Joachim Trier tavaly már ellőtte a címet, amely tökéletesen illene a szintén norvég Kristoffer Borgli idén Cannes-ban, az Un Certain Regard szekcióban debütáló filmjéhez. A világ legrosszabb emberének Julie-je a kanyarban sincsen a Rosszul vagyok magamtól főszereplőjéhez képest, akinél elviselhetetlenebb főhőst nehezen lehet elképzelni.
A srác komplett művészi karriert épít arra, hogy különféle ülőalkalmatosságokat tulajdonít el, de szívesen távoznak fizetés nélkül az étteremből is, ám leginkább mégiscsak a rivaldafényt és a figyelmet szeretik lopni – főleg egymástól. Párkapcsolatuk a folyamatos versengésre épül: mindegy, hogy siker vagy probléma, de mindenképpen túl akarják licitálni a másikat. Bármennyire is toxikus a kapcsolatuk, valami csoda folytán mégis működik, egyedül a barátaik vannak már torkig az állandó versengéssel, hisz a baráti találkozók tökéletes terepei a figyelemboksznak.
A megszokott mérgező dinamikájában működő kapcsolatot az zökkenti ki, amikor Thomas kleptomán művészetét hirtelen felkapja a szakma, Signe pedig nem képes elviselni a férfi körüli felhajtást. A Rosszul vagyok magamtól azonban elsősorban nem párkapcsolati problémákra fókuszáló szatíra, hanem Signe vizuális kórképe, a film a lány öndestruktív ámokfutását mutatja be. Egy vérfolt a ruháján ugyanis rádöbbenti, kik részesülhetnek állandó figyelemben: a betegek. A lány előbb megelégszik a kamubetegségekkel is, ám később emeli a tétet, és azonnal felcsillan a szeme, amikor az interneten rettenetes kiütéseket okozó orosz gyógyszerről olvas. Onnantól kezdve nemcsak a gyógyszer, de az általa okozott figyelem függőjévé is válik, egyre rémisztőbben deformálódott arcával ugyanis vonzza a tekinteteket, a sajnálatot, a hogylétét firtató kérdéseket. Nem nehéz előrevetíteni, hogy a hazugságspirál és a folyamatos önmérgezés milyen következményekkel jár majd, ám a lány nem tud leállni.
A skandináv fekete vígjátékokra jellemző módon a Rosszul vagyok magamtól is nevetségessé torzítva figurázza ki a film tárgyát – ebben az esetben Signe mentális problémáit. Mindezt eleinte viccesen teszi, aztán egyre nyomasztóbban: egyszerre vicces és hihetetlenül bizarr az a jelenet, amikor Signe sajátos előjátékként arra kéri Thomast, kérdezze meg, hogy van, majd szex közben saját temetéséről fantáziál. Arról, hogyan telik meg a templom zokogó gyászolókkal, akik egymás szavába vágva méltatják őt.
Ilyen ember a világon nincs, olyan meg pláne, aki elviselje – mondhatnánk, mégis itt van ez a két teljesen hétköznapinak tűnő ember. Borgli filmje kellően eltúlozza a lány mentális problémáit, ám az egyik legnyomasztóbb felismerése a filmnek az, hogy a figyelem iránti túlzott vágy többekben van ott, mint hinnénk, még ha nem is ilyen patologikus formában. Ugyan kinek ne lennének olyan élményei – jobbik esetben másról, rosszabbikban saját magáról –, amelyekben valaki mindig erőszakosan próbálja túllicitálni sikerével, fájdalmával, problémáival a többieket? Ki ne találkozott volna már olyan emberrel, aki a kelleténél nagyobb lelkesedéssel sajnáltatja magát, ha beteg, így bezsebelve a meg nem kapott törődést és figyelmet? Bár Signe viselkedése valóban elnagyolt, a nárcisztikus személyiségzavarra, a tudatos önpusztításra és a filmben felvillantott egyéb mentális tünetekre sajnos egyre gyakrabban látni példát a mindennapokban is.
