Egy éve indított teljes körű offenzívát Vlagyimir Putyin Ukrajna ellen. A háború megingatta Európa és az egész világ biztonságát:
- a második világháború óta nem látott szárazföldi csapatmozgások indultak meg a kontinensen,
- nyolcmillió ukrán kényszerült elhagyni az otthonát,
- az ENSZ adatai szerint nyolcezer civil halt meg,
- miközben a konfliktus az egész világon zavarokat okozott az energia- és az élelmiszer-ellátásban.
A veszteségek mindkét oldalon jelentősek, még sincs elérhető közelségben a háború vége.
Rengeteg dolog jelezte előre a háborút
Az orosz–ukrán háború jelenlegi szakasza egy éve kezdődött, de a konfliktus legalább kilenc éve tart. A Majdan téri forradalom és Viktor Janukovics elnök megbuktatása után Oroszország 2014-ben annektálta a Krím-félszigetet, majd háború tört ki a kelet-ukrajnai régióban az oroszbarát szeparatista erők és az ukrán hadsereg között. Ez egy elhúzódó, évről évre csökkenő intenzitású konfliktussá alakult, egészen a tavalyi, totális háború kirobbanásáig.
Feledy Botond, a Partizán külpolitikai szakértője, a Heti Feledy című külpolitikai hírlevél szerzője lapunknak elmondta, a 2014-től 2022-ig tartó időszakért egyértelműen felelősség terheli az euroatlanti közösséget, hiszen ráeszmélhetett volna, hogy az oroszok nem tárgyalásra készülnek. Az agresszió elő volt készítve, az építkezés pedig a közelmúltban napvilágot látott elemzések szerint már régóta tart: Putyin legkésőbb a 2008-as grúziai háború óta játszik maszkirovszkát (álcázást) a Nyugattal szemben, ha nem régebb óta.
Feledy szerint rengeteg olyan jel volt, amiből előre lehetett volna látni az ukrajnai háborút. A 2006-os Litvinyenko-gyilkosságtól és kivégzésektől kezdve, a katonai idegméreg bevetésén át a Szkripal-ügyben akár a cseh fegyverraktár 2014-es felrobbantásáig mind arról árulkodott, hogy bevethető eszközök terén orosz szempontból máshol húzódnak a határok.
Oroszország megpróbálta nem háborús eszközökkel az érdekszférájában tartani Ukrajnát, de kudarcot vallott. Az utolsó kísérlet az Európai Unióval kötött társulási megállapodás megfúrása volt, melynek visszavonása politikai válságba és a Majdan téri forradalomba torkollott.
Megpróbálták, de nem sikerült áttolni Ukrajnát az orosz érdekszférába, ami tulajdonképpen a NATO szempontjából egy eredmény volt, hiszen egy ütközőzónában keletkezett katonai konfliktus Oroszországgal, nem a szövetség határain belül. Tudom, hogy pragmatikusan hangzik ez az értékelés, de az igenis egy eredmény, hogy most nem Észtországról vagy a belorusz–lengyel határ mentén zajló fegyveres villongásokról beszélgetünk
– véli Feledy.
Deák András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa lapunknak úgy értékelt, hogy ez a konfliktus nem a Donbaszban kezdődött. Az illegális háború elindításáért a teljes felelősség a Putyin vezette Oroszországot terheli – amely a 2014-es ellenségeskedést lezáró minszki egyezmények mellett az 1994-es Budapesti Memorandumot is megsértette, mely kimondja, hogy az atomfegyverek átadásáért cserébe Oroszország garantálja Ukrajna függetlenségét és határainak sérthetetlenségét –, de ezzel együtt a Nyugat viselkedése felelőtlen volt a posztszovjet térségben.
Ha egy startkövet kell keresni, 1991-et mondanám. Iszonyú mázlink volt, hogy a Szovjetunió felbomlása viszonylag kevés vérrel ment végbe. Öt polgárháborúval megúsztuk, Ukrajnában pedig nem volt semmi. A 2000-es évekre elfelejtettük, hogy ez mekkora kincs
– érvel Deák, hozzátéve, hogy az ideális egy szürke övezet fenntartása lett volna. Egy Európa felé fordulás lezajlott ugyan ezekben a társadalmakban, de amennyiben a krími háború előtti közvélemény-kutatásokat nézzük, messze nem volt többsége az egyértelmű elköteleződésnek sem Oroszország, sem az EU és végképp nem a NATO irányába.
