A Máltai Szeretetszolgálat legújabb kiadványa a Láthatatlan árvák címet viseli. Kik azok a gyerekek, akiket nem lát senki, és miért árvák?
Ha egy családban a szenvedélybetegség – vagy bármifajta függőség – felüti a fejét, az az egész családra, köztük a gyerekekre is erősen kihat. Azért árvák, mert velük nem nagyon foglalkozik senki. Olyan, mintha ott lennének ugyan a családban, de sem a társadalom, sem a szakma nem ad kellő figyelmet a számukra – mintha nem is léteznének. És bár van valahol a fiókban egy alkoholstratégia, de az sem említi a gyerekeket sajnos, úgyhogy szakmailag is nagyon-nagyon elhanyagoltak. Árvák, láthatatlanok, és nem vesszük észre őket. Számunkra, akik ezt a programot próbáljuk életben tartani, inkább az a fontos, hogy hangsúlyozzuk: oda kéne figyelni rájuk, vegyük őket észre, kerüljenek a családon belül abba a helyzetbe, ahol lenniük kéne:
legyenek gyerekek, ne pedig kis felnőttek, akik elviszik a balhét a szüleik problémái miatt.
Önmagában az alkoholizmus is egy láthatatlan vagy inkább félrenézős dolog.
Így van, de inkább úgy mondanám: nem akarjuk észrevenni.
A könyvben sokszor feltűnik a ne beszélj, ne bízz, ne érezz hármasa mint sajátos szabályrendszer, amelyben ezek a gyerekek élnek. Az, hogy ilyen könyvek jelennek meg, hogy ismert emberek a Dumaszínház színpadán mesélnek gyerekkoruk tapasztalatairól, épp az ellenkezőjéről győz meg: hogy beszéljünk róla. Ez a stratégia?
A lényeg, hogy kimondhatóvá váljon a dolog, nem véletlenül ez a honlapunk címe is. Kimondhatóvá a gyerek számára, hogy mindenki tudjon róla beszélni. Ha ez egy olyan téma, amiről beszélhetünk, akkor előbb-utóbb elhisszük, hogy van megoldás az enyhítésére, arra, hogy a gyerekeket minél kevésbé sújtsa. Ez a diskurzus elér ismert embereket, akik szintén beszélni kezdenek róla. Abban hiszünk, hogy majd elér olyanokhoz is, akikkel mi sosem találkozunk, nem tudjuk, hogy mi történik velük, de ha így megszólítva érzik magukat, akkor talán elindulhatnak abba az irányba, ami az egészségüket szolgálja.
Egy ennyire tabunak számító témában – bár az utóbbi években kezd normalizálódni – ritka az, hogy ismert emberek előlépjenek történeteikkel. A Láthatatlan árvákban mégis elsősorban ismert emberek írnak saját élményeikről – köztük Kovács András Péter, Karafiáth Orsolya vagy Fábián Gábor. Minek kell ahhoz történnie, hogy azt mondják: igen, a nevüket, arcukat és a történetüket adják egy olyan témához, amelyről a legtöbben hallgatnak?
A legfontosabb mozzanat, hogy ezek az emberek már valamikor színt vallottak. Kivétel nélkül mind nyitottak voltak, amikor megkerestük őket ezzel a projekttel. Kovácsról például láttunk egy riportot, ahogy erről beszélt, felvettük vele a kapcsolatot, igent mondott. Karafiáth Orsolya már jó ideje dolgozik magán ezen a téren, a könyveiben is írt erről, már a konferenciánkon is szerepelt.
Ez az ötödik könyv, amelyik a Máltai Szeretetszolgálat kiadásában jelent meg négy év alatt. Ezek közt van szakértőknek készített kiadvány, regény, a Láthatatlan árvák pedig érdekes hibrid: minden novellát egy szakirodalmi kitekintés követ, mely pszichológusszemszögből elemzi az adott novellát. Hogyan lövik be a könyvek célcsoportját?
Az első könyvünk, az Apa, anya, pia szerzője (Waltraut Barnowski-Geiser – a szerk.) maga is szélesebb közönséget szólított meg, az érintett laikusokat és a szakmát egyaránt. Nincs egyetlen olyan könyvünk sem, amire azt mondhatnánk, hogy csak egy bizonyos célközönségnek szól, még a mesekönyvek sem, hiszen a három általunk megjelentetett mesekönyv is csak a szakembereken keresztül jut el a gyerekekhez. A Láthatatlan árvák novellái egyszerre szólnak azokhoz, akik hasonló helyzetet éltek meg, de a szakirodalmi kitekintések is szólhatnak nekik is, nem csak a szakembereknek. Kovács András Péter szavai olvashatók a könyv hátoldalán, egy emailjéből idéztük, melyben arról írt nekünk, hogy a szakirodalmi rész is mélyen megérintette őt, annak ellenére, hogy nem szakember. Egyetlen olyan könyvünk van, amely kifejezetten szakembereknek készült, a Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban című, az nem különösebben olvasmányos egy laikus ember számára.
