egyaránt a PR (Public Relations) szakma kialakulásával hozható párhuzamba. Amerikában az első világháború környékén vált világossá, milyen fontos a közvélemény befolyásolása, a tervezett kommunikáció, a média adta lehetőségek kihasználása, a kormány propagandaapparátusa és számos vállalat pedig nagy erőkkel bele is vágott a szakma kialakításába. Rengeteg újságíró és író került a beszédek, nyilatkozatok, sajtótájékoztatók gyártásával foglalkozó cégekhez, és mind a politikában, mind az üzleti világban felértékelődtek a fontos emberek megszólalásai – a háttérben pedig az ezek írásával foglalkozó szakemberek. Amióta tartanak politikusok beszédeket, azóta tudjuk, hogy vannak hivatásos beszédírók, sőt teljes stábok egy-egy politikus vagy üzletember mögött, és kevesen ringatják magukat abba az illúzióba, hogy Obama maga képes évente ötszáz darab frappáns, ötvenperces monológot összehozni.
A könyvekkel azonban más a helyzet. Az íróktól valamilyen különös oknál fogva megköveteljük, hogy az írás öröméért írjanak, lehetőség szerint magányosan és megszállottan. Más művészetekkel ellentétben a könyvírást nehezen képzeljük el csapatmunkaként. A szellemírói szempontból legjelentősebb műfajban, a memoárok esetében pedig különösen őszintétlennek hathat, ha kiderül, hogy töredelmes vallomásait nem maga a szerző rendezte kötetbe. Emiatt az idealizált írói kép miatt okoz sokszor felháborodást, ha egy könyvről derül ki, hogy nem csak a borítón feltüntetett szerző dolgozott rajta, és emiatt maradt titokban a történelem során annyiszor a szellemírók személye és közreműködése.
„Eh, mi a név?”
Az egyik első olyan alkotás, ahol a szellemíró neve is felkerült a borítóra, minden idők egyik legsikeresebb memoárja, a William Novak által írt, 1984-ben megjelent Lee Iacocca-életrajz volt. Az olasz emigráns családba születő Iacocca a 70-es években lett híres az Egyesült Államokban, mikor a Ford vezérigazgatói székéből átült a Chryslerébe, és az éppen extrém veszteségeket könyvelő autóvállalat a vezetésével kilábalt a válságból. Iacocca innentől kezdve igazi legenda volt Amerikában, a self-made man archetípusának tökéletes példája. A könyv bestseller lett, a szellemírói szakma pedig mérföldkőhöz ért: korábban nemhogy a borítóra kerülés nem volt jellemző, de a legtöbb esetben teljes titok övezte a szellemírók munkáját. Innentől kezdve több figyelem irányult a történeteket ténylegesen papírra vető alkotókra, és szépen lassan kialakult az angolszász területen ma is jellemző gyakorlat, amiben már nyílt titok, hogy melyik életrajzi könyveket ki jegyzi, és a kiadók keresik fel az ismert és elismert szellemírókat.
Mi sem bizonyítja jobban, hogy egyre nagyobb megbecsülésnek örvend a szakma, minthogy kezd elterjedni a társszerző vagy kollaborátor megnevezés. Akadnak ugyanis alkotók, akik nem rajonganak a szellemíró elnevezésért, mert olyan sok fajta megállapodásra használja a köznyelv, és mert azt sugallhatja, hogy van valami eltitkolnivaló a közös munkában vagy az író kilétében. Abban viszont talán ők is egyetértenének, hogy az itthon korábban használatos „négerhez” képest örvendetes a szóhasználatbeli változás (a néger szó korábban a magyarban igen elterjedt megnevezése volt a más neve alatt dolgozó fordítóknak és íróknak).
Illés Róbert műfordító és immár többkötetes szellemíró a Hot magazin munkatársaként találkozott először a műfajjal, amikor egyik kollégája, aki épp egy híresség könyvén dolgozott, hozzá fordult segítségért. Illés tehát a „néger négere” lett, és 150 oldalt írt az életrajzi könyvbe úgy, hogy arról aztán a titoktartás miatt maga a szerző sem tudott. Később fordítóként több kiadóvezetővel is jó kapcsolatot ápolt, akikkel megosztotta, hogy régi vágya szellemíróként dolgozni egy könyvön. Kapott is erre esélyt, azóta pedig bőven akad felkérése – bár neveket nem árul el:
Az első szellemírói feladatom egy közismert, magyar sportoló életútja volt, utána egy pornószakmában több évtizeden át dolgozó szakember élményeit írtam meg (ez utóbbi egyelőre még nem jelent meg), majd egy kétes ügy miatt országosan ismertté vált celeb könyvén dolgoztam, jelenleg pedig az elmúlt harminc év egyik legismertebb alakjának önéletrajzi könyvét írom.