Ennek ellenére mindkét fél befolyásövezet építésébe kezdett, és eldöntendő kérdések elé állította Ukrajnát: NATO vagy nem NATO, orosz vámunió vagy európai szabadkereskedelmi társulás. Deák úgy látja, már a 2013-as politikai válság előtt ugyanerről a dilemmáról szólt a 2004-es a narancsos forradalom, valamint a 2008-as bukaresti NATO-csúcs, amelyen Ukrajna és Grúzia tagjelölti státuszt kapott.
Irreálisak voltak az orosz katonai célok
A háborút megelőző napokban Putyin elismerte a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságok függetlenségét, majd február 24-én hajnalban az ország demilitarizációjára és nácitlanítására hivatkozva teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen.
A náciatlanítás egy nehezen megfogható cél, hozzátéve, hogy Mariupol ostrománál a neonáci Azov légiót javarészt megsemmisítették, azonban az ukrán hadsereg mára erősebb, mint a háború megindításakor volt – fogalmazott lapunknak Dr. Szenes Zoltán nyugalmazott vezérezredes, volt vezérkari főnök, a Magyar Hadtudományi Társaság elnöke.
Ki nem mondott cél volt továbbá a rezsimváltás elérése, egy oroszbarát bábkormány felállítása, amihez négy hadműveleti iránnyal, 200 ezer fővel indítottak el egy nagyszabású offenzívát. A háború első napján az oroszok több mint 700 ballisztikus rakétát és robotrepülőgépet lőttek ki stratégiai célpontokra, és mintegy 75 bombázó repülőgéppel hajtottak végre csapásokat, de a 2008-as grúziai ötnapos háborúra hajazó terv kudarcot vallott. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök hatékonyan mozgósított: statáriumot vezetett be, és megtiltotta a 18 és 60 év közötti ukrán férfiaknak, hogy elhagyják az országot.
Induláskor az orosz szárazföldi haderő létszáma 280 ezer fő volt, az ukrán hadseregé 210 ezer. Az ország elfoglalásához ez kevésnek bizonyult: az oroszok tavasszal Kijev és Harkiv ostromát is elbukták, Odesszához pedig fel sem vonultak (jelzésértékű volt áprilisban a Moszkva cirkáló elsüllyesztése, miután egy partraszálló művelet és Ukrajna elvágása a Fekete-tengertől lehetetlenné vált). Ugyanakkor délen sikerült elvágni Ukrajnát az Azov-tengertől, az oroszok ellenőrzésük alá vonták Herszon megyét és Zaporizzsja megye nagyjából hatvan százalékát.
Szenes úgy véli, több oka is volt az orosz stratégia sikertelenségének:
- az első a hírszerzés kudarca, amit szerinte az orosz fél is elismert azzal, hogy márciusban 150 FSZB-ügynököt bocsátottak el. Vélhetően orosz információra is szükség volt ahhoz, hogy a Zelenszkij likvidálására törő speciális csapatok elől még időben menedékbe tudták szállítani az elnököt.
- Ugyancsak Putyin tévedéseként említi, hogy úgy vélték, az orosz nyelvű lakosság – amely az ország 30–40 százalékát teszi ki – ugyanúgy „sóval és kenyérrel” fogadja a hódító csapatokat, ahogy a háborút megelőző napokban a szakadár népköztársaságok lakossága a békefenntartó erőket. Ehhez képest már márciusban hatalmas tüntetések törtek ki az orosz ajkú Herszonban. A későbbiekben ez óriási bizonytalanságot szült a hátországban: kvázi partizánháború indult el, melyben logisztikát, második lépcsőket támadtak.
- A harmadik nagy hiba az volt, hogy nem számoltak az egységes nyugati fellépéssel. Már a háború másnapján összeült az Európai Tanács és a NATO Észak-atlanti Tanácsa, majd villámgyorsan szankciók kivetéséről döntöttek. Szenes emlékeztet: 2014-ben a Krím-félsziget márciusi annektálása után az EU nyárig késlekedett azzal, hogy az első szankciókról rendelkezzen.
Felhívta a figyelmet arra is, hogy nem várt nehézségek miatt az oroszok állandóan változtatják a politikai céljaikat, amihez a katonai céloknak is folyamatosan idomulniuk kell. Miután feladták Kijevet, és visszavonultak északról – maguk mögött hagyva a bucsai mészárlás rémtetteit –, április közepén a háború új szakaszát hirdette meg az orosz vezetés. Ezt követően a Donyeck-medence került fókuszba.
Oroszország átállt a védekezésre
A katonai műveletek nem úgy alakultak, ahogy az oroszok tervezték. Szenes szerint erről árulkodik a szeptemberi látványos áttörés, amikor pár hét leforgása alatt Harkiv megyében egy Bács-Kiskun nagyságú területet foglalt vissza az ukrán haderő.
