Bár a Szigeten megfordultak már a legnagyobb világsztárok, olyan még nem volt, hogy valaki kedvéért egy nappal eltolják a térség legnagyobb fesztiválját. Ehhez egy 21 éves előadó kellett, aki sorra vásárolhatja a vitrineket, amelyekbe befér a tekintélyes mennyiségű Grammyje, Oscarja, Golden Globe-ja, továbbá az egész világ megőrül érte. Pedig távolról sem az a futószalagról lerángatott popsztár, sőt: bő ruháival, a dühös tinédzserdaccal és mindig morcos arckifejezésével nem is állhatna távolabb a popipar által preferált pophercegnők képétől, de sikere is ebben rejlik:
Nappaliban készített világsiker
Egy olyan családban, amilyenbe Eilish beleszületett törvényszerű volt, hogy a kreativitást testvérével együtt az anyatejjel szívja magába. A Maggie Baird–Patrick O’Connell színészházaspár kisebbik lányaként igazi bohém Los Angeles-i művészcsaládba született. A szülők nagyon tudatosan nevelték őt és négy évvel idősebb bátyját, Finneas O’Connellt arra, hogyan fejezzék ki magukat a művészeten keresztül. Míg más a csattogós lepkét húzta a játszótéren, Eilish játékmikrofonnal bohóckodott, az ő kezébe nem homokozóvödröt, hanem ukulelét adtak, hatévesen kezdett zenélni tanulni, tizenegy évesen megírta első dalát, miközben elsősorban táncos karriert dédelgetett – ennek az álomnak aztán egy sérülés vetett bántóan korán véget. A szülők olyannyira nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy gyerekeik tényleg megéljék az abszolút szabadságot és a kiteljesedés lehetőségét, hogy otthon taníttatták őket.
Az ilyen jellegű történetek hallatán akaratlanul is felsejlenek a gyerekeikből sztárt csináló, kizsákmányoló szülők képe, amelyből bántóan sok akad a legnagyobb popsztárok körül, Eilishéknál azonban a mellékelt ábra alapján távolról sem ez a helyzet: az énekesnőről készített 2021-ben bemutatott, a Billie Eilish: Kicsit homályos a világ című dokumentumfilm egy végtelenül harmonikus és támogató családot mutat Eilish mögött, nélkülük az énekesnő ma egészen biztosan nem tartana ott, ahol tart. Eilish rendre kifejti az interjúkban, hogy szüleik soha semmit sem erőltettek, csak támogató közeget biztosítottak ahhoz, hogy az egyértelműen művészi vénával ellátott gyerekeik kiteljesedhessenek abban, ami igazán érdekli őket – Eilish például a művészgyerekek tipikus útkeresése során a színészkedést is kipróbálta, ám egyáltalán nem jött be neki a dolog, ott is hagyta nagyon hamar.
Családja hatása tehát óriási, karrierje szempontjából a legfontosabb a jelenleg 27 éves Finneas hatása. Bár Eilish áll a színpadon, és az ő arca díszíti a plakátokat, nem túlzás kijelenteni, hogy ők ketten valójában duóként működnek: az Eilish-életmű úgy születik, hogy a két testvér bezárkózik a szobába egy gitárral, ötletelnek, énekelnek, majd aztán kiadnak egy olyan albumot, mint a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? és leigázzák a zeneipart. Míg bátyja saját albumokat is kiad, elsősorban producerként tevékenykedik, ő írja Eilish dalait – az énekesnő ugyanis bevallottan utál dalt írni.
Ezt az albumot a gyerekkori szobánkban csináltuk, és egy nappaliban kevertük. Szóval tényleg nincs lehetetlen
– mondta Eilish 2020-ban azt követően, hogy öt Grammyt nyert a már említett albummal. A sikertörténet valóban ebben a hálószobában kezdődött: itt vették fel 2015-ben az Ocean Eyes című dalt, amelyet bátyja írt, és eredetileg Eilish táncórájára készítették. Hogy a tanára is elérhesse, feltöltötték SoundCloudra, ahol aztán ömleni kezdtek a megtekintések. A dal nem landolt rögtön a slágerlistákon, de ahhoz elég volt, hogy hamarosan szerződtesse egy olyan lemezcég, amely jellemzően feltörekvő zenészeket karol fel. Egy évvel később klipet készítettek az Ocean Eyeshoz, az ezzel új lendületet kapott a dal tovább növelve népszerűségét. 2017-ben jelent meg első albuma, a Don’t Smile at Me, amely már ostromolta a slágerlistákat, és amellyel turnézott is: sok koncertje előtt az utcán kellett ücsörögnie a fellépést várva, mivel kiskorúként nem tartózkodhatott az alkoholt is árusító helyeken. Az abszolút áttörést a már többször említett lemez, a 2019-ben megjelenő When We All Fall Asleep, Where Do We Go? jelentette, amely azonnal a Billboard élére ugrott, és rögtön beszédes rekordot döntött: ő volt az első 2000 után született előadó, aki mindezt elérte.