A könyvek mellett vannak játékaik is. Hogyan lehet ebben erről a témáról játékosan beszélni?
A játékok is azt a célt szolgálják, hogy megszólítsuk a gyerekeket. A Szimat nevű kártyajátékunk segítségével például azon dolgozunk, hogy a már említett ne beszélj, ne bízz, ne érezz hármas mintájára hogyan vállalják fel mégis a gyerekek az érzéseiket annak ellenére, hogy azt tanulták meg: nem szabad. Van beszélgetésindító társasjátékunk is, mely nyitott mondatokat tartalmaz, ennek szintén az a célja, hogy mélyebb beszélgetésekig jussunk el. Kovács mesélte, hogy az egyik kártyajátékot hazavitte, és ennek köszönhetően tudott a tizenegy éves fiával olyanokról beszélni, amikről egyébként valószínűleg nem tudtak volna, de a nyitott mondatok segítségével feltárták őket.
Hogyan tudják lemérni, mekkora a hatásuk ezeknek a kiadványoknak?
Nem könnyű a mérés, talán az Apa, anya, pia esetében láttuk ezt a legjobban. Az a könyvünk először nem jelent meg kereskedelmi forgalomban, az első 2500 darabot csak személyesen az irodában tudták átvenni. Így mindenkivel tudtunk beszélni néhány szót. Volt például egy illető, aki úgy érkezett, hogy valakitől hallott a könyvről, hiánypótlónak gondolta, ezért eljött érte. Elolvasta, ezen felbuzdulva részt vett egy felnőtteknek szóló csoporton, utána eljött hozzánk egy képzésre, és ma már ő vezet csoportot. Ez szép példája annak, milyen hatása lehet a könyvnek. De más ilyen történet is van, olyan ember jött be, aki a saját szenvedélybetegsége kapcsán jelent meg, őt a lánya küldte el a könyvért. Már négy és fél éve volt józan ez az úr, a lánya annak reményében vetette meg vele, hogy ez lesz az a könyv, aminek a segítségével végre beszélgetni tudnak egymással arról, ami történt velük, közöttük az évek során. De ott is látjuk a hatását, hogy nagyon sok terapeuta van, aki bejár a könyvekért, tőlünk veszi meg, adományként, és aztán a klienseinek adja tovább, ilyenkor szintén kapunk visszajelzést. És az sem elhanyagolható, hogy a Láthatatlan árvák kapcsán mozdult meg eddig a legjobban a média.
A Dumaszínházban tartott könyvbemutatón érintőlegesen előkerült az ország alkoholstratégiája, illetve annak hiánya. Pedig időnként hallani róla, beharangozzák, hogy készül, de meglehetősen homályos, hogy jelenleg hol áll a dolog.
Abszolút. Egyszer volt egy nagy beharangozás, aztán nem lett belőle semmi. A szakmán belül is beszélünk erről, hogy milyen megközelítési módok vannak, de kicsit olyan, mintha vakok lennénk, és nem látnánk, hogy nem ez az út. Elkezdtünk arról beszélni, hogy legyen egy addiktológiai stratégia, mert az mégis egy átfogó dolog, a drog is beletartozik. De egyelőre nem készült el ez sem. Minden olyan fórumon, ahol megjelenek és szót kapok, elmondom, hogy szerintem nagyon szükséges volna egy addiktológiai stratégia. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ez nem közbeszédtéma most.
Minek kéne történnie, hogy beszédtéma legyen?
Annak, hogy legyenek emberek, akik ezt felvállalják, akik a saját életükkel, tapasztalatukkal, sérüléseikkel, fájdalmaikkal jelennek meg a nyilvánosság előtt. Kell hozzá, persze, pénz is – az NKA-tól kaptunk támogatást –, ebből vannak az eszközök, ezeket bolti forgalomba hozzuk, és minden bevételét megpróbáljuk visszafordítani a programba. De ezek mellett sokkal inkább az a kulcsfontosságú a szenvedélybeteg-segítésben, ami felmerül annak kapcsán is, hogyan hogyan lehet normálisnak maradni.