Novemberben az oroszok kivonták a csapataikat Herszon megyéből a Dnyeper folyó túlpartjára, így kénytelenek voltak feladni az egyetlen megyeszékhelyet, melyet a háború egy éve alatt elfoglaltak. Tavaly február-márciusban Ukrajna 25 százaléka került orosz kézre, ősszel azonban ebből az ukránok közel 10 százalékot visszafoglaltak (az oroszoknak a közelmúltban ebből ismét sikerült egy százalékot nyerni).
Az oroszok azzal számoltak, hogy a nyugati hatalmak nem kinetikus eszközökkel, berendezéssel, felszereléssel támogatják majd a harcot. Ehhez képest már a háború első szakaszában megjelentek a páncéltörő rakéták, a légvédelmi rakéták, a drónok, később csapatlégvédelmet, páncélozott szállítójárműveket küldtek a frontra, az idén pedig már harckocsikat is szállítanak (sőt a múlt heti, müncheni biztonságpolitikai konferencián a nyugati szövetségesek már vadászgépekről tanácskoztak).
Szenes júliusra datálja a fordulópontot, amikor a HIMARS-ok megjelentek a hadszíntéren. Az amerikai sorozatvető rakéták 80 kilométeres mélységben tudtak pusztítani, ami megbolygatta a harcvonalhoz közelre telepített orosz logisztikai rendszert, így a lőszerellátási pontokat mélyebbre kellett visszavinni. A gyengülő ellátás miatt a Google tűztérképén is látni, hogy július óta csökken az orosz tűzcsapások száma. Szenes úgy látja, hogy ezen túl Herszon megye novemberi feladása is ennek köszönhető: a hidakat, lőszerraktárakat, ellátási útvonalakat, vezetési pontokat rendkívül hatékonyan pusztították az ukránok, ezért az oroszok kénytelenek voltak kivonni a csapataikat, hogy elkerüljék a megsemmisítést.
Az orosz politikai célokat az új helyzethez kellett igazítani. Az orosz hadsereg többé-kevésbé a Nagy Katalin uralkodása idején létrehozott, a Dnyepertől keletre eső Novorosszija területét tartja ellenőrzése alatt. A Donbasz mellett – ahol július óta Luhanszk megye csaknem egészét, Donyeck megyének pedig több mint hatvan százalékát birtokolják – ennek a térségnek a megtartására kezdtek koncentrálni, amit októberben, a sokat vitatott népszavazások után, négy megye annexiójával erősítették meg.
Mindez nem fordította meg a háború menetét, mert nem volt elég katonai erő. Attól kezdve, hogy októberben megkezdték a stratégiai bombázásokat célba véve Ukrajna polgári infrastruktúráját, egészen január közepéig hadászati, stratégiai védelemre tértek át. Most az látható január közepétől, hogy van egy harcászati aktivitás: elfoglaltak több települést, egyebek mellett Szoledart, és elképzelhető, hogy rövidesen a körbekerített Bahmut is elesik
– nyilatkozta Szenes.
Hozzátette: az orosz narratíva szerint mára nem is Ukrajnával, hanem a Nyugattal vívnak háborút, amely nem engedi, hogy Oroszország „érvényesítse biztonsági érdekeit”. Kedden Putyin a szövetségi parlamentben egyenesen arról beszélt, hogy a Nyugat miatt tört ki a háború.
Áttörés nem várható, elhúzódó háború lesz
A hírek szerint az oroszok nagyszabású offenzívára, az ukránok pedig újabb területek visszahódítására készülnek tavasszal-nyáron, azonban Szenes egyik oldalon sem számít áttörésre. Úgy látja, az oroszoknak már nincs elég erejük ahhoz, hogy átkeljenek a Dnyeperen, és már az is nagy szó lenne, ha Donyeck megyét sikerülne bekebelezni. Többre vélhetően nem lesz erő, hiszen látjuk, hogy – a stratégiailag egyedül Bahmut körbezárása szempontjából fontos – Szoledar bányavárost is mekkora veszteségek árán tudták csak bevenni.
Úgy látom, hogy elhúzódó háború lesz. A politikai rendezés lehetősége attól függ, hogy a hadszíntéren milyen eredményeket tudnak elérni. Ahhoz, hogy tárgyalásra kényszerítsék a másik felet, az kell, hogy olyan veszteségeket szenvedjenek, annyira meggyengüljenek, hogy ők maguk is belássák, diplomáciai úton kell a helyzetet megoldani. Arra számítok, hogy nyárra megvalósulnak az offenzív elképzelések, kiderül, milyen eredményt hoznak, és onnantól tisztulni fog a kép
– mondta a volt vezérkari főnök. Szerinte előbb-utóbb újra megnő a diplomácia szerepe, viszont a tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek a félig befagyott háborús helyzetek hosszú ideig fenntarthatók. Ezt erősíti, hogy jelenlegi tudásunk szerint az orosz és ukrán célok kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással: az ukránok eredetileg a 2015-ös második minszki egyezményben foglalt határokat akarták visszaállítani, mára azonban teljes szuverenitást akarnak, beleértve a Krímet is.
