Az ENSZ tavaly októberi, apokaliptikus jelentése szerint nyolc éve maradt az emberiségnek arra, hogy egyáltalán esélye legyen elkerülni a klímakatasztrófát. Amennyiben a világ népei nem kötelezik el magukat a szén-dioxid-kibocsátás radikális csökkenése mellett, az évszázad végére 2,1–2,9 Celsius-fok közé nőhet az átlaghőmérséklet emelkedése. Ha ez bekövetkezik,
Két Celsius-fokos melegedésnél kipusztul a korallzátonyok 99 százaléka, az antarktiszi jégtakaró nagy része elvész, az amazonasi esőerdő visszaszorul, és több mint egymillió négyzetkilométernyi permafrosztos terület olvadhat ki, ami nemcsak az abban rejtőző vírusok kiszabadulását hozná magával, de a Föld azon képességét is csökkentené, hogy elnyeli az üvegházhatású gázokat. A felmelegedéssel tovább nő az élelmiszer- és vízhiánnyal küzdők száma, a tengerszint emelkedése és az extrém időjárás pedig fokozza a migrációs nyomást.
Tavaly Európa a saját bőrén tapasztalta meg a klímaváltozás hatásait:
- Olaszország legnagyobb folyója, a Pó július végére lényegében eltűnt,
- az Egyesült Királyságban először mértek 40 Celsius-foknál magasabb hőmérsékletet,
- az Egészségügyi Világszervezet szerint a kontinensen 15 ezren haltak meg a hőhullámban,
- Magyarországon pedig több mint száz éve nem pusztított olyan hőség, mint tavaly, így aztán rég nem látott aszály sújtotta hazánkat, amit megsínylett a mezőgazdaság.
A zöldpolitika innen nézve napról napra aktuálisabbá válik, és a klímamozgalom Európa-szerte ki is harcolta magának a politikai képviseletet.
Zöld Európa
Mikecz Dániel, a Republikon Intézet vezető kutatója a 2019-es európai parlamenti választást tartja lényegesnek, melyen áttörés történt, hiszen a negyedik legnagyobb frakció a zöldeké lett. A zöld hullám a tagállamokat is elérte, az elmúlt években nyolc európai országban (valamint az Egyesült Királyság részét képező Skóciában) is kormányra jutottak zöldpártok.
Mára ez a szám – az áprilisi finn parlamenti választás után – hétre olvadt, így jelenleg
- Belgium,
- Németország,
- Írország,
- Luxemburg,
- Ausztria,
- Izland
- és Montenegró kormányában találunk zöldeket.
Zöldpárti kormányfője Izlandnak és Montenegrónak van, míg Németországban a külügyminiszter mellett (Ausztriához hasonlóan) az alkancellárt adják ők. Ausztriában emellett az államfő, Alexander Van der Bellen is zöldpárti politikus volt.
Mikecz úgy véli: nehéz felmérni egy-egy demonstrációsorozat eredményét, de a klímaérzékenység szempontjából a 2010-es évek végi tüntetési hullámnak szerepe lehetett a zöldek sikerében.
Ugyanakkor e tekintetben élesen elválik Dél-Európa, Nyugat-Európa és Skandinávia, valamint a közép- és kelet-európai térség: nyugaton és északon 10–15 százalék között mozog a zöldpártok népszerűsége, délen inkább a markánsan baloldali, kommunista pártok képviselik a rendszerkritikát.
A kelet-közép európai régióban kevés zöldpártot találunk. Magyarországon látszólag erősek, hiszen két zöld frakció is van a parlamentben, de a támogatottságukban ez nem annyira mutatkozik meg (önállóan mindkét pártot a parlamenti küszöb alá mérik, bár az LMP korábban többször is megugrotta azt, a Párbeszéd pedig Karácsony Gergely főpolgármesterré választásával bizonyított), míg Horvátországban a helyi Zöld-Baloldali Koalíció részeként a Mozemo! (Képesek vagyunk rá!) rendelkezik mérhető támogatottsággal. Csehországban más a helyzet: ott a progresszív zöld politikai oldalt a kalózpárt fedi le.