Több mint harminc éve foglalkozom ezzel a témával, és úgy érzem, még viszonylag normális vagyok. Ennek kulcsa, hogy nagyon pici célokat tűzök ki. Nem gondolom azt, hogy az én dolgom megoldani az alkoholproblémát. Az a célom, hogy a kliensem visszajöjjön, dolgozzon magán, kérdéseket tegyen föl, megcsinálja a házi feladatát, törekedjen a felépülésre, nem az, hogy abbahagyja az ivást. Így érdemes ebben gondolkozni, kis célokban, például, hogy legyen ez beszédtéma.
Kormos Piroskával ketten visszük ezt a programot, és már az ötödik konferenciánál, az ötödik könyvnél, a sokadik kiadványnál tartunk. Az emberek kezdenek erről beszélni. Szakembereket vonunk be, majd maguktól is megjelennek, mi meg megkérdezzük, mit tudtok hozzáadni? És ha mindez elkezd összeérni, abból elindul valami olyan dolog, ami öt évvel ezelőtt nem volt Magyarországon.
Ez az alkoholbetegek gyermekeit támogató kezdeményezés, az Apa, anya, pia program dióhéjban, igaz? Miként született ez meg?
Ha a legelejétől akarunk indulni, akkor tulajdonképpen azért született, mert én is egy olyan családból származom, ahol az alkoholprobléma megjelent a szüleimnél.
A személyes érintettség az ilyen területen tevékenykedő segítőknél, gondolom, nagy százalékban jellemző, nehéz legalábbis elképzelni, hogy valaki úgy foglalkozzon ezzel, hogy nincsenek saját élményei, traumái, személyes kiindulópontja.
Azért akad olyan is. Ott van például a főnöknőm, aki abszolút támogatja a programot, miközben személyesen nem érintett. A legutóbbi konferenciánk után azt mondta, számára ismeretlen élmény ez, mert a rendezvényen is nagyon érezte, hogy a résztvevők zöme érintett. De az is nagyon fontos, hogy az érintett segítők folyamatosan fejlesszék az önismeretüket. Olyan például ne kezdjen ezzel foglalkozni, aki rájön közben, hogy neki ez még mindig hatalmas sebeket okoz.
De vissza az induláshoz…
Az AAP program másik mozgatórugója az volt, hogy mikor Németországban hospitáltam, ott találkoztam olyan jellegű munkával, amelyben kizárólag a szenvedélybetegek gyerekeivel foglalkoztak. Húsz éve az egyik kolléganőnk megpróbálkozott már hasonlóval, csak nagyon piciben. Aztán 2014-ben volt egy konferencia, amikor egy másik kolléganőmnek volt egy érdekes mondata: azt vetette fel, hogy mi lenne, ha gyerek-, illetve családterápiás témában adnék elő a konferencián. Kiderült, hogy nem is a szenvedélybeteg szülők gyerekeire utalt, csak úgy általánosságban beszélt róluk, nekem azonban erről ugrott be a szenvedélybeteg családi légkörben felnövekvő fiatalok problémája. Közben beleástam magam a témába, utánanéztem a német és az angol szakirodalomban, körülnéztem külföldön is, akkor találkoztam azzal a megdöbbentő ténnyel, hogy ezekben az országokban szintén tabu ez a mai napig – pedig a német ellátórendszer tíz százalékában speciális programok vannak az ilyen problémával küzdő gyerekek számára. Fontos fordulópont volt, amikor Piroskáék 2016-ban elindítottak a Kék Pontban egy csoportot, és megkerestek, mivel tudták, hogy ezzel a témával foglalkozom. Végül Piroska áthozta ide a csoportot, majd ő is átjött. Ezt követően jelent meg az Apa, anya, pia könyv, és akkor jött létre a program is.
Bár valószínűleg a tényleges szám – ahogy az alkoholbetegek esetében is – meghatározhatatlan, hány gyerekről beszélünk Magyarországon?
