Szívós Erikának, a történelemtudományok doktorának tanulmánya a nagymamámat juttatta eszembe.
Azt gondolom, egyes régi közterület-elnevezések (vagy az azokból alkotott szlengszavak) használata a 20. század során könnyen válhatott a generációs identitás, a nemzedéki összetartozás szimbólumává
– írja. Én persze nem ezt gondoltam, amikor a Nagyi leküldött a Király, a Hollán, a Falk Miksa vagy a Tátra utcába. Miért nem lehetett megtanulnia végre, hogy ezeket Majakovszkij, Fürst Sándor, Néphadsereg meg Sallai Imre utcának hívják? Utólag persze hálás vagyok neki, hisz a rendszerváltás után már rengeteg régi utcanevet ismertem.
Ez az egész utcanév-mizéria legutóbb a Horn Gyuláról elnevezett, mindössze 10×100 méteres sétány kapcsán robbant ki. Talán ismertek az előzmények: a Fővárosi Önkormányzat a XIII. Kerületi Önkormányzat javaslatát elfogadva Horn Gyuláról nevezte el az Angyalföldön újonnan kialakított sétányt. Ez nagyon nem tetszett a Mi Hazánk nevű pártnak, no meg Nagy Imre lakiteleki ügyvédnek és társának, ezért – de főként azért, hogy utóbbiak véleményt provokáljanak ki az Akadémiától – létrehoztak egy kamu alapítványt „Horn Gyula emlékére”. A civil szervezeteknek ugyanis kötelező a névhasználat ügyében az Akadémiához fordulniuk. Meg is kapták az elutasító választ.
Hogy azért senki se legyen teljesen korrekt az ügyben, Sára Botond, a fővárosi kormányhivatal főispánja ezt a véleményt lobogtatta, amikor felszólította a Fővárosi Önkormányzatot, hogy változtassa meg a sétány nevét. A logika nem kifogásolható, a csúsztatás viszont nem szép dolog.
De nézzük meg, mit mond az önkormányzatokról szóló törvény: „közterület, illetve közintézmény nem viselheti
- a) olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett, vagy
- b) olyan kifejezést vagy olyan szervezet nevét, amely a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerre közvetlenül utal.”
És így folytatódik: „Ha a helyi önkormányzat döntése során kétség merül fel a tekintetben, hogy a közterület neve megfelel-e (az előzőeknek – a szerk.), arról beszerzi a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását.”
Nos, sem a kerületi, sem a fővárosi közgyűlésben érdekes módon nem merült fel semmiféle kétség, így nem is fordultak iránymutatásért az MTA-hoz. Nekik ugyanis – ellentétben a civil szervezetekkel – ez nem kötelező.
Az MTA a közterületek elnevezésével kapcsolatban kizárólag a vonatkozó jogszabályban meghatározott szerv (ez esetben önkormányzat) hivatalos megkeresésére jár el. Saját kezdeményezésre vagy a jogszabályban nem nevesített szervek vagy személyek indítványára nem ad ki állásfoglalást a közterületek elnevezésére vonatkozóan. A vizsgálat tárgya kizárólag az, hogy az érintett személy a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett-e. (…) Az MTA természetes személy esetén nem vizsgálja az érintett tudományos vagy művészeti munkásságát, teljesítményét és jelentőségét, kizárólag abban a kérdésben foglal állást, amelyre a törvény kötelezi
– olvasható az Akadémia dokumentumában. A törvényből pedig az is következik, hogy az MTA állásfoglalása az önkormányzatokra nézve nem kötelező erejű, az „csupán” – de nem mellesleg – iránymutatás.
Nem vagyok hivatott sem arra, hogy döntést hozzak, de még arra sem, hogy véleményt alkossak abban a konkrét kérdésben: kell-e, lehet-e közterületet elnevezni Horn Gyuláról. Nem is fogom ezt tenni. Ahhoz azonban, hogy a jogszabályról véleményt alakíthassak ki, egy kicsit visszamennék az időben. Nem túl messzire, csak 2015-ig.
