Az elmúlt néhány hónapban több tévés interjút is adtál, ezekben láthatóan egyre magabiztosabb vagy. Ezt tanultad vagy zsigerből jön?
Bulvárban edződtünk a családdal. Profinak egyáltalán nem mondanám magam, több olyan interjút, nyilatkozatot adtam, amit idővel megbántam.
Emiatt nem szerepelsz sokat a bulvárlapokban?
Igen, távolságtartó lettem. A legtöbb lapnak nem nyilatkozom, mert nincs kedvem minden mondatom után javítást kérni, amikor teljesen mást írnak le, mint ami elhangzott.
A szavaidból azt veszem ki, ez elég gyakori. Mondasz konkrét példát?
Ha nem is nálam, de a család többi tagjánál igen. Amikor apának (Stohl András színész, műsorvezető – a szerk.) volt az egyik balesete, anyut már azzal hívták fel az egyik bulvárlaptól, hogy összeállítottak egy négyoldalas cikket, szeretne-e még hozzátenni valamit. Közölték, a cikk mindenképpen megjelenik – attól függetlenül, hogy ő megszólal-e. Volt olyan is, hogy az egyik újságtól belógtak az intenzívre lefotózni apát.
Téged és a férjedet sem látni bulvármagazinokban, róla például alig tudunk valamit. Korábban azt mondtad, nem is érdekel, ha emiatt elesel megjelenésektől vagy kevesebb Instagram-követőd lesz. Miért húztátok meg ezt a határt?
Nem ad annyit ma egy nagy bulvármagazin címlapja, hogy utána szöszölni kelljen azzal, hogy bizonyos dolgot nem is úgy mondtam, ahogy leírták. Az esküvőnk előtt is megkerestek, kérdés volt, hogy eladjuk-e a nagy napunkat, és ha igen, mennyiért. Átbeszéltük és arra jutottunk, mi köze ahhoz bárkinek, hogy ki milyen ruhában volt a szertartáson, hogyan potyogtak a könnyei. Ez csak azokra tartozik, akik ott voltak. Persze kitenném én a több száz képet, mert büszke vagyok rá, világgá kürtölném, milyen fantasztikus hétvége volt, de tudom, milyen veszélyekkel jár.
Interjút viszont adsz: voltál Rónai Egonnál, jártál Csernus Imrénél. Megrészegítheti az embert, ha sokat foglalkoztatják?
Engem biztosan nem. A húgommal vásároltam a minap, és pont szembe jöttem egy hetilap tetején, jót nevettünk ezen, de szó sincs arról, hogy én most minden újságot fellapoznék magam után kutatva.
„Nem tudok ennél többet dolgozni ez ellen, de azt sem tudom, hogy ez idővel változik-e. Pedig máshogy élek, mint ő, kevesebbet mutatok, kevesebbet adok ki a magánéletemből, nincsenek balhéim, amiért persze én is teszek. Nincsenek olyan pontok az életemben, amelyek miatt címlapra kerülhetek.” Emlékszel, ezt ki nyilatkozta?
Én.
És arra, hogy kiről?
Ezt apáról nyilatkoztam.
Zavar, ha a tévénézők, bulvárt fogyasztók, netes kommentelők mindenáron párhuzamot akarnak vonni köztetek?
Egyre kevésbé. Amikor elkezdtem a pályán dolgozni, nagyon zavart ez, emiatt mindenáron meg akartam mutatni, hogy saját jogomon vagyok ott, ahol. Azóta eltelt több év, megfordultam tévécsatornáknál, a kollégáim mindenhol szerettek velem dolgozni – haladok, fejlődöm, innentől kezdve szerintem nincs miről beszélni. Pár éve még nagyon szerettem volna, hogy megértsék, mennyit dolgozom, most már nincsenek ilyen vágyaim. Rendben vagyok magammal, azzal, amit csinálok.
Ez egybecseng azzal, amit édesapád nyilatkozott rólad nemrég, miszerint megtaláltad önmagad. Mire gondolhatott?
Tudatosabb vagyok. Októberben leszek harminc, egyre jobban mérlegelek, nem mondok mindenre igent – legyen szó újságcikkről, interjúról vagy tévés szereplésekről.