Illés Róbert nevével azonban egyelőre nem találkozni az általa írt könyvek borítóján, sőt, előfordul, hogy a könyv lapjain sem. Ahol mégis feltüntetik, ott általában szerkesztőként szerepel. Ez szerinte a szellemírói szakma velejáróra, ezt vállalta, amikor belekezdett. Beéri azzal, ha a szűk szakmai kör, barátai és családja tudják az adott könyvről, hogy részben az ő alkotása.
Ennek főként marketingokai vannak: jobban mutat, kelendőbb az a könyv, amit csak a szerző írt, mert ez újabb bizonyítéka annak, hogy az illető különleges, hiszen nemcsak ahhoz ért, amiről eddig híres lett, hanem írni is tud. A szellemíró nevét általában csak akkor szokták feltüntetni (külföldön is), ha az illető már saját jogán is híres, tehát eladási szempontból »húzónévnek« számít.
Egyre kevésbé tabu
A kiadók nyilván szívesen bazírozzák az alapvetően mindig kockázatos könyvkiadást nagy nevekre, ismert személyiségekre. Itthon Illés szerint akkor adnak ki egy könyvet, ha abba belelátnak legalább háromezer fizető vásárlót. Épp ezért gyakori, hogy nem a szerző fejéből pattan ki a könyvírás ötlete, hanem a kiadók keresnek fel hírességeket, akik valamilyen módon passzolnak a portfóliójukba és érdekes életúttal vagy történettel rendelkeznek. Ha sikerül meggyőzni a szerzőt, jöhet a szellemíró.
Ahogy Novak, McGurl és számos másik író példája mutatja, a szellemek egyre kevésbé maradnak homályban – ha a borítóra nem is kerülnek fel, a szerzők sokszor nyíltan beszélnek közreműködésükről a sajtóban. „Olyan ez, mint az online társkeresés: régen senki nem vallotta volna be, most viszont már mindenki erről beszél” – fogalmaz Madeleine Morel, egy szellemírókat képviselő ügynökség vezetője.
Egyrészt nem minden híresség tetszeleg a polihisztor szerepében. Egyre elfogadottabb, ha egy sportoló vagy színész (idő és hozzáértés hiányában) hivatásos író segítségét veszi igénybe egy életrajzi mű megalkotásához.
Egy híresség, akinek érdekes az élete és van mit elmesélnie, általában nem töltött évtizedeket mondatok farigcsálásával, tehát sokkal jobban jár, ha ezt rábízza egy profira.
– mondja Illés.
Másrészt ahogy a szellemírói szakma kilépett a takarásból, fény derült egy másik fontos aspektusára is; arra, hogy a szellem segítségével írt életrajz tulajdonképpen sokkal több lehet, mint a szerző saját tollából származó visszaemlékezés. Ha William Novak és az Iacocca-életrajz volt az első mérföldkő, akkor a másodikat J. R. Moehringer rakta le 2009-ben Andre Agassi, olimpiai bajnok teniszező Open című önéletrajzi könyvével. Moehringer eddigre Pulitzer-díjas újságíró és többkötetes szerző volt, saját memoárja The Tender Bar címmel 2005-ben jelent meg (később George Clooney filmet is rendezett belőle). Agassi maga kereste fel az írót, miután elolvasta a Tender Bart, mert annyira tetszett neki a könyv őszinte, kitárulkozó stílusa, hogy mindenképpen Moehringerrel közösen szerette volna megírni saját memoárját.
Ez volt az első olyan önéletrajz, aminél nem éreztem úgy, mintha egy sajtótájékoztatót olvasnék
– mondta a könyről Agassi.