De az Oscar történetében is ő lett az első díjazott, akinek kettessel kezdődik a születési éve. Azt, hogy Eilish valóban nem csak egy aktuális tiniszenzáció jól mutatja, hogy Ed Sheerant kiütve a nyeregből övé lett a Daniel Craig bondos hattyúdalaként elkészített Nincs idő meghalni főcímdala, amelyet szokás szerint bátyjával írt. Bond-film betétdalt írni már önmagában is kivételes megtiszteltetés, ám mindezt tovább tetézte, hogy a No Time To Die Oscart hozott Eilishnak, aki ezzel ugyancsak rekordot döntött, ráadásul 18 évesen a halomnyi Grammyje mellé egy Oscart és egy Golden Globe-ot is bepakolhatott.
Új generációnak új típusú ikon dukál
Eilishért hirtelen megőrült a világ, és ebben nem az játszotta az egyetlen szerepet, hogy jó albumot csinált, hanem legalább ennyire fontos tényező volt maga az Eilish-jelenség. A fiatal énekesnő ugyanis homlokegyenest az ellentéte volt annak, amit a fiatal női előadókat futószalagon szállító sztárcsinálót jellemezte: bő ruhákban ugrabugrált a színpadon, klipjeiben pókokat dugott a szájába, fekete vért könnyezett, és komplett perszónát húzott fel a morcos arckifejezésre. Nagyon jellegzetes, motyogós-suttogós előadói stílusában ráadásul csupa sötét és szomorú dologról énekelt, nem is állhatott volna távolabb attól a tinideáltól, amit mondjuk húsz évvel korábban Britney Spearsék köveztek ki, most meg Ariana Grande-ék folytatják. És bár nyilvánvalóan a kiadónál is meglátták a potenciált a furcsa, morcos lány-imázsban, amelyre Eilish stylistja, Samantha Burkhart felhúzta a védjegyévé váló stílusát, Eilish legnagyobb húzóereje az önazonossága volt. Nem egy furcsa, lázadó tinit raktak össze, aki leszarja a világot, hanem Eilish maga volt a furcsa, lázadó tini, aki leszarja a világot, ezzel pedig rengeteg olyan fiatal tudott azonosulni, aki a művi túlszexualizált tinibálványokkal nem. Eilish ráadásul a nonkomformizmus poszterlánya: a saját maga által kreált imidzse ellen is lázadt, sokáig önmaga paródiájaként tekintett magára, és láthatóan abban érzi jól magát, ha azonnal kitörhet abból a skatulyából, amelybe éppenhogy csak belekerült.
Melankolikus dalai ráadásul jól rezonáltak a Z-generáció azon igényére, hogy a tökéletesség mázán túl egy kortársuk énekeljen olyan dolgokról, mint a szorongás, a depresszió, az elhagyatottság érzése vagy épp a közösségi média – csupa olyan dolog, amelyet a generáció tinédzserei mindennél jobban értenek. Eilish ráadásul nyíltan beszélt Tourette-szindrómájáról, amely időről időre elsősorban a stressz hatására elhatalmasodik rajta – az említett dokumentumfilm is rögzít ilyen pillanatokat, amikor az énekesnő tikjei közé tartozó fej- és kézrángások zökkentik ki egy-egy interjú vagy közönségtalálkozó alkalmával.