Mindenkire aggatnak jelzőket, rád a legtöbbször azt mondják, szerény vagy. Mi miatt alakulhatott ki ez a kép az emberek fejében?
Mert bennem nincs magamutogatási vágy. A színházban, a tévében sem a tapsért dolgozom, vagy hogy felismerjenek az utcán. Hogy a Stohl Luca mit csinál a munkahelyén, kevésbé érdekes vagy fontos – hogy egy munkafolyamat hogyan áll össze egy kész valamivé, annál inkább.
„Jé, te ilyen normális vagy?!” Egyszer azt nyilatkoztad, általában ezt mondják neked az emberek, amikor megismernek.
Sokan mondták, hogy egészen addig a bulvár alapján ítéltek meg, hiszen egy híres színész gyereke vagyok, aki régóta ott van a tévében, tehát biztos nagyképű.
Alapvetően szigorú az arcom, nem vagyok egy bohókás figura, a tévében sem tűnök annak. Aztán, ha valakivel leülök beszélgetni, meglepődnek, hogy nem vagyok karót nyelt vagy sznob, és talán lehet is velem beszélgetni.
Ritmikus gimnasztikáztál négyéves korodtól kezdve, majd jött a Magyar Táncművészeti Főiskola és a tánc. Nehéz volt az utóbbi pályát elengedni?
Véglegesen még most sem engedtem el, de azt hittem, sokkal nehezebb lesz. Engem is meglepett, mennyire nem hiányzik, és azt hiszem, ezt nem is mondtam ki még sehol. Szerencse, hogy ott van nekem a televíziózás, és nem azért kell abbahagynom, mert a testem nem bírja tovább. Eljutottam oda, hogy a kettőt nem lehet együtt csinálni. Rendben, lehetne, ha nem aludnék és nem érdekelne, van-e szabadidőm. Nem kell mindenáron belehalni. Tizennégy éves koromtól ugyanennyi ideig táncoltam, jó alkotókkal, jó helyeken dolgoztam, nincs hiányérzetem táncszakmai szempontból. Méltósággal tudom azt mondani, jó, köszönöm, ennyi volt.
A táncról egyszer azt mondtad, nyomorúságos és kegyetlen pálya. Van olyan ettől függetlenül, akinek ajánlod?
Egy dolog biztos, ez a hivatás nincs megbecsülve. Irreálisan sok munkát kell beletenni, a pénz kevés és az előadásokból sincs sok – egyszerűen nem éri meg. Lehet, hogy nekem ez nem is akkora szerelem, mint hittem. A saját gyerekeimnek nem ajánlanám ezt a pályát, közben pedig csodálatos dolog táncolni. Olyan varázsa van, hogy sokan fillérekért is csinálják. Az induljon el ezen a pályán, aki fel tudja áldozni érte az életét. Jó táncosokra szükség van, hogy elmehessünk megnézni egy előadásukat, és többek legyünk általa.
A tánc tartást ad, nem csak fizikálisan.
A táncos életemből ered, hogy az élet minden területén bírom a strapát. Egy tizenkét órás tévés forgatás végére is elfáradsz, de az semmi egy táncos főpróbahéthez képest.
A táncos érzi belül, hogy ezt a szakmát meddig lehet csinálni? Vagy a teste jelez?
A „vég” sokkal hamarabb eljön, mint arra számítana az ember: a test és a lélek egyszerre jelez. Évről évre beállni a balettrúd mellé fájdalmas, bizonyos mozdulatok egy idő után már nem mennek annyira. Minden évben újabb csapatnyi fiatal érkezik a táncművészetire, velük egyre könnyebb megtenni, hogy jó, akkor picit ráhúzunk még két órát a próbára; most sajnos nem tudunk fizetni; nem baj, ha a kocsiban öltözöl át. Huszonévesen még megcsinálsz dolgokat, de egy idő után kérsz egy széket, ahova le tudsz ülni, és azt is szeretnéd, ha a táncterem, ahol órákon át ugrálsz majd, fűtött lenne. Számos olyan tényező van, amit a néző nem lát — kicsit túlidealizált a kép, hogy milyen táncosnak, színésznek vagy egyáltalán művésznek lenni.
Technikás táncos voltál?