Még 2014-ben, az ötlet megszületésekor a KSH adatok alapján utánaszámoltam, hogy minden ötödik gyerek élhet ilyen családban: 400 ezren. Azért is nehéz kiszámolni, mert ebben a drog- és a gyógyszerfüggők gyerekei is benne vannak. Az Apa, anya, pia sem csak az alkoholról szól, hanem nagyon sok függőség van benne. Az sem mindegy, mit nevezünk szenvedélybeteg családi légkörnek, mert nemcsak az alkoholbetegekről beszélünk, hanem minden olyan szülőről, aki a gyermeket zavaró módon él vissza a szerével. Ez lehet az is, hogy valaki szélsőséges esetben havonta kétszer eltol egy marihuánás cigarettát, és ugyan vidám lesz, de másképpen kezd viselkedni otthon, mint egyébként, és ezt a gyerek nem érti. Ugyanez az alkohol esetében is: lehet, hogy a szülő nem is függő, de mondjuk úgy, hogy néhány hétvégén spicces lesz egy kicsit, a gyerek nem tudja mi történik, miért más az apukája vagy az anyukája. Ebből a szempontból a 400 ezres szám még kevésnek is tűnik.
Ebből is látszik, hogy talán az alkoholizmust mint függőséget a legnehezebb definiálni, főleg azért, mert a társadalmi élet szerves része az alkoholfogyasztás, nehéz belőni, hogy mi számít már problémásnak. Mennyiségben, szokásokban, következményekben mérhető inkább?
Pedig van definíciója, a betegségek nemzetközi osztályozásában, az úgynevezett BNO kód alatt fel van sorolva, mik a feltételei.
De a legegyszerűbb meghatározás szerint az az ember a már betegként értelmezhető függő, aki a szerhasználattal kapcsolatban saját magának és a környezetének is árt.
Vannak persze mennyiségi mutatók is, ez nemenként eltérő. A férfiaknál, ha jól tudom, ez napi két pohár, azaz hat deci sör, borra átszámolva két és fél deci – ez az a mennyiség, ami még nem számít visszaélésszerű használatnak. De ezek inkább olyan statisztikák, amelyeknek nincs túl nagy jelentősége. Főleg azért, mert inkább az a kérdés, hogy mi lesz tovább, hová fajul el, ha elfajul.
Külföldi példákat látva van olyan ország, amelynek jó az alkoholstratégiája?
Konkrét stratégiákat nem ismerek, de a németeknek, a svájciaknak és a finneknek nagyon jó programjaik vannak a témában. Sok mindent átveszünk ezekből az országokból, osztrák, német, finn, svájci, amerikai anyagokat, ezekből dolgoztunk, illetve dolgoztunk, mert most már van magyar is.
Amikor a szintén a Máltai Szeretetszolgálat gondozásában megjelent Dinoszaurusz a nappaliban szerzőjével beszélgettem, nem volt túl optimista azzal kapcsolatban, milyen lehetőségei vannak egy ilyen családban felnövekvő gyereknek arra, hogy segítséget kérjen. Nyilván nem létezik erre egzakt megoldás, de mégis, mi lenne az út efelé?
Apró lépések. Tájékoztatás, szakemberek bevonása, képzések, segítői munka a gyerekekkel és a már felnőtt gyerekekkel egyéni és csoportos formában. Ezek léteznek most is, működnek, ez a megoldás. Az lenne azonban az igazi, ha nem kampányszerűen, hanem programszerűen működne. Mert a könyv megjelenése egy kampány, ami el fog ülni.
Nem tűzhetjük ki azt a célt, hogy vége legyen, és egyszer csak megszűnjön az alkoholprobléma, és ne fertőzze tovább a családokat. És azt se tűzhetjük ki, hogy ezek a gyerekek kikerüljenek ebből a helyzetből. De azt megtehetjük, amit a már említett amerikai és német programok tesznek: támogatni az olyan törekvéseket, hogy az érintett gyerekek megerősödjenek, hogy minél egészségesebben vészelhessék át azt a helyzetet. Ez a fő szempontunk.
Ön mint szakember látja ezen a téren a fejlődést?
Abszolút. Az egy nagyon nagy előrelépés, amikor a szülők azzal érkeznek hozzánk, hogy bevallják: ők érintettek, és ugyan járnak pszichológushoz, de a gyereküknek is kell a segítség. Elmegyünk családsegítő központokba, szenvedélybeteg-segítő helyekre, ahol arról beszélgetünk a munkatársakkal, hogyan tudnának bekapcsolódni. Győrben, Kecskeméten, Egerben és Székesfehérváron is alakultak így csoportok szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekei számára. A konferenciáinkat rendre kinőjük, az első konferenciánkat 60 fős helyre terveztük, most az ötödiknél már 250 jelentkező volt a 180 helyre. Most már elhisszük, hogy ez létezik, és az emberek beszélnek róla. Vegyük észre, hogy mekkora dolog az, ami itt történik!
A Láthatatlan árvák a Magyar Máltai Szeretetszolgálat gondozásában jelent meg.