Akkor ugyanis az történt, hogy bíróság elé került az a vita, miszerint lehet-e utcát elnevezni Ságvári Endréről, Rajk Lászlóról és Zalka Mátéról. A Nyíregyházi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság azonban felfüggesztette az eljárást, és az Alkotmánybírósághoz fordult. Ezt olyankor teszi a bíróság, ha úgy ítéli meg, alkotmányellenes az a törvény, amelynek alapján döntést kellene hoznia. A nyíregyházi bíróság pedig éppen az önkormányzati törvénynek azt a – fent idézett – részét találta alkotmányellenesnek, amelyik a közterületek elnevezésének speciális tilalmát tartalmazza.
A bíróság számos indokot sorolt fel, amelyekre itt nem térnék ki, csupán egyre közülük: a bíró szerint az önkormányzati törvénynek az említett rendelkezése
alaptörvényellenes mert ez a jogszabályhely egy olyan, tartalmilag és jogilag is meghatározhatatlan, határozatlan jogfogalmat használ, amelynek törvény szerinti értelmezését nem adja meg. Így a jogalkalmazó szervek nem tudják egységesen értelmezni, ami jogbizonytalanságot okoz. Márpedig a jogszabályoknak világosnak, egyértelműnek és alkalmazhatónak kell lenniük, mert ez szolgálja a jogbiztonságot. A jogbiztonság pedig a jogállamiság feltétele.
Némi kutakodás után sikerült megtalálnom az Alkotmánybíróság (AB) döntését is, amelyik – nem túl meglepő módon – elutasította a bíróság (valamennyi) indítványát. De vajon mivel indokolta az AB, hogy teljesen egyértelmű az a tilalom, amely szerint nem lehet közterületet elnevezni olyan személyről, „aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett.”
Az AB egyfelől az alaptörvényben írt Nemzeti Hitvallásra hivatkozott: „nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.”
Megjegyzem, ebbe a csapdába ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász is belesétált. Mert vajon mi köze van ahhoz, hogy kiről lehet vagy nem lehet utcát elnevezni, annak, hogy a bűnök nem évülnek el? Attól tartok, aki itt erre hivatkozik, az eltévedt a jogterületek dzsungelében.
De menjünk tovább! Valóban olyan egyértelmű a bíróság által kifogásolt paragrafus? Azt természetesen az AB is elismeri, hogy a jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. Majd hivatkozik egy korábbi saját döntésére:
ha pedig egy jogszabály törvényi tényállása túl elvont, túl általános, akkor a jogszabály rendelkezése a jogalkalmazó belátása szerint kiterjeszthető vagy leszűkíthető.
Hoppá.
Nézzünk meg tehát néhány példát, akár a konkrét ügyben szereplő utcanevek kapcsán.
Ságvári Endre kommunista, antifasiszta aktivista volt. 1941-ben a Batthyány-örökmécseshez szervezett megmozdulást az akkori rendszer ellen „a magyar szabadságért – a magyar ifjúság” feliratú koszorúzással. 1944-ben a csendőrség elől menekülve rálőtt egy csendőrre, és a tűzharcban őt is megölték. Most akkor az 1944-ben megölt Ságvári az „önkényuralmi rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában” vett részt? És melyik rendszerben? A fasizmus idején ölték meg, a kommunista rendszert meg sem érte.
Zalka Máté is kommunista volt, 1936-ban önként jelentkezett a spanyol köztársasági harcosok soraiba. A Franco elleni spanyol polgárháborúban tábornokként szervezte a nemzetközi brigádokat. 1937-ben a harcokban elesett, így egy percet sem élt a kommunista rendszerben, de még annak megalapozásában sem vett részt. A kérdés ugyanaz, mint az előbb.
És vajon mi a helyzet azokkal a kommunistákkal, akiket a saját rendszerük gyilkolt meg? Nagy Imre tér lehet Budapest II. kerületében, Rajk László utca nem lehet sehol?
Szóval az önkormányzati törvény utcanevekkel kapcsolatos rendelkezése távolról sem egyértelmű. És ha egy jogalkalmazó azt teszi, amit az AB határozat ír, vagyis a túl általános tényállást „belátása szerint kiterjeszti vagy leszűkíti”, máris óriási vihart kavar.