Kettejük együttműködése aztán megmutatta, milyen sikeres recept, ha egy tehetséges író kezébe kerül egy híresség önéletrajza és irodalmi szintre emelkedik a közös mű. Bár a teniszlegenda szerette volna a borítóra tenni Moehringer nevét, ő úgy döntött, inkább a háttérben marad. Agassi azonban nem mulasztotta el minden lehetséges alkalommal megemlíteni az írót, és sokat mesélt a közös munkáról is. Arról, hogy Moehringer keményen feltette azokat a kérdéseket, amik segítettek neki mélyebbre ásni saját történetében, miközben egy biztonságos közeget teremtett a beszélgetéshez. Phil Knight, a Nike egyik alapítója, akinek önéletrajzát szintén Moehringer írta, úgy fogalmaz: „Félig pszichiáter. Rávesz, hogy kimondj olyan dolgokat, amikről magad sem gondoltad volna, hogy ki fogod mondani.”
Moehringer Agassi és Knight könyve után napjaink egyik legismertebb szellemírója lett, nem csoda hát, hogy az ő tollából került ki Harry herceg idén januárban megjelent memoárja, a Spare (Tartalék) is. Bár eredetileg titokban tervezték tartani a szellemíró kilétét, végül még a megjelenés előtt kiszivárgott az összes részlet a könyvről, így Moehringer is rivaldafénybe került, általa pedig a szellemírói hivatás maga. A herceggel való közös munkáról aztán igen tartalmasan és tanulságosan mesélt a New Yorkerben.
Futószalagon gyártott fikció
Annak ellenére, hogy a memoárok mögött álló szellemírói tevékenység egyre elfogadottabb és megbecsültebb, a fikciós könyvek esetében olvasóként továbbra is nehéz elfogadni, hogy az íróként feltüntetett szerző tulajdonképpen csak az ötletért felelős. Millie Bobby Brown regénye inkább nevezhető merchandise-nak, mint műalkotásnak. Körülbelül annyi köze van a könyvhöz, mint az általa árusított sminkekhez. Illés szerint ez nem is tekinthető hagyományos szellemírásnak, inkább egyfajta brandépítésről van szó.
Persze a fikciós szellemírás sem újdonság. James Patterson leginkább a thrillereiről híres, de írt már romantikus könyveket és young adult regényeket is. Több mint 460 millió eladott könyvvel napjaink legjobban eladható írója, eddig kétszázhatvan Times bestsellert adott ki. Ez a mesébe illő termékenység természetesen annak köszönhető, hogy Patterson régóta dolgozik együtt szellemírókkal, akiknek kidolgozott vázlatokat ad, hogy aztán ők jellegzetes stílusában könyvvé formálják azt. Patterson nem csinál titkot belőle, hogy brandet épít, a kollaborátorok neve rendszerint szerepel a könyvei borítóján – még ha kisebb betűvel is mint sajátja.
Patterson nem nevezhető úttörőnek a fikciós könyvek százait termelő szellemírói hálózat kiépítésével. Majd száz évvel megelőzte ugyanis az amerikai Stratemeyer-szindikátus, amelynek szellemírói szintén receptre írtak elképesztő sikerű könyveket a 20. század elején. A gyermekregény-gyárat Edward Stratemeyer író és kiadó hozta létre, az álnéven kiadott könyvsorozatok köteteihez (mint a Hardy Boys vagy Nancy Drew könyvsorozatok) pedig háromoldalas cselekményvázlatokat küldött szét íróinak, amelyben leírta a helyszínt, a szereplőket és az időkeretet is. A beérkező kéziratokat aztán maga ellenőrizte, megbizonyosodva róla, hogy mindegyik pontosan ötven viccet tartalmaz, a fejezetek pedig cliffhangerekkel (levegőben hagyott kérdésekkel) végződnek.
Az ilyen futószalagon gyártott könyveknél elkerülhetetlen, hogy a mennyiség a minőség rovására menjen, a sztárok nevével eladott fikciós könyvek pedig sokszor nem képviselnek különösebben magas nívót. Adja magát a kérdés, hogy milyen hatással vannak az egyre sűrűbben jelentkező híresség szakács- és mesekönyvek a könyviparra. Claire G. Coleman noongar-ausztrál írónő borúsan látja a jövőt, a Nineteen Steps megjelenésekor tweetjében úgy fogalmazott, „ez a könyv jobban fog fogyni igazi szerzők könyveinél, mert rajta van a [színésznő] neve”.
A Guardiannek névtelenül nyilatkozó író szerint hírességeknek adott hatalmas előlegek miatt a kiadók minden marketing tevékenységüket ezekre a könyvekre fókuszálják, így viszont nem marad pénz a többi íróra. Követőbázisuk miatt előre elkönyvelhető sikereikkel a sztárok kiszoríthatják a többi írót az olyan műfajokból, mint a gyermekirodalom.
De mit is csinál a szellemíró?
Természetesen a memoárok sikere is az alanyuk hírnevében rejlik, itt viszont elkerülhetetlen, hogy maga a szerző is kivegye a részét a munkából.
„A szellemíró egyik fő feladata, hogy nagyszájú legyen. Néha nyersz, néha veszítesz, de folyamatosan nyomulnod kell, valahogy úgy, mint egy követelőző szülőnek vagy egy zsarnoki edzőnek. Különben nem vagy más, mint egy felmagasztalt gyorsíró, ez pedig hűtlenség a szerzőhöz, a könyvhöz – magukhoz a könyvekhez” – fogalmaz Moehringer. És valóban: ha nem tudja az ember, hogyan is működik a szellemírói munka, könnyen abba a hibába eshet, hogy egyfajta diktálásként képzeli az alkotói folyamatot. Pedig nem is járhatna messzebb az igazságtól.
Moehringer extrém eset: az Agassi könyv írásakor két évre a teniszbajnok szomszédságába költözött Las Vegasba, és rengeteg időt töltött Agassival és családjával, Harry herceggel pedig végtelen Zoom-beszélgetések alkalmával mélyültek el a királyi sarj visszaemlékezéseiben. Illés Róbert szerint egy könyv elkészítéséhez minimum 25-30 óra interjúzás szükséges. Ő is élőben találkozik a szerzőkkel, viszont a családtagok, közeli ismerősök kikérdezésében nem hisz: „Az már egy másik műfaj. Ha más emberekkel is interjúznék, nem szellemíró lennék, hanem riporter; megváltozna az elbeszélői szemszög.”
A többórányi (esetleg több évnyi) hangfelvételből és jegyzetből aztán az író feladata összeállítani a könyvet. Illés szerint olyan ez, mint egy sokezer darabos puzzle kirakása. A cél, hogy összeálljon a kerek egész, és a szerző hangján szólaljon meg az anyag. William Novak például meglepetten tapasztalta, hogy az első Iacocca-kéziratát azzal dobta vissza a kiadó, hogy az „túl jól van megírva”. Azt akarták, hogy a könyv olyan legyen, mintha maga az autómágnás beszélne.
Azt szoktam mondani, félig viccelve, hogy én azért vagyok alkalmas műfordítónak is meg szellemírónak is, mert nincsen saját stílusom. Nem akarom belevinni az egómat. Sőt, kimondottan fordítói hibának tartom, ha egy fordító stílusa átüt a szövegen. Mint egy színésznél, ha a III. Richárdot játssza, nem az a feladata, hogy viccesebb legyen a karakter, mint amilyennek Shakespeare megírta
– fogalmaz Illés Róbert, aki szerint a szellemírás is hasonló: nem az a cél, hogy az ő stílusa átjöjjön, éppen ellenkezőleg, akkor végez jó munkát, ha arról utána a szerző úgy érzi, hogy valóban az ő mondatai, olyan, mintha ő maga írta volna.
Maguk a szerzők különböző mértékben vesznek részt az interjúk könyvvé formálásában: van, aki ír, átír és megszállottan javítgat. Moehringer például sokat vitázott Harryvel szerkesztői kérdésekben, sőt olyan is előfordult, hogy kiabált a herceggel. De akad, aki kevésbé visel a szívén olyan apróságokat, mint egy önéletrajz. Ronald Reagan, mikor az Egy amerikai élet című memoárjáról kérdezték, kedélyesen azt válaszolta:
Úgy hallom, jó könyv. Egyszer majd mindenképp elolvasom.
Illés tapasztalatai szerint általában azok is ráeszmélnek, hogy van mondanivalójuk, akik elsőre ódzkodtak a könyvírás ötletétől. „Amikor valaki azt érzi, hogy a másikat érdekli a története, akkor szívesen mesél” – mondja. Egy biztos: az általa meséltekből nem egy háttérbe szorított és kihasznált szellemíró képe sejlik fel, éppen ellenkezőleg. Illés Róbert szerint remek hivatás az övé, nyereségei közé tartoznak a kialakuló emberi kapcsolatok, már-már barátságok, és felpezsdítő szellemi kihívás az élettörténetek megírása:
Nem csak abból lehet jó könyvet csinálni, mikor valakinek olyan élete volt, mint Mike Tysonnak. Minden ember élete borzasztó érdekes, hogyha elég közelről nézzük.