Deák András szerint orosz részről nem lehet gyorsan kijönni a konfliktusból, csak szép lassan kievickélni, egy jelentős katonai siker esetén. Ilyen minimum cél lehet Donyeck és Luhanszk megye ellenőrzése. A Dnyeper túlpartján a másik két megyét, Zaporizzsját és Herszont – melyek hivatalosan már az Orosz Föderáció közigazgatási rendszerének részei – logisztikailag sokkal nehezebb megtartani.
Deák úgy látja, a háború kezdetén még a krími akciót akarták reprodukálni, mára azonban patthelyzet alakult ki: nincs nagyon esély arra, hogy bármelyik irányba elmozduljon a front, és százezres, milliós nagyvárosokat foglaljanak el.
A Donbaszban immár kilencedik éve zajlik az ellenségeskedés a felek között. Ez idő alatt mind az ukránok, mind az oroszbarát szeparatisták mélyen lépcsőzött, műszakilag kiépített, föld alá telepített védelmi infrastrukturális rendszereket építettek ki. Ezért zajlanak immár fél éve elkeseredett harcok Bahmutnál: a feleknek gyakorlatilag erődökké alakított városokat kell bevenni.
Deák András megjegyezte: az emberanyag majdhogynem végtelen az orosz oldalon, de mindenképp jóval több, mint amennyit a mozgósításuk felső határán járó ukránok fel tudnak rakni a sakktáblára. Ugyanakkor bár az oroszok defenzív képessége óriási, kizárólag emberrel nem lehet területeket elfoglalni, ahhoz fejlett haditechnikára is szükség van, ez azonban az ukrán oldalon jelentkezik előnyként.
Szeptemberben az oroszok csaknem 300 ezer főt mobilizáltak, közel kétszer annyit, mint amennyit az első hullámban, február 24-én a frontra küldtek (hozzátéve, hogy a hírre 700 ezer katonakorú férfi lépte át az országhatárt). Az oroszok emellett a közelmúltban arról döntöttek, hogy ez évben 1,5 millióra emelik a hadsereg létszámát, ami legalább a szárazföldi erők megduplázását jelenti.
Szenes Zoltán szerint az élőerő arányának megváltozása aligha lesz képes ellensúlyozni az orosz veszteségeket, melyek a haditengerészetet és részben a légierőt leszámítva minden kategóriában – beleértve a tiszti állományt – jelentősek. A jobb technológiai felszereltségnek hála az ukránok háromszor-hatszor több orosz technikát semmisítettek meg, mint fordítva, miközben az ukrán tüzérség lőszerfelhasználása a harmada az oroszénak. Ennek köszönhetően az oroszok egy év alatt dokumentáltan elvesztették a harckocsiállományuk 60, a páncélozott szállító járműveik 40 százalékát.
Ezzel szemben az egyre növekvő technológiai fölény nem tud egyhamar megjelenni az ukrán oldalon, mert csak nagyon lassan érkeznek meg a nyugati technikák a frontra. A száznál is több beígért tank helyett jelen állás szerint tavasszal csak 45 segíti az ukrán erőfeszítéseket. Valerij Zaluzsnij, az ukrán fegyveres erők főparancsnoka tavaly decemberben beszélt arról, hogy legalább 300 nyugati tank és 600 páncélozott szállító harcjármű tudná érdemben befolyásolni a háború menetét.
Nem omlik össze az orosz gazdaság
Válaszul az ukrajnai agresszióra a nyugati hatalmak átfogó szankciókat vezettek be Oroszországgal szemben. Az EU idáig kilenc szankciós csomagot fogadott el, ezek 1386 személlyel és 171 szervezettel szemben vezettek be korlátozásokat. Egyebek mellett megtiltották a nyersolaj és finomított kőolajtermékek szállítását az unió területére, illetőleg – az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával egyeztetve – kizárták a legnagyobb orosz pénzintézeteket a bankok közötti nemzetközi kommunikációs rendszeréből, a SWIFT-ből. A magyar kormány álláspontja szerint a szankciók nem érték el a céljukat – hiszen az orosz gazdaság nem omlott össze –, ellenben energiaválságot és elszabaduló inflációt idéztek elő Európa-szerte.