Nyugat-Európában mintha a zöldek lennének az új liberálisok, persze nem a politika tartalmát, hanem a választói bázist nézve. A progresszív, posztmateriális értékrendű, nagyvárosi, magas státuszú, független egzisztenciájú választókhoz kapcsolódnak, ami szülhet társadalmi konfliktusokat
– értékel Mikecz Dániel.
Franciaországban a sárgamellényes mozgalomban plasztikusan megjelenik ez az ellentét: a bérből és fizetésből élő munkásság kerül szembe a zöld szakpolitikákkal, amelyek – olybá tűnik – felső-középosztálybeli érdekek képviseletére vállalkoznak. Mikecz hozzáteszi, hogy Franciaországban a globalizációkritikus mozgalomban még nem volt ilyen éles az osztályellentét: José Bové parasztaktivista személyében testesítette meg és képviselte a tradicionális francia életformát, az agrártermelést a globalizmussal szemben.
Hasonló szembenállást tapasztalni Hollandiában és Dániában is. A holland mezőgazdaság reformjáért küzdő, Mark Rutte vezette kabinet nem a zöldekkel – akik gyakran együtt szavaznak a szenátusban a liberális és kereszténydemokrata kormánypártokkal –, hanem a konzervatív, bevándorlásellenes farmerpárttal találta szemben magát, Dániában pedig az új karbonadó dühítette fel a kamionosokat.
Mikecz szerint a 2019-es EP-választás után, az új Európai Bizottság megalakulásánál kulcsfontosságú szempont volt a Green New Deal képviselete. Az Európai Zöld Megállapodás nevű programcsomag volt Ursula von der Leyen első elnöki intézkedése a bizottság élén, ennek célja, hogy 2050-re klímasemlegessé tegye Európát, a kibocsátásokat pedig már 2030-ra a jelenlegi 50–55 százalékával csökkentené. A Green New Deal a Covid-járvány utáni helyreállítási terveknek is az egyik alapköve lett, ami a Magyarországgal szemben támasztott elvárásokban is megjelenik.
Ugyanakkor bár civil társadalmi, mozgalmi szinten továbbra is létezik a zöldpolitika, az elmúlt bő egy évben az orosz-ukrán háború által diktált agendának kevésbé meghatározó eleme a zöld nézőpont. Mikecz azért megjegyzi, annak ellenére, hogy a meghatározó konfliktusok Európában most nem a zöld tengelyen mozognak, az alternatív energia egyre fontosabbá válik, hiszen a környezeti fenntarthatóság mellé a háborúval a biztonságpolitikai szempont is felerősödött. Vagyis a zöld energia bővítése a teljes energiamixben Európa függetlenségét is garantálhatja.
Zöld siker vagy politikai greenwashing?
Általánosságban elmondható, hogy az arányos választási rendszerekben jobban érvényesülnek a zöldpártok. Ezekben az országokban jellemzően sokpárti kormányok jönnek létre, és előzetes kormányprogram helyett a koalícióra lépő pártok közösen fogalmazzák meg kormányzati terveket. Mikecz szerint a veszélyt azt jelenti, hogy zöld programok mára olyanokká váltak, hogy könnyen magukévá tudják tenni azokat más világnézetű pártok is.
A greenwashing ott jelenik meg, hogy a zöld szavazókért folyó versenyben egyfajta minimum elvárássá válik, hogy a zöld érdekek jelenjenek meg a többi pártnál is. A dilemma ebben az esetben arról szól, hogy a zöld agenda sikere azt is okozhatja, hogy a zöldpártok nem lesznek annyira sikeresek
– fogalmaz Mikecz, hozzátéve, hogy emellett a környezetvédelem konszenzuális üggyé válhat, így nem ez határozza meg a pártválasztást, hanem más ügyek, elköteleződések, hagyományok.
Az elemző hangsúlyozza, hogy ez a kölcsönhatás nem egyértelmű: előfordulhat az is, hogy a napirend átvételével nem kifogják a szelet a zöldpártok vitorlájából, hanem éppen nagyobbra szabják azt, hiszen teret adnak a zöld narratívának.
A politikai greenwashing úgy működhet, hogy a pártok átvesznek zöld szakpolitikai elemeket, de közben megőrzik a saját, alap napirendjüket
– véli Mikecz. Példaként említi a Fidesz klímavédelmi akciótervét, amely elismeri a zöldpolitika legitimitását, de a kormánypárt szerint nagyobb részt kell vállalnia az átállásban azoknak az országoknak, ahol a nagyobb ipari termelés zajlik. Ez esetben a Fidesz megőrzi politikai arcélét, hiszen különbséget tesz globalista és szuverenista erők között.
Általánosságban elmondható, hogy a zöldek nem jönnek ki jól a kormányzásból. A Green European Journal megvizsgálta azoknak az európai zöldpártoknak a támogatottságát, melyek kormánykoalíciók tagjai voltak. Habár akadtak olyan kormányzó pártok, amelyek nemcsak megőrizték, hanem növelték is a támogatottságukat (Németország, Finnország, Luxemburg),
Törések a mozgalmon belül
Mikecz a zöldpártok közötti alapvető törésvonalakat az energiapolitikában és a rendszerkritika mélységében azonosítja. 2020-ban a finn zöldpárt enyhített álláspontján az atomenergiával kapcsolatban: Maria Ohisalo pártelnök és egykori belügyminiszter egy interjúban azt fejtegette, hogy nem ellenzik kis méretű atomerőművek (SMR) használatát az éghajlatváltozás elleni küzdelem eszközeként. Mint mondta: minden fenntartható megoldást ki kell használni, és csökkenteni kell a fosszilis tüzelőanyagok használatát.
A finn zöldpárt az egyik legsikeresebb a kontinensen: 1995-ben ők váltak az első európai zöldpárttá, amelyik részt vett a kormányzásban, összességében pedig négy cikluson át volt a kabinet része. Ezért volt különösen nagy súlya annak, amikor 2022 márciusában a finn zöldek – a világon elsőként – úgy határoztak, hogy támogatják az atomenergiát, és nemcsak a jelenlegi reaktorok élettartamának meghosszabbításáért, hanem új erőművek létesítéséért is kampányolnak, a technológiát pedig fenntartható energiaként ismerik el programjukban. A finnek – köztük a zöldpárt – atomenergiához fűződő viszonyáról részletesen írtunk tavaly nyári riportunkban.
Az európai zöldpolitika részben az 1970-es, ‘80-as évek atomellenes mozgalmában gyökerezik, így aligha meglepő, hogy a zöldek túlnyomórészt a mai napig elzárkóznak a nukleáris energiától. Az atommentesítés terén a német zöldek komoly eredményeket mutathatnak fel: miután 1998-ban először kormányra kerültek, Joschka Fischer alkancellár és külügyminiszter elérte, hogy az atomenergia fokozatos megszüntetését törvény szavatolja. Idén áprilisban a három utolsó atomerőmű leállításával véget is ért az atomenergia-termelés bő hatvanéves korszaka Németországban, miután végleg lekapcsolták az áramellátó hálózatról a bajorországi Isar 2, az alsó-szászországi Emsland és a baden-württembergi Neckarwestheim 2 erőművet.
Mikecz szerint
Az ellentét a ‘80-as években vert éket a nyugatnémet zöld mozgalomban: a realisták úgy gondolták, hogy a politikai rendszer belülről is megváltoztatható, míg a fundamentalisták ettől elzárkóztak (a német Zöld Párt alapítója, Petra Kelly „pártellenes pártként” tekintett a mozgalomra). Az atomenergiához és a szénhidrogénekhez való visszatérés kérdése is ezen a tengelyen mozog: szabad-e a fenntarthatóság jelszava alatt rövid távú, belátható célokért elmozdulni az ökopolitika ideológiai alapjairól?
A másik kulcskérdés Mikecz szerint a piacgazdasághoz és a gazdasági növekedéshez való viszony. A mérsékelt ág a fair trade-en és a biogazdaságon alapuló „zöld növekedést” pártolja, míg a radikális vonal csökkentené a termelést és a fogyasztást egy általa fenntarthatónak vélt szintre.
A zöldpolitika elvesztette a kapitalizmuskritikus élét
Schiffer András ügyvéd, az LMP egykori társelnöke és frakcióvezetője a 24.hu-nak azt mondta, hogy ha szavazatszámokban és a brüsszeli zöld frakció nagyságában mérjük a zöldpolitika sikerét, akkor is azt lehet megállapítani, hogy „nincs itt semmi látnivaló” az elmúlt ciklusokhoz képest. A nyugati országokban alapvetően kis mozgások vannak, és a zöldpártok súlya az ezredforduló óta nagyjából állandó.