Egy pszichológus egészen biztosan aranybányát találhatna a filmben, ám a Rosszul vagyok magamtól mégsem akar oktatófilm lenni, főleg azért nem, mert elsősorban a kifigurázásra, nem a feloldásra helyezi a hangsúlyt. Persze, egy fekete komédiától az ember nem vár népnevelést, ám az okoz némi hiányérzetet, hogy a probléma gyökeréről például semmi sem derül ki. Nem tudjuk meg, hogy milyen trauma válthatta ki Signében az ilyen fokú vágyat mások elismerésére, csupán néhány mondat hangzik el az apjáról. Csak szánjuk őt és nevetünk rajta, anélkül, hogy megértenénk. A Rosszul vagyok magamtól nem egy sikersztorit mesél el, hisz senki nem gyógyítja meg a lányt, igaz, furcsa sikerként elkönyvelhetjük azt, hogy a szintén erősen kifigurázott holisztikus gyógyászati módszerekkel foglalkozó csoportban némiképp megnyugvást talál. Megnyugvást és sorstársakat: szintén keserűen vicces pillanata a filmnek, amikor a tetőtől talpig kiütéses Signére rászól a többi beteg, hogy ne panaszkodjon már, hiszen neki legalább látványos sebei vannak, de akinek nem látszik a szenvedése, az hogyan sajnáltassa magát teljes mellszélességgel?
Míg a Rosszul vagyok magamtól kisebb hangsúllyal mesél az ilyen jellegű mentális problémák hátteréről, feloldására tett kísérletéről, annál jobban eltalált vonala a filmnek a sérülteken élősködő média- és divatipar pellengérre állítása. Signének a legszebb álma válik valóra, amikor előbb egy újság áldoz címlapot a nyomorúságának, majd egy olyan modellügynökség szerződteti, amely kifejezetten hátrányos helyzetű alanyokat választ modelljeinek. Ezzel egy nagyon is aktuális kérdést feszegetnek, hiszen az évtizedekig a tökéletes és hibátlan kinézetű modelljeire építő divatipar az utóbbi években látványos változáson megy keresztül, ma már szinte ciki, ha egy cég nem alkalmaz plus size modelleket, ráadásul a különféle fogyatékkal élők is egyre nagyobb teret kapnak a szépségiparban.
Az elfogadás és az empátia a lényeg – harsogja a modellügynökség vezetője, miközben egy vak lányt egzecíroztat, és igazi szentnek érzi magát, amiért elesetteket foglalkoztat.
Signe támogatása – vagy sokkal inkább kizsákmányolása – is csak addig tart, amíg a lány a szépségideáloknak megfelelően „szalonképes”.
Egyedül a nárcisztikusok sikeresek
– érvel a személyiségzavar élő szobra a film elején, hozzátéve, hogy sajnos ő pont azért kallódik az életében, mert nem az – épp ezzel a belátásra képtelen hozzáállásával bizonyítja ennek ellenkezőjét. Pedig a saját képzelgéseiben néha mintha apró repedéseken utat törne az igazság: a sztoriba gyakran vegyülnek fantáziaképek, amikor a lány vagy saját földöntúli sikerét vagy épp lebukását vizionálja. Ezek közül az egyikben az év egyik legjobb cameóját hozza Joachim Trier kedvenc színésze, Anders Danielsen Lie egy orvos szerepében: ő a színészet mellett a való életben is praktizál.
Borgli filmje nem minden tekintetben találja el a jó egyensúlyt. A párkapcsolati részt például ugyanarra az önismétlő sémára építi fel, Signe kálváriáját sem világítja meg kellően sok szempontból, ráadásul láthatóan nem kíván a film a probléma gyökeréig leásni, inkább a sokkolásra, a kifigurázásra helyezi a hangsúlyt. Kínos és durva, de legalább nevessünk rajta – üzeni a film, amely egy mentális zavar bemutatásakor kissé problémás, ám végső soron legalább tematizálja a pszichés gondokat – nem úgy, mint a film valóságában a szereplők, akik a környezetüktől eltérően egyáltalán nincsenek rosszul maguktól.
Rosszul vagyok magamtól (Sick of Myself), 2022, 95 perc. 24.hu: 7/10