Deák András megjegyzi: valóban voltak olyan prognózisok, melyek 8–10 százalékos visszaesést vetítettek előre, de ez nem következett be. A második negyedévben 3,7, a harmadikban 4,1 százalékos reálgazdasági visszaesés volt Oroszországban (miközben a magas olaj- és gázárak miatt a folyóáras GDP még nőtt is).
A gazdasági összeomlást nehéz értelmezni, hiszen ennél sokkal durvább szankciós rezsimek sem működnek például Iránnal szemben. A szankciók ezzel együtt egy jelentős gazdasági költséget rendelnek a háborúhoz. Szerintem a 2023-as év nehezebb lesz, mint a 2022-es volt, elsősorban a nyersanyagárak miatt. A tavalyi év nyersanyagárak szempontjából nagyon jó volt, részben a geopolitikai prémium miatt, mely mostanra kifutott
– mondta Deák, hozzátéve, hogy Oroszországgal szemben a legnagyobb kihívást az ország mérete jelenti. Ekkora gazdaság ellen ilyen hirtelen, ilyen totális szankciós rendszert még nem alkalmaztak, így ehhez kell mérni a sikerkritériumokat.
A háború leállítása aligha reális cél, az orosz polgári és hadiipar hosszú távú leépítése viszont igen. A hírek szerint a kereskedelem korlátozása a fejlett nyugati gazdaságokkal „regresszív importhelyettesítésre”, vagyis technológiailag kevésbé fejlett, saját forráson alapuló eszközök használatára kényszerítette az orosz gazdasági szereplőket.
Deák szerint a szankciók nem egyszeri válságtünetként jelentkeznek majd, mint a Covid-járvány, ezzel együtt emlékeztet arra, hogy a GDP-alindexek alapján sokkal inkább az látszik: csak olyan szektorokban omlott be a termelés (például repülőgép- és személygépkocsi-gyártás), melyeknek nincs nagy a jelentősége a teljes GDP-n belül. Az orosz gazdaságnak valóban lesznek technológiai problémái, de egyelőre nem látni, hogyan, milyen költséggel tudnak majd ehhez adaptálódni. Több komponensből látszik, hogy elkerülhetetlen a növekedési veszteség: például visszaesett az orosz import, aminek hatására megcsappant a beruházási kedv.
Deák úgy látja,
egy amúgy sem túl jól muzsikáló orosz gazdaságban beköszönthet egy hosszabb recesszió, majd egy stagnálás. Gyors visszapattanás nem lesz, ami önmagában nevezhető szankciós sikernek.
Egyre kevesebb pénzből kell háborúzniuk az oroszoknak
Oroszország exportbevételeinek jelentős része a nyersanyagokból származik, ráadásul a háborút megelőzően az EU volt a föderáció legnagyobb kereskedelmi partnere. 2021-ben, a háború előtti utolsó békeévben az orosz gázexport 70 százaléka és az olajexport fele érkezett Európába, miközben az unió a gázkészletének 39 százalékát fedezte az orosz forrásból.
Az oroszok 80 százalékkal csökkentették a vezetékes betáplálást Európába, de miközben ötödére csökkent a szállítások volumene, ötszörös lett az árnövekedés. Azonban 2023 elejére az európai árszintek – ha nem normalizálódtak is teljesen – már csak háromszorosára rúgnak a háború előtti mértéknek, miközben az orosz volumen továbbra is nagyon kicsi. Az uniós tagállamok feltöltött tárolókkal, ellátási zavarok nélkül vágtak neki a fűtési szezonnak, vagyis sikerrel alkalmazkodtak az Oroszországból érkező import drasztikus csökkenéséhez. Deák szerint e tekintetben a Gazprom bevétele nemcsak a kiugróan nyereséges 2022-höz, hanem az azt megelőző évekhez képest is csökkenni fog:
A kőolaj sem menti meg az oroszokat. Év elejére a Brent olajára 80–85 dollárra csökkent (a nyári 100 dollár fölötti szintek után), így az oroszoknak már rekord összegű diszkonttal kellett kínálni az Ural típusú olajat. Az uniós embargó miatt a tengeri nyersolajat több ezer kilométerrel messzebb kell elszállítani a tartályhajóknak (elsősorban Kínába és Indiába), ami jelentősen megdobta a szállítási költségeket. Az oroszoknak így aggregált bevételcsökkenéssel kell számolniuk, vagyis egyre kevesebb pénzt tudnak pumpálni a háborús gépezetbe.
Deák azonban int attól, hogy ebből messzemenő következtetéseket vonjunk le a háború kimenetelére. Egyelőre annyi biztos, hogy az orosz fél számára az okozott gazdasági kár növekedni fog, miközben Nyugaton a szankciós háborúban viselt költség csökken, elsősorban a gázárak kedvező alakulása miatt.
Az oroszok kitartásáról azonban semmit sem tudunk. A moszkvai közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ decemberi mérése szerint az oroszok háromnegyede, 74 százaléka támogatja Putyin ukrajnai „különleges katonai műveletét”. Deák aláhúzta:
Oroszországban biztosan nincs átütő háborúellenes hangulat. Individuális és nem kollektív válaszok vannak a háborúra.
Hozzátette: igazi költsége a háború elvesztésének lenne, mivel az orosz társadalom nagyobb része nacionalista, birodalmi érzelmű, míg a demokrata-liberális meggyőződésűek aránya mindössze 10–15 százalék körül van. Ráadásul nem is túl szervezettek. Nagyobb veszélyt inkább a nacionalista térnyerés jelenthet a rendszerre.
A nyugat célja Oroszország stratégiai meggyengítése
A háború előrehaladtával az ukránok védekezéséről egyre jobban átkerült a hangsúly az elvesztett területek visszaszerzésre. A nyugati hatalmak a közelmúltban bejelentett tankszállítmányokkal egy újabb pszichológiai határt léptek át: az elejétől kezdve az volt a filozófia, hogy a védekezéshez biztosítanak haditechnikát, a harckocsi azonban klasszikus támadó fegyver.
Szenes Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy a katonai erőfeszítések mellett Ukrajna működését is biztosítani kell. 2022-ben 120 milliárd dollár támogatás érkezett a háború sújtotta országba, és ennek kisebbik része, nagyjából 45 milliárd ment fegyverekre. A müncheni biztonsági konferencián a Nemzetközi Valutaalap vezetője arról beszélt, hogy az ukrajnai infrastruktúra helyreállításához 700 és 1000 milliárd dollár közötti összegre lesz szükség. Emellett az óriási veszteséget szenvedő kritikus infrastruktúra helyreállítása éveket is igénybe vehet.
Szenes szerint a konfliktus szempontjából kulcsfontosságú lesz a 2024-es év. Ekkor nemcsak Oroszországban és Ukrajnában, de az Európai Unióban és az Egyesült Államokban is választást tartanak. Szenes úgy látja, hogy Ukrajnában Zelenszkijnek nagyon erős a pozíciója, az amerikai oldalon pedig az a kérdés, kit szánnak Joe Biden utódjának a demokraták, illetőleg, hogy a republikánus győzelem esetén kitart-e a töretlen támogatás (az Egyesült Államok az éves védelmi büdzsé 5–6 százalékával támogatja az ukránokat). Ahogy fokozódik a belpolitikai harc, a figyelem jellemzően a választásokra összpontosul, ráadásul minden új kormány képviselhet egy eltérő nézetet a háborúval kapcsolatban. Árulkodó, hogy a közvélemény-kutatások szerint már most lefelé tartó trendet mutat a nyugat-európai és az amerikai lakosság támogatási kedve.
A nyugati hatalmak szerepével kapcsolatban Feledy Botond a diplomáciai szintezés fontosságát hangsúlyozza: a NATO hivatalosan nem hadviselő fél (Zelenszkij nem is találkozott a szövetség főtitkárával Brüsszelben), a támogatást pedig sokkal inkább a tagországok adják, mint az intézmény. A támogatás határával kapcsolatban nincs teljes egyetértés az euroatlanti belpolitikai színtéren. Így, amit céltételezésként értékelünk, az valójában folyamatos viták, egyeztetések és eszkaláció-menedzsment eredménye. Eközben az oroszok nem keveset dolgoznak azon, hogy ezekbe a politikai törésvonalakba sót szórjanak.
Az amerikai megfogalmazás a legplasztikusabb a háborúval kapcsolatban, mely Oroszország „stratégiai meggyengítését” célozza. Az ideális végkimenetel az orosz rezsimváltás kikényszerítése volna, hogy az unió erősebb pozícióból köthessen majd akár gazdasági, akár politikai természetű szerződéseket egy valamivel kevésbé agresszív Orosz Föderációval –, ez azonban jelenlegi tudásunk szerint egy nagyon messzi forgatókönyv. Az USA pedig a kínai stratégiai kihívásra szeretne inkább koncentrálni.
Jelenleg azonban ott tartunk, hogy Oroszország se megnyerni, se elveszíteni nem tudja a háborút. A tanulság az első évből az, hogy nem lesz orosz forradalom, és az orosz gazdaság sem omlik össze olyan mértékben, mint reméltük
– fogalmazott Feledy. Hozzátette: a nyugati haditechnika, logisztikai és hírszerzési támogatás elengedhetetlen a sikeres ellenálláshoz, de a háború kimenetele szempontjából ugyanilyen fontos változó elem az ukrán morál. Érdemi kérdés, hogyan sikerül kezelni a tavaszi orosz offenzívát, ugyanis az oroszok láthatóan nem félnek tovább tekerni a húsdarálót.
Magyarország szimbolikus harcot vív
A hivatalos magyar álláspont egyértelmű: a kormány elítéli az orosz agressziót, és kiáll Ukrajna szuverenitása mellett, ugyanakkor Orbán Viktor kormánya több kérdésben kibeszél az európai kánonból. Magyarország nem enged át a területén Ukrajnának szánt támadó fegyvereket, parlamenti többsége továbbra sem ratifikálta a svéd és finn NATO-tagságot, az európai energiaválságot nem az orosz katonai agresszióból és a gázellátás fegyverként való felhasználásából (ami már 2021 őszén kezdetét vette), hanem a szankciókból vezeti le, a kormánypárti médiumok pedig gyakran a Kreml narratíváját visszhangozzák.
Az Orbán-kormány azonnali tűzszünetet követel, ami Feledy szerint a háború jelenlegi állásából kiindulva egy oroszoknak kedvező status quo-t rögzítene, és nem szolgálna elrettentésül sem. Hiszen a konfliktus befagyasztása esetén Ukrajna területének körülbelül 20 százaléka orosz megszállás alatt maradna, több millió civillel és a nemzeti vagyon nem elhanyagolható részével együtt. A Nyugat arra törekszik, hogy a tűzszüneti megállapodást egy olyan pillanatban kössék meg, mely kedvezőtlenebb az orosz félnek, hogy a gázárképzésnél vagy egy jövőbeli esetleges konfliktusnál gyengébbek legyenek a pozíciói. Amíg a percepció az, hogy ezért lehet tenni valamit, addig a nyugati fegyverszállítások nem fognak megállni.
A kormány sokkal inkább a saját maga által meghatározott belpolitikai narratívában maradt, amely a 2014-es paksi bővítés óta alapvetően oroszbarát üzeneteket közvetít. Azonban Magyarország a szankciókban testet öltő eddigi kilenc közösségi döntésnek nem állt az útjába, így a különutasság szimbolikus kommunikációs elemekben, az aktív minszki, pekingi kapcsolatokban, a Roszatommal való kapcsolat ápolásában és hasonlókban nyilvánul meg.
Eközben alapvetően Magyarországon keresztül csatlakozott Ukrajna az európai villamosenergia-hálózathoz, illetve volt időszak, amikor hazánk juttatott gázt az ukrán hálózatba. A közvetlen fegyverszállítások tilalma, az Orbán és Zelenszkij közti feszültség, a nyelvtörvény miatti politikai konfliktus, az ebből kialakított belpolitikai tőke, illetve a magyar-orosz kapcsolatok elmúlt években történt látványos megerősödése pedig a mérleg másik serpenyőjét nyomják. Az orosz mozgástér sem csökkent Magyarországon, hiszen például a hazai oknyomozó riport feltárta azt is, hogy több orosz diplomata dolgozik itt, mint a háború előtt, szemben a visegrádi országokkal.
Feledy megjegyzi: az orbáni álláspont nincs feltétlenül halálra ítélve Európában, ugyanis az infláció és az energiaár-emelkedés a nyugati társadalmak alsó jövedelmi tizedeiben is harapdál, így akár politikai fordulatot sem lehet teljesen kizárni a soron következő választások során.
A világ már nem lesz olyan, mint amilyen volt
Az orosz–ukrán háború nemcsak minden tudományos paraméter szerint nagy háború, hanem egy globális szembefeszülés is, a Nyugat és a nem Nyugat között. Hatalmas harc dúl politikai, diplomáciai, információs, gazdasági és a kiber színtéren, de még a szoft területeken is, például az orosz sportolók részvétele kapcsán a jövőre esedékes párizsi olimpián. Ezt lehet látni a gazdasági kapcsolatokban és az ENSZ szavazásain is
– magyarázta Szenes Zoltán.
Az orosz agresszió lezárta a hidegháború utáni gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokon nyugvó világrendet, és egy új fejezetet nyitott a világpolitikában, ahol ismét a biztonságpolitikai súlypontra kerülnek a nemzetközi kapcsolatok.
Feledy Botond úgy látja, az ukrajnai háború valójában csak egy front az euroatlanti geopolitikai küzdelemben. Az orosz–ukrán háború kimenetelében nemcsak „a fronton levő vasak száma” fog dönteni, hanem egyebek mellett az is, hogy a Kínával való konfliktus hogyan alakul, mely „bármikor megfeszítheti a ritkaföldfém és egyéb kritikus nyersanyag izmait”.
A formálódó új világrendben a katonai, politikai és gazdasági határok elválasztása egyre bonyolultabbá válik. Feledy szerint e tekintetben az EU és az Egyesült Államok érdekei nem száz százalékban fedik egymást (erre utal az amerikai inflációcsökkentési törvény körüli vita, és ilyen kardinális kérdés lehet a Kínához fűződő viszony), de a két erőközpont közötti aszimmetrikus viszony aligha kérdéses.
Feledy úgy látja, a termelési láncok biztonsága tekintetében erősen érvényesül az amerikai gondolat, amely a fejlett technológiák számára az euroatlanti blokkon belül húzná meg a határokat. Erről árulkodik a közelmúlt fejleménye: Japán és Hollandia is tilalmat vezet be a Kínába irányuló csipgyártó berendezésekre, valamint a kínai technológiától független európai akkumulátor- és napelemgyártás kérdése.
Az amerikai blokkpolitika érvényesítésének – a tőke- és pénzügyi transzfereken túl – a leghatékonyabb eszköze a technológiai ellátási láncok fegyverként való használata.
„Akár eljuthatunk oda – és ennek a játéknak ez a vége –, hogy bizonyos szövetségesi körökön belül, például az amerikaiak távol-keleti szövetségén, a Quadon (Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd, Japán, India és Ausztrália részvételével – a szerk.) vagy a mi euroatlanti szövetségeinken belül más hardvereszközök lesznek használatban, más típusú fejlettségi technológiával, egyes geopolitikai körök külön-külön ellátási láncra kerülhetnek.
Úgyis mondhatjuk, hogy aki kimarad kereskedelmi értelemben a blokkosodásból, az kimarad a technológia-transzferekből is
– mondta Feledy, hozzátéve, hogy ez a versenyfutás már zajlik, az átmeneti időszak pedig elképesztően kaotikus lesz.
Győztesei is lehetünk a blokkosodásnak
Feledy úgy látja, abban még Magyarországon is konszenzus mutatkozik, hogy a geopolitikai blokkosodást mint külső körülményt elfogadjuk – ez a gondolat Orbán Balázs külpolitikai stratégiai írásában és a baloldali politikusok nyilatkozataiban is visszaköszön. A különbség ott húzódik, hogy erre miként reagálunk: megpróbálunk kimaradni vagy jobban betagozódnánk az észak-atlanti szövetségi rendszerbe?
1956 óta magyar tapasztalat, hogy kimaradni a nagyhatalmak politikájából akkor lehet, ha ez mindkét blokk érdeke. Ez Svájc története, de nem Magyarországé
– fogalmaz Feledy.
Példaként említette a távol-keleti országok külpolitikai, külgazdasági vonalvezetését, ahol az elmúlt években a választás enyhe nyomásból erős nyomássá alakult. Ennek eredményeképp a Fülöp-szigetek és Ausztrália is az Egyesült Államok felé fordult: előbbi amerikai légibázissal borzolja Peking idegeit, utóbbi pedig kitáncolt a „Egy övezet, egy út” kezdeményezésből, mondván, a globális kínai infrastruktúra-fejlesztési program nem egyezik az ország külpolitikai érdekeivel. Japán és Dél-Korea is látványosan elkötelezte magát Washington mellett, de vannak olyan területek, ahol ez még nem lejátszott mérkőzés.
A blokkosodás azonban nemcsak a szuverenitás és a nemzeti mozgástér szűkülésével, hanem újfajta specializációs lehetőséggel járhat, többek között Magyarország számára is. A kiszervezett, multiknak kedvező, globalizációs kapitalista struktúrák felülírása a lokálisnak kedvezhet. Feledy úgy látja, amennyiben az EU képes a saját területén kiépíteni a félvezető- és akkumulátorgyártáshoz szükséges kapacitásokat, akkor új munkahelyek jönnek létre – köztük a szolgáltatószektor mellett további kékgalléros állások –, és az értékláncok földrajzi módon is egységbe kerülnek.
Ebben a játszmában van győztes kimenet az unió számára. Más kérdés, hogy ezt politikailag a közösség a jelenlegi polarizáció mellett el tudja-e érni. Még van választásunk, ez nem egy egyirányú utca
– tette hozzá.