Inkább a személyiségemmel töltöttem meg egy-egy szerepet. Amikor az évad pályakezdője díjat megkaptam a Magyar Táncművészek Szövetségétől, nem magamnak adtam volna. Erről sokat beszélgettünk szakmán és családon belül is, és végül meggyőztek. Az lett a konklúzió, hogy ha kimegyek a színpadra, és velem együtt kimegy egy technikás táncos is, a nézőt a benyomás viszi majd el. Hogy, basszus, nézd azt a Stohl lányt! Engem ki lehetett venni, előre lehetett tenni a színpadon, mert van valamifajta tudásom, amivel képes vagyok hatni a nézőre.
Két évvel ezelőtt több egykori és jelenlegi diák felszólalt a balettintézet oktatóival szemben, mondván abúzust szenvedtek el tőlük fizikálisan és lelkileg is. Korábban arról beszéltél, minden hétfőn mérlegre állítottak titeket súlyellenőrzés céljából. Utóbbit nem érezted megalázónak?
Akkor nem éreztem annak, ott ez a normális. Mondok egy példát: bemész matekórára és tudod, hogy matekóra alatt nem eszel. Éppúgy tudod azt is, hogy a hétfői balett előtt mérlegre állsz. A ritmikus gimnasztika szerintem keményebb volt, mint ami a táncművészetin ment: ott az edző a négyéves gyereket ráteszi a zsámolyra spárgában, aztán nyomja le, hiába fáj, nyomja le, sír a gyerek, de akkor is nyomja tovább.
Engem a mérlegelés nem reccsentett meg, ez nem #metoo, ez nem zaklatás, de valahol meg mégis fáj.
Nincs két egyforma lélek. Lehet, ha nekem valaki megfogja a fenekem a színpadon, akkor megfogom a kezét, és azt mondom, ha ezt még egyszer megteszed, eltöröm a kezed. Más pedig begörcsöl, és az öltözőben kér tanácsot, hogy mit tegyen. Ugyanez a helyzet, ha azt kérik, egyél kevesebbet vagy ne egyél, mert egy ilyen dagadékot hogyan emel majd fel a fiú az előadás alatt. Van, aki ezután hánytatja magát, más pedig azon röhög az öltözőben, hogy ez a tanár nem normális. Én szerencsére mindig utóbbi voltam, aki helyén tudta kezelni az ilyen mondatokat. Hozzá kell tenni, az emelések miatt bizonyos súly felett fennáll a sérülésveszély, ráadásul a szakma nem alkalmazza azokat, akik testileg-lelkileg nem készek a pályára.
Ezeken a módszereken lehet változtatni? Kell egyáltalán?
Nekem szerencsém volt, mert olyan mesterekkel dolgoztam, akik másfajta irányvonalak mentén dolgoztak. Tudást halmoztak fel Hollandiában, Németországban, pontosan tudták, hogy lehet ezt másképp is csinálni. És valóban: ugyanúgy tisztelsz egy mesternőt, aki nem követeli meg, hogy lesütött szemmel állj mellette, hanem emberként bánik veled. Ez persze a tanárok között is szül feszültséget. Egyébként sok minden változott, úgy tudom, a hétfői mérlegelést is megszüntették.
A fizikai erőfitogtatás jelen van még? Bő két évtizeddel ezelőtt állítólag szálltak a pofonok is.
Negyven feletti kollégáim mondják, hogy ők kaptak a papuccsal, de az még egy más világ volt. Rám soha senki nem emelt kezet. De voltak olyan mesterek, akik tudják, miként kell úgy pöckölgetni valakinek a hasát, a fenekét, a combját, hogy egy életre megjegyezd, hogyan kell tartani.
Ha már tánc: a tévézés iránti szerelmet neked pont egy kereskedelmi adón futó táncos műsor, a Szombat esti láz hozta meg, ahol beláttál a háttérmunkába. Úgy fogalmaztál, lenyűgözött a felvétel előtti sminkelés, a világosítás, minden apró kis folyamat. Az ember azt gondolja, innen egyenes út vezet a szerkesztői pozíció felé, mégis a műsorvezetés talált meg: mennyire volt tudatos választás?
