A Magyarázat mindenre azután született, hogy két másik filmtervét elutasította a Nemzeti Filmintézet, mire önök Schulze Évával írtak egy új forgatókönyvet, amit Berkes Juli producerrel és egy kis stábbal, nagyon kevés pénzből, szűk három hét alatt leforgattak. A film bejutott a velencei filmfesztivál Orizzonti szekciójába, és meg is nyerte a versenyt. Szeptemberben már több helyen vetítették itthon is, október elején országos moziforgalmazásba kerül. Hogy érzi magát?
Nagyon dolgoznék már a következő filmen, de végig kell csinálni a premier körüli felhajtást, mert ez az időszak is a film része. Része annak a feldolgozási folyamatnak, ami után tovább tudok menni. Valamikor a bemutató után egy hónappal szokott vége lenni, most a nemzetközi fesztiválkörök miatt tovább tart majd. Mindig akkor nyugszom meg, amikor tudom, mikor lesz idő újra filmet írni, forgatni. Nagyon szeretnék jövőre forgatni.
Máshogy éli meg most ezt az időszakot, mint a korábbi filmjei, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek után?
Máshogy, a velencei díj miatt sűrűbb, intenzívebb a pörgés. Nagyobb a fókusz rajtunk.
A velencei fesztivál után az NFI Facebook-oldalán megjelent egy meglehetősen cinikus poszt, amelyben gratuláltak a Jorgosz Lánthimosz rendezte, nagyrészt Magyarországon forgatott Szegény párák Arany Oroszlánjához, valamint a Magyarázat mindenre győzelméhez, azzal, hogy mindkét filmben magyar szakemberek dolgoztak.
Bocsánat, nem gratuláltak. Közölték ezt a két hírt. Így szokta a meteorológia is bejelenteni a hétvégi jó időt.
Igaz, bejelentették a győzelmet. Fel van vértezve az ilyen típusú reakciók ellen?
Ilyenkor elképzelek egy jelenetet az NFI kommunikációs osztályán, ha van olyan, ahol valamelyik főnök is megjelenik. Többszöri nekifutásra sikerül megfogalmazniuk valamit, amit még felküldenek valahova jóváhagyásra, úgy képzelem. Így végiggondolva szórakoztató.
Sokszor beszélt róla, hogy indoklás nélkül utasították el korábbi filmterveit. Informális kapcsolata sincs filmintézeti emberekkel? Nem olyan nagy a szakma.
Nincsen. Zártnak látom az intézményt. A producerekkel néha korrektek, de a producereink sem a döntéshozókkal beszélnek.
Részükről a leghalványabb szándékot sem látom arra, hogy kommunikáljanak a szakmával, a pályázókkal.
A korábbi filmjeinek nem volt ekkora fesztiválsikere. Velence előtt tartott tőle, hogy ezt a filmet nem fogja érteni vagy elég érdekesnek találni a külföldi közönség?
Már írás közben sokat beszéltünk arról, releváns lesz-e a történet külföldön. Berkes Juli mindig keresi a lehetőségét, hogyan lehetne nemzetközibbé tenni egy filmtervet, aminek anyagi okai vannak – könnyebb koprodukciós partnereket keresni –, és a film utóéletét is segítheti. Nem tartottam attól, hogy ne értenék Magyarországon kívül, mert már a vágás során nagyon megnyugtató reakciók érkeztek. Bekerült a film a First Cut Lab nevű nemzetközi szakmai fórumra, ahol öt különböző nációt képviselő zsűri látta, és pozitív visszajelzést adtak. Ott látta először az egyik velencei válogató is, aki elkezdett lobbizni náluk a filmért.
Sokat nyilatkozik arról, hogy a Magyarázat mindenre-ben feltett szándékuk volt olyan közéleti témákról beszélni, amiket a mai magyar filmekben inkább kikerülnek az alkotók. Az is érdekelne, hogy ön szerint ezek a témák – a társadalmi megosztottság, a szülők és a kamaszok eltérő hozzáállása a politikához – mennyire univerzálisak, nemzetközi szinten is aktuálisak ma.