Ha vetkőzik az a baj, ha nem, akkor meg az
Szintén könnyű azonosulni egy olyan fiatal nővel, aki nagyon nyíltan beszél saját testéhez fűződő viszonyáról. Karrierje elején Eilish védjegyévé váltak a bő, fiús ruhák, amellyel eltakarta testét, és erről nagyon őszintén vallott:
Itt egy bombahír: soha nem éreztem, hogy kívánnak. A korábbi pasijaim sosem éreztették ezt velem, egyikük sem. Életem egyik meghatározó élménye, hogy sosem éreztem, hogy bárki kívánná a testem. Szóval azért öltözök így, mert nem akarom, hogy bárki megítélje a testem vagy annak méretét. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy nap nem úgy fogok felkelni, hogy felveszek egy ujjatlan pólót, volt már ilyen. Erre rögtön tele volt a Twitter a melleimmel.
És míg Eilish épp az ellen küzd, hogy a művészete helyett állandóan a testével foglalkozzanak, mégis ez a helyzet. Mikor 2021-ben a Vogue címlapján fűzőben és szőke hajjal pózolt, épp azzal verte ki sokaknál a biztosítékot, ami miatt korábban támadták: hogy levetette fiús ruháit, és mutogatja magát. Eilish az ilyen alkalmakat nem öncélú magamutogatásra, hanem a probléma láthatóvá tételére használja: újra és újra kikel az ellen, hogy tárgyiasítsák, és a testéről beszéljenek. A jelenség valósságát és a média által túlszexualizált fiatal női testek problematikáját jól mutatja, hogy amikor 2020-ban egy kisfilmben kibújt a felsőjéből majd fekete folyadékban merült el, miközben arról beszélt, hogy a teste mások általi megítélése nem az ő feladata, rögtön megvolt a leegyszerűsített szenzáció: Billie Eilish végre vetkőzik.
Néha úgy öltözöm, mint egy fiú, néha úgy, mint egy menő csaj. És néha úgy érzem, foglyul ejt az a perszóna, amit kreáltam magamnak, mert emiatt az emberek nem tekintenek rám nőként. Ezért csináltam meg ezt a videót, amiben azt mondom: nézd: van testem is a ruha alatt, és te sosem fogod látni. Kár érte? Az én testem az enyém, a tiéd a te sajátod. A testünk az egyetlen olyan igazi dolgunk, ami valóban a miénk. Én láthatom, és ha akarom, megmutathatom másnak
– foglalta össze az énekesnő a videó nem mindenkinél célba érő üzenetét. Ha nem vetkőzik az a baj, ha vetkőzik az a baj – nagyjából erről szól a Not My Responsibility, amely a Happier Than Ever című albumon is helyet kapott.
Azon az albumon, amely nyomatékosította, hogy valóban nem egy egynyári slágergyárosról van szó. Az énekesnő a jellegzetes zöld-fekete tincseket platinaszőkére cserélte – mellékes adaléknak tűnik, ám az Eilish körüli őrületet jól mutatja, hogy egy egyszerű hajfestésnek is irgalmatlanul nagy jelenséget tulajdonított a közvélemény –, ezzel együtt képes volt arra a bravúrra, hogy a stílusváltással együtt érettebb, ám továbbra is végtelenül önazonos albumot adjon ki, amely megfelelt az őrült magas elvárásoknak. A Happier Than Ever a koronavírus-járvány alatt született, Eilish bevallása szerint a bezártság akaratlanul is önvizsgálatra késztette, amelyet aztán az album legnagyobb inspirációjának nevezett: nem véletlen, hogy csupa mély önvallomás kapott helyet az albumon olyan témákkal, mint az abuzív kapcsolatok, a halál, a nők tárgyiasítása, az evési zavarok vagy épp a pornográfia problematikája. A folytatás pedig már készülőben: az énekesnő a Vanity Fair szokásos éves videójában – a lap immár hat éve minden októberben elkészíti ugyanazt az interjút Eilishsal – elárulta, hogy már megkezdték a zenélést a testvérével.
Az öntörvényű popsztár jelenleg tehát a mainstream zene egyik legérdekesebb színfoltja ráadásul úgy, hogy láthatóan egyáltalán nem kíván trendeket és sablonokat követni, de nincs is szüksége erre. Eilish neve jelenleg az egyik legnagyobb húzóerő, amit a legnagyobb fesztiválok a plakátjaikra tehetnek, relevanciáját mi sem mutatja jobban, hogy a Sziget is hajlandó volt rá várni. De talán ennél is fontosabb, hogy Eilish-sal egészen új típusú ikont kaptak a tinilányok, amire már nagy szükség volt.