Ami a kormányzati részvételt érinti – beleértve Montenegrót és Szlovéniát –, ebben túl sok öröme nincs az embernek. A fokozott kormányzati részvétel nem annyira a szavazótábor növekedésének, hanem sokkal inkább a zöldpártok elvtelenségének tudható be. Amit ma zöldpolitikának hívnak, az a pénzügyi világválság óta elveszítette a kapitalizmuskritikus élét
– értékel Schiffer, aki szerint így az sem csoda, hogy a zöldpártok kompatibilisek a „kaviárbaloldallal” és a liberálisokkal, miközben a radikális baloldallal szinte sehol sem formálnak kormánykoalíciót. Ez alól Szlovénia a kivétel, ahol a liberális Renew-frakcióhoz tartozó, Robert Golob-féle ökoliberális párt – Schiffer „nagy szomorúságára” – a többi között a demokratikus szocialista Levicával kormányoz.
Németországban a zöldek már a választási kampányban kijelentették, hogy előbb fognak össze a liberális FDP-vel és a kereszténydemokrata CDU-val, mint a szélsőbalos Die Linkével. Kell még valamit mondanom, Ildikó?
– summázza a véleményét Schiffer, aki a német zöldek nagy árulásának tartja, hogy mára az Egyesült Államok bástyájává váltak, hiszen 1983-ban még az amerikai támaszpontok felszámolásának ígérete („Yankee go home!”) repítette őket a Bundestagba. Példaként említi, hogy az első politikai erő, amely üdvözölte a 2019-es bolíviai „lítiumpuccsot”, az a német Zöld Párt volt. A 2010-es években Bolíviában hatalmas, kiaknázatlan lítium mezőket találtak. Evo Morales és kormánya iparosította volna a termelést, hogy ne nyersanyagként, hanem magasabb hozzáadott értékű, feldolgozott formában importálják az elektromos autógyártáshoz nélkülözhetetlen lítiumot, ami szembement a transznacionális autóipari vállalatok érdekeivel. A negyedik ciklusát kezdő elnököt nem sokkal ezután választási csalással vádolták meg: az országban zavargások törtek ki, több helyen még a rendőrség is a végrehajtó hatalom ellen fordult, a 2006 óta kormányzó Morales pedig kénytelen volt lemondani, majd elmenekülni az országból.
Schiffer úgy látja, 2008 óta a zöldpártok politikai napirendjét az „öncélú identitáspolitika” uralja, miközben a Green New Deal jegyében olyan projektek élharcosai, mint az elektromos autógyártás, ami „nagyon derék módon” zöldíti az európai centrumot (Debrecent és környékét már kevésbé), de közben a környezeti hatásokat kiszervezik a perifériára és a félperifériára.
Nem volt ez mindig így: az 1970-es években ébredő zöldmozgalom kulcstémája volt a globális környezeti igazságosság. Ezzel szemben most a zöldek olyan fejlesztéspolitikát támogatnak, mely globális szinten egyáltalán nem csökkenti a környezeti terheket.
Kilóra megvették őket azok az iparágak, amelyek a zöldre festésből anyagi, politikai hasznot húznak. A zöldre festés célja, hogy az ellenállás ne a kapitalizmus szívcsakráját támadja, hanem periferikus, szimbolikus, a rendszer lényege szempontjából súlytalan kérdésekbe csatornázódjon el
– véli Schiffer. Példaként említi, hogy a „zöldre festett formációk” jellemzően nem a nagyüzemi termelés, hanem a hagyományos termelési kultúrák ellen lépnek fel (például Hollandiában és Belgiumban), márpedig a helyi, egészséges termékek ellehetetlenítése elsősorban az agrobiznisz érdekeit szolgálja.
Eközben a tervezett elavulás elleni harcot egy szervezet sem tűzi zászlajára – itthon is egyedüliként a Magyar Természetvédők Szövetsége foglalkozik a kérdéssel. Gyakran előkerülő vád, hogy miért nem jár együtt a technikai fejlődés a készülékek élettartamának növekedésével. A techcégek tudatosan tervezik úgy a termékeit, hogy azokat a legkisebb meghibásodás esetén sem lehet megjavítani, a fogyasztó kénytelen lecserélni a készüléket. Schiffer úgy látja, hogy erről, az ökológiai válság szempontjából kardinális kérdésről a nyugati zöldpártok és a Greenpeace is hallgat.
Meddig lehet azt tűrni, hogy engem arra kényszerítenek, hogy a tízéves mobiltelefonomat dobjam el? Ha sikerülne kikényszeríteni, hogy a tízéves készülékemet is javítsák meg, akkor könnyen lehet, hogy mérséklődne a kongói kobaltbányákban a termelés, és emiatt egy csomó multinacionális cég profitrátája is csökkenne
– magyarázza a volt LMP-társelnök, hozzátéve, hogy a kereskedelempolitika átfogó kritikája is hiányzik a zöldek napirendjéről.
Egy rendszerkritikus, szuverenista baloldali párt szükségképpen zöld is
A főáramú európai zöldpolitikából idővel kiszorultak a Baltikum zöldpártjai. Lettországban és Litvániában karakteresen jobboldali zöldpártok jöttek létre, melyek a helyi farmerek érdekképviseleteivel alkotnak szövetséget. Ezek a pártok a környezetvédelmet egy nacionalista, a lokalitáshoz kötődő nézetrendszeren belül képviselik, és idegenkedve viszonyulnak a mainstream európai zöldpártokhoz a bevándorlás és a kisebbségi jogok kérdésében.
Ezzel együtt közel sem nevezhetők sikertelennek: 2004-ben a világ első zöld kormányfője, Indulis Emsis Lettországban került hatalomra. Pártját azonban nacionalista és szociálisan konzervatív nézetei miatt 2019-ben kizárták az Európai Zöld Pártból.
Schiffer András szerint a progresszív identitáspolitikával olyan egyen zubbony került az nyugati zöldpolitikára, amely elmosta a klasszikus – gazdasági növekedéshez, technológiához, energetikához, pártosodáshoz kötődő – mozgalmi törésvonalakat. Akik ettől el kívánnak térni, szerinte partvonalra kerülnek. Hangsúlyozza: a nyugat-európai zöldpolitikában mindig is túlsúlyban volt a liberális vonal, amíg a lett és a litván zöldek nem ‘68-as, hanem konzervatív gyökérzetűek, hasonlóan a kelet-európai zöld mozgalmakhoz. A mainstream zöldek nem csak a letteket szorították perifériára: a sváb Tübingen lockdown- és bevándorlás-kritikus zöld polgármestere, Boris Palmer is a kizárás szélére került (sőt időközben ki is lépett), ahogy a konzervatív gyökerektől induló Winfried Kretschmann, Baden-Württemberg tartomány miniszterelnöke sincs a német Zöld Párt centrumában.
Schiffer úgy látja, hogy az elcsatornázás és a zöldre festés stratégiája olyannyira cseppfolyósította a zöldpolitika kontúrjait, hogy önmagában ökopolitikai identitással mára nem biztos, hogy el lehet érni az eredeti politikai célokat. Hiszen már nemcsak a progresszív, hanem a konzervatív, kereszténydemokrata formációk – olykor a Fidesz-KDNP is – mindenféle „zöldséget” árulnak.
Sokkal inkább abban hiszek, hogy az erős és világos kapitalizmuskritika feltételezi az ökopolitikai célokat is. A fókusz a globális kapitalizmus rendszerén van, és ezt nem szabad hagyni eltéríteni. Egy rendszerkritikus, szuverenista baloldali párt, az szükségképpen zöld is
– állítja Schiffer.
Hozzáteszi: vannak zöldszervezetek, sokszor egészen lokális szinten, melyek nagyon bátor, hasznos tevékenységet végeznek, és felvállalnak konfliktusokat. Ezek gyakran egy-egy ügy mentén szerveződnek, akárcsak a hazai akkumulátorgyár elleni tiltakozás vagy a tóvédő mozgalmak.
Kiemelt képünkön aktivisták tapsolnak és európai zászlókat lengetnek Jose Bové beszéde közben 2019. május 21-én, Párizsban.