Embert kerestek a TV2-höz. Náluk gyakran van ilyesfajta casting, ahol volt szépségkirálynők, sportolók, színészek is feltűnnek. Engem is behívtak, aztán telefonáltak, hogy szeretnék, ha műsort vezetnék a FEM3 Café műsorban. Akkor már gondoltam arra is, jó lenne a szerkesztőkkel maradni a felvételek után, hogy beletanuljak a szerkesztési folyamatokba. Akkor viszont még kőkeményen táncoltam: tizenegyig műsort vezettem, aztán felszálltam a 7-es buszra, és elmentem a színházba.
A TV2-s castingnál éreztették bármilyen formában, hogy a vezetékneved jelent valamit?
Számolhattak ezzel, a TV2-nél rutinos rókák dolgoznak. Ha Szabó Lucaként élek, az sem biztos, hogy elhívnak a castingra.
De aki nem ért ehhez, előbb-utóbb úgyis kibukik, ezzel azért számolnak a műsorkészítők.
Azt mondták, ügyes vagyok. Olyan azért nem volt, hogy jó, a Luca szar ebben, szar abban, de majd gyakorol. Az nyilván előny, hogy van egy jól csengő vezetéknevem, amire felkapják a fejüket az emberek. Talán fél perccel tovább nézik, hogy, igen, ő a Stohl lánya, lássuk!
Úgy tudni, édesapád soha egy szalmaszálat sem tett keresztbe azért, hogy a te médiakarriered beinduljon. És te sem kérted erre. Ez igaz?
Így van, már a táncművészetin kijelentettem, hogy ne. Kínosan ügyeltünk erre, hogy soha ne adódjon olyan helyzet, hogy támadási felületet adjunk.
A Fem3 Café egy délelőtti műsor volt egy kereskedelmi csatornán. Az időhiányból, a meghívott vendégek névsorából az következik, hogy jobbára felszínes beszélgetéseket láthatnak a nézők. Mit tanultál meg ebből az időszakból?
Élő adás volt, ahol kihívásként éltem meg, hogy tartalmat csempésszek a rövid blokkokba. A felkészülés nagy tanulás volt az adásokra: előző délután tudtad meg, kik lesznek a vendégeid. Az első pár hónapban hosszú-hosszú órákba telt, mire kiigazodtam, ki kicsoda, miben szerepelt, mit kell tudni a múltjából. Amikor odakerültem, elvétve volt ismeretem a hírességekről, akiket meghívtak a stúdióba. Kiépítettem kapcsolati hálókat pszichológusokkal, orvosokkal, coachokkal, sztárokkal, ezt később másfajta műsorban tudtam hasznosítani riporterként. Nagyon szerettem csinálni, jó csapat volt, megkockáztatom, sok szempontból jobb volt, mint a Mokka vagy a Reggeli.
Berki Krisztián oldalán edződtél, vele vezetted a műsort.
Egyszer Jakupcsek Gabriella volt a vendégünk, mert pont lett egy új műsora a TV2-nél, arról mesélt. Nem volt késős Krisztián, de aznap pont az utolsó percekben érkezett meg, már szó volt arról, hogy egyedül kell beszélgetnem Jakupcsekkel. Én meg azt gondoltam, fú, ez de menő lesz, hogy tíz percig egyedül beszélgethetek egy ilyen tévés legendával. Végül időben befutott Krisztián, én meg nem jutottam szóhoz a beszélgetés alatt. Ezt adás után megbeszéltük, többet nem fordult elő. Csíptem őt, rendes srác volt, jó volt a szakmai kapcsolatunk, szerintem ez látszott is.
Picit ugorva az időben: megkaptad a Ninja Warrior Hungary egyik műsorvezetői feladatát. Miben más szakmailag egy ilyen szórakoztató műsor?
Eléggé ráfeszültem és izgultam, mert nem volt hálás feladat pályariporterként melózni. Míg a két másik műsorvezető együtt tudott beszélgetni ugyanazon a helyen, én egyedül álltam a pálya szélén, érdekes infókat kellett kicsikarnom a versenyzők rokonaiból, akik életükben nem voltak tévéstúdióban. Miközben mögötted üvölt százötven ember, a vendég meg figyeli a gyerekét, hogy az ki ne törje a lábát. Rögtönözni kellett, elvégre volt napi száz versenyző, mindenkinél nem lehetett az a reakcióