Ársapkák tündöklése és bukása

Balázs Péter: A rendszer trilemmája és az európai források

Dilemmában dönteni nem nehéz, ha jó és rossz kimenetelű helyzetek között kell választani. Például egy erős és gazdag közösség megbecsült tagjaként fejlődni, vagy egy korlátozott erőforrásai ellenére gátlástalanul terjeszkedő hatalom szolgálatába állni. Ilyenkor az értékválasztás eleve kijelöli a helyes utat. Kényelmesebnek tűnhet, ha jó kimenetelek között lehet dönteni, de néha ez is fájdalmas csakúgy, mint amikor csupán két rossz esély kínálkozik. A kormányzás hétköznapjaiban, főleg szorult helyzetekben, gyakran adódnak nehéz dilemmák, ám a többváltozós szituáció sem ritka. Ennek alapesete a trilemma: három, egymással is összefüggő kérdés egyidejű megválaszolása. Közülük két kihívás megoldása még úgy-ahogy lehetséges, de mi a helyzet, ha ez ütközik a harmadik kezelésével? Az ilyen helyzetek az optikai csalódásra épülő Penrose-háromszögre emlékeztetnek, ezért nevezték el „lehetetlen háromszögnek” (impossible triangle vagy trinity), ami nehéz döntések meghozatalát és fontossági sorrendek megállapítását is megköveteli. Ezt a képletet számos gazdasági és politikai összefüggésben értelmezték és elemezték.

Bonyolult döntési helyzetek kialakulásának kisebb az esélye, ha a felmerülő dilemmákat gyorsan, konzekvens és képviselhető értékalapon oldják fel. Magyarországon nem ez történt. Az értékválasztások, a bel- és külpolitikai orientáció tekintetében a 2010 óta szakadatlanul uralkodó Orbán-kormányok egy nemzetközi kiterjedésű „lehetetlen háromszög” politikai útvesztőjébe manőverezték az országot, amelyben fontos érdekek forognak kockán. A feladvány egyik eleme összefügg az uniós alapokkal, amelyek folyósítása jelenleg kétséges.

Simonovits András: A benzinársapkáról

Ismert, hogy 2021. november 15-től 2022. december 6. 23 óráig a magyar kormány literenként 480 Ft-ban maximálta az alapkategóriás benzin és a Diesel-olaj árát, röviden ez volt a benzinársapka. Ez a népszerűséghajhászó és átgondolatlan intézkedés ellent mondott a közgazdasági tankönyvek alapigazságának, tönkretette a kisebb benzinkutakat, és folyamatos szűkítésre szorult: először a külföldi rendszámú, majd a céges autókat zárták ki a kedvezményből. Végül többnapos általános üzemanyaghiányba torkollt az intézkedés, amikor már nemcsak az olcsó, hanem a drága üzemanyagot sem lehetett megvásárolni. Az egész ügy nem érdemelne meg túl sok okoskodást, ha egyes hangadó ellenzéki politikusok nem kifogásolnák az ársapka levételét.

Nem tudom, hogy a politikai haszonszerzésen túl mennyire volt végiggondolt az egész éves intézkedéssorozat. Hány kormányközeli cég szondázta a népesség reakcióját? Lehetséges, hogy az átlagos magyar állampolgárt annyira félrevezette a 12 éves kormánypropaganda, hogy elhitte: az EU-ban egyedül csak nálunk kell/lehet a benzinárat támogatni? Azt megértem, hogy a benzinársapka lassította a Fidesz népszerűségvesztését, és ideig-óráig valóban csökkentette, elnyomta az egyre inkább elszabaduló hazai inflációt. (Persze, ha az észszerűtlen ártámogatás miatt nem nőtt volna ilyen nagy mértékben az üzemanyag-fogyasztás, akkor nem lett volna ekkora az üzemanyaghiány, kisebb lett volna a fizetési mérleg hiánya, erősebb maradt volna a forint: 410 helyett mondjuk 370.)

Lehet, hogy közpénzek egyéves tékozlása után csak egy ilyen látványos üzemanyaghiány előidézésével lehetett megszabadulni ettől a buta ötlettől. Én már 1974-ben sem hittem az akkori kormánypropagandának: „a határoknál megállítjuk a világpiaci árak begyűrűzését”. A benzinársapka tündöklése és bukása ékesen szemléltette: milyen ostoba és kártékony az Orbán-rezsim piactorzító gazdaságpolitikája.

Kovács Zoltán: Egyéb munka

Már önmagában gyomorforgató, hogy a kormány a közélet úgyszólván összes szegletét saját megbízható embereivel tölti fel. Ott vannak a privát szféra tereiben a konyhától a hálószobáig, az elvileg autonóm egyetemek vezetőségeiben. De az már jellemhiba, hogy amikor kiderül, saját szabályaikat is megsértették és kijátszották, akkor eljátsszák tájékozatlant, és Brüsszelre böknek: „Az Európai Bizottság valójában a magyar diákokkal akarja megfizettetni a magyar kormánnyal esetleg fennálló vitájának a költségét” – mondja a kormány egyik legokosabb embere. Ezek az oktatási és kulturális intézmények is eredetileg azért kerültek az unió látókörébe, mert működési modelljük nem garantálta a közösségi források átlátható kezelését, ugyanis sem a közbeszerzési, sem az összeférhetetlenségi szabályok nem vonatkoztak rájuk. A privatizált, de még állami finanszírozásban részesülő egyetemek kuratóriumai — amelyekben főként fideszes politikai kinevezettek ülnek — teljhatalmat élveznek az egyetemek irányításában. Az EU27-ek összeférhetetlennek tartják, hogy politikai vezetők dönthetnek közpénzek kifizetéséről olyan szervezeteknek, amelyekben maguk is alkalmazottak és döntéshozatali jogkörrel rendelkeznek. Miért kell ezen csodálkozni?

És miért Brüsszel? Amikor a súlyosan lekezelt pedagógusok helyzetük javítását követelik, akkor Brüsszelre böknek, mondván, amíg nem utalják a pénzeket, a kormány nem tud fizetést emelni. Ez persze, így nem is igaz, az unió nem bérrendezésre ad pénzt, hanem oktatáskorszerűsítésre, a kettő nem ugyanaz. Az egészségügy gyalázatos helyzete azért nem változik, mert Brüsszel nem utal. Ha olyan igénnyel lép föl az unió, hogy korrupciós veszélyek miatt nem köt új pénzügyi megállapodást a 2021-es magyar törvény alapján létrehozott közérdekű vagyonkezelő alapítvánnyal, akkor nem a korrupciós veszélyt óhajtja megoldani a kormány, hanem Brüsszelt hibáztatja.

Széky János: Csapdában

Orbán Viktornak azonban különleges képessége van ahhoz, hogy saját hibái, bűnei és a maga előidézte kényszerhelyzetek magyarázatára komplett világképeket rögtönözzön. A politikai igazgató beszédmagyarázatában csak úgy röpködnek az elegáns szakkifejezezések, konnektivitás így, decoupling úgy, blokkosodás amúgy. Nem kétséges, hogy a kormányfőnek jól fizetett szakemberek dolgoztak a keze alá. De az egész akkor is az eddigi – és elitérdekből továbbra is követendő – kormányzási elvek bebugyolálása tudálékos hablatyba.

Vegyük csak a központi tételt: „Magyarországnak reális esélye van kilépni a közepesen fejlett országok csapdájából”. Most hagyjuk, hogy más környékbeli országoknak több esélyük van – a Balti-tengertől a Balkánig terjedő térségben Magyarország a leglassabban növekvők közé tartozik. Az, hogy Orbán szerint éppen mi erősödhetnénk középhatalommá, egyenes folytatása egyfelől a Trianon előtti kiválasztottságtudatnak („csak mi vagyunk államalkotó nemzet”), másfelől a Kádár-kori önhittségnek („csóró lengyelek, a puliszka nem robban, csak mi vagyunk okosak”). De a szakirodalom ráadásul nemigen foglalkozik a „közepes fejlettség csapdájával”. A szakirodalom a közepes jövedelem csapdájával foglalkozik, márpedig hazánk ebből a kategóriából már kilépett, legalábbis hivatalosan magas jövedelmű, fejlett ország.

A közepes jövedelem csapdája azt jelenti, hogy egy ország gazdasági felzárkózása az ipari exporton alapul, ahol az alacsony bérek versenyelőnyt jelentenek, ám ezeket demográfiai és egyéb okokból nem lehet a végtelenségig tartani.