Csak azért tudok bármit is válaszolni, mert a velencei vetítés után sok pozitív visszajelzés jött. Azt hallottuk, hasonló szituációk játszódnak le máshol is Európában. Maga a megosztottság talán mindenhol jellemző, csak a kommunikáció nincs olyan rossz állapotban, mint nálunk. Amikor elkezdtünk írni, nem volt sok tapasztalatunk a téma nemzetközi vetületeiről. Budapesten élek, magyar emberként akkor érzem jól magam, ha a filmkészítéssel tenni tudok valamit azért, hogy a társadalom kicsit megváltozzon. Tudom, nagy szavak, de mindig ide kanyarodom vissza.
A filmkészítés tele van holtidővel, nekem pedig bűntudatom van, ha azt a kevés időt, amit ténylegesen írással és forgatással tölthetünk, nem használom fel értelmesen.
Fontos misszióm, hogy lássuk meg a problémát, és azt hangsúlyozzuk. Hogy változtassunk a világ működésén.
Ez egy művészi, alkotói ambíció. Magánemberként szokott olyan helyzetbe kerülni, amikor tapasztalja ezt a megosztottságot, de tud tenni azért, hogy tompítsa, elsimítsa a konfliktust?
Szoktam, régebben többször is előfordult. Általában nagyon rosszul kezeltem ezeket a helyzeteket. Elolvastam két cikket, ami alapján az igazság bajnokaként küzdöttem, hogy lenyomjam a másikat a saját igazammal. Próbálok változtatni ezen, de nem mindig sikerül. A hosszabbik út időt és energiát áldozni arra, hogy megérts valakit.
A Magyarázat mindenre főhőse egy tizennyolc éves fiú, Ábel. Máshogy látja az ő nemzedékét azóta, hogy egyetemistákat tanít Kolozsváron?
Azt hiszem, az egyetemisták nagyon másmilyenek. Erdélyi magyarokat tanítok a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, az ő társaságuk különbözik attól, amilyennek a főszereplőnket, Adonyi-Walsh Gáspárt és a barátait megismertem. Ők olyanok voltak, mint ha a mi társaságunkkal beszélgetnék, de nyitottabbak, kíváncsibbak annál, mint amilyenek mi voltunk tizennyolc évesen. A tanítványaim más nyomás alatt vannak: húszas éveik elején járnak, egyetem mellett próbálnak pénzt keresni.
Ábel generációját mennyire ismerte korábban? Mire tudott hagyatkozni, amikor írta a filmet?
Nem végeztem kutatómunkát, inkább elmerültem a saját gyerekkoromban írás közben. Hozzá kell tennem, mennyire inspiráló volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem közössége az egyetemfoglalás, a tüntetések során. Őket nem ismertem közelebbről. A főszereplő társaságát, Gazsiékat picit jobban, de velük kapcsolatban is el akartam kerülni, hogy sztereotípiákat ábrázoljak, a telefonozást, a közösségi média használatát. Ahogy Gazsi bekerült a filmbe és elkezdtünk próbálni, arra jöttem rá, hogy ugyanúgy viselkedik, mint mi annak idején. Nyilván sokféle tizennyolc éves van, és az sem mindegy, vidéki vagy fővárosi-e egy fiatal srác, de Gazsival sokat dumáltunk filmekről, zenéről, politikáról, és egyszer sem éreztem, hogy egy ufóval beszélgetnék.
Rendezőként formálta valamiben a tanítás?
Biztosan, mert felszabadító és friss megoldásokat is szoktam látni a diákok munkáiban, amik meglepnek. „Tanítás” helyett inkább azt mondanám, hogy próbálok vezetni egy kicsi, film iránt érdeklődő közösséget, amelynek én is a tagja vagyok.
Annak idején az SZFE-s osztályomban is legalább annyit, ha nem többet tanultunk egymástól, az osztály tagjaitól, mint a tanároktól – pedig voltak remek tanáraink.
Engem is formált, kizökkentett, hogy láttam például Szimler Bálintnak a sajátjaimtól nagyon különböző filmes próbálkozásait. Nagyon makacsnak kell lenni hozzá, hogy valaki ezeket a hatásokat ne akarja befogadni.
A Magyarázat mindenre felbontott időkezelést használ, többször, más-más szereplő nézőpontjából mutat be bizonyos eseményeket, amelyek egy-egy ponton el is térnek egymástól attól függően, kinek a perspektíváját látjuk. Hogyan döntötték el, hogy erre A vihar kapujában-t idéző szerkezetre épüljön a film?
Először megvolt az alapötlet, hogy valaki elmegy érettségizni, megbukik, hazudik róla az apjának, és az ügy odáig fajul, hogy végül újra leteheti az érettségit. Schulze Éva azt kérte, úgy kezdjem el kibontani ezt az ötletet, hogy egy nappal az érettségi előtt indítom a sztorit. Egyes szám első személyben kezdtem el írni, részben a saját szórakoztatásomra, részben azért, mert ezzel a módszerrel sokat meg lehet válaszolni a karakterekkel kapcsolatban felmerülő kérdések közül. Inkább novellát írtam, mint forgatókönyvet, naplószerűen. Fél órákra bontottam fel a szereplők napját, és belső monológokat írtam. Ábel hétfője után jött György, az apa hétfője, és leesett, hogy itt bizonyos helyzetek meg fognak ismétlődni. Pont az a lényeg, hogy egy másik szemszögből nem ugyanaz történik. Nem az a lényeg, hogyan van másképp, hanem az, hogy érzékeltessük, egy másik igazságot látunk.
Ez a film kevésbé önéletrajzi ihletésű, mint a Rossz versek, de az édesapjához fűződő kapcsolatának motívumai megjelennek Ábel és az apja viszonyában. A filmet is „Apunak” dedikálja. Kamaszként őszintébb, nyíltabb volt az apjával, mint Ábel?
Nem, ezt be kell vallanom. Apám mindig úgy mondta: „sunnyogsz”. Nem nagyon tudtam hazudni, ezért inkább próbáltam elkummantani a dolgokat. „Mi volt az iskolában? Semmi.” Pedig volt három karó. Huszonévesen kezdtem el abbahagyni a mellébeszélést, aminek más személyes okai is voltak. Úgy éreztem, szomorúságot okozok, utáltam, hogy rossz hangulatot teremtek otthon.
Előfordult valaha, hogy a politika konfliktust szült önök között?
Miután felnőttem, többször is.
Az utolsó vitánk az SZFE-ről szólt. Utána megbeszéltük, hogy nem beszélünk semmiről, ami a politikát érinti. Ez részben előremutató megoldás, közben borzasztó, hogy apa és fia nem beszélnek bizonyos dolgokról. Mivel nálunk mindent összekennek politikával, elég sok dologról nem beszélhettünk.
Ha csak az én szakmámnál maradunk: pályázatok, támogatás, NFI… Örökké hiányozni fognak azok a beszélgetések, amiket sosem folytattunk le. Jó lett volna belátóbban végighallgatni, többet érteni abból, amit apám el akart mondani.
A struktúrája és a közéleti témái miatt is más ez a film, mint a korábbi rendezései. Ha nem kerül olyan kényszerhelyzetbe, mint a Magyarázat mindenre előtt, és a korábbi filmterve elkészülhet az állami támogatási rendszeren belül, akkor kevésbé tért volna el a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek stílusától?
A fejlesztés alatt lévő filmterv nagyon más volt, mint a Magyarázat mindenre. Az egyetlen hasonlóság, hogy többszereplős volt, de drámaibb hangvételben. Társadalmi drámának mondanám, némi misztikus elemmel. Nem tudok úgy filmet csinálni, hogy szándékosan mindig új dolgokat próbálok ki. Jó lenne csinálni például egy krimit, de nem így működöm.
Két dolog befolyásol. Az egyik, hogy találjak valamilyen személyes kapcsolódást a történethez, ami biztonságérzetet ad nekem, hogy ismerek belőle valamit. A másik a társadalmi felelősség, amit az előbb pedzegettem – érezni szeretném, hogy amivel foglalkozom, fontos társadalmi ügyet érinthet.
Ezután több irányba lehet kibontani egy történetet. A Magyarázat mindenre is lehetett volna thriller, vagy szatíra – szatirikus elemek vannak is benne –, de írás közben nincsenek ilyen átfogó terveim. Néha úgy érzem, ki kell zökkenteni a ritmust, máskor bele kell írni egy viccet, de alapvetően egyik oldal szüli a másikat.
A korábbiakhoz hasonlóan ebben a filmjében is nagyon fontosak a budapesti helyszínek, de amíg a VAN inkább pesti, ez jellegzetesen budai film. Mit árul el a karaktereiről, hogy hol mozgatja őket?
Tény, hogy a VAN és a Rossz versek idején Pesten éltem, most pedig visszaköltöztem Budára. Azt találtam ki, hogy Ábel családja a Gárdonyi tér, a Mészöly utca környékén lakik. Valamilyen „közép-budai” helyet kerestem. Nem az „úri Budát”, a ficsúrok otthonát akartam érzékeltetni, ezért nem a Rózsadombon vagy a Hegyvidéken kerestünk helyszínt. Fontos volt, hogy a Szabadság híd közelében maradjunk, mert írás közben kialakult a hídszimbólum. De ebben a filmben kevés a totál, nem az volt a célunk, hogy a tereket hosszan pásztázza a kamera.
Az egyik mellékfigura, az iskolaigazgató sokat beszél arról a történetben, hogy minden nyilatkozatuk engedélyköteles. A pedagógusok szűk mozgásteréről jutott eszembe, hogy könnyen találtak iskolai helyszínt a filmhez?
Nehezen találtuk meg az iskolát, szerencsénk volt. Több helyről még mindig várjuk, hogy visszahívjanak. Szerettük volna igazi médiaorgánumok nevét is használni – hát, tőlük is még mindig várjuk, hogy visszahívjanak.
Beszéltünk róla, hogy a történet központi eseménye a főhős történelemérettségije, amelyen Ábel, a főhős megbukik. Hazaérve belesodródik egy hazugságba arról, hogy a tanára azért buktatta meg, mert kokárda volt a zakóján. Ezt egy kormánypárti újság botrányként tálalja, és országos hír lesz belőle. Volt olyan konkrét ügy, amelynek a mintájára felépítették ezt a sztorit?
Nem volt, de biztosan lehetne találni. Az SZFE-ügyben is voltak olyan mozzanatok, amikor nyakatekert módon próbáltak botrányt találni, lejáratni az egyetemet kormánypárti médiumok. Bementek, és felvételeket csináltak a kollégiumról. Meglepő módon tizennyolc-húszéves diákok nem mosták le a tűzhelyet, úgyhogy meg lehetett írni, milyen állapotok uralkodnak az SZFE-n. Aládobtak egy drámai zenét és bármennyire nevetséges, de ez az olcsó megoldás is hatásosnak bizonyult.
Említette, hogy ezzel a filmmel szeretne párbeszédet indítani azok között, akik mást gondolnak a politikáról. Komolyan lát rá esélyt, hogy megnézik a filmet olyanok is, akik nem nagyjából ugyanazt gondolják a jelenlegi kormányról, mint ön?
Örülnék, ha széles körben, minden magyar ember nyitott lenne arra, hogy megnézzen egy magyar filmet. Függetlenül attól, hogy NFI, független film, bal, jobb – szerintem én nem ezen a pályán játszom. Ettől még meg lehet bélyegezni a filmünket, de ha valaki végignézi, elgondolkodik rajta, biztosan rendben van-e a megbélyegzés.
Sosem értettem, miért jó és rossz harcáról szólnak a mesék. Nem ilyen az élet, és szerintem a politika sem ilyen.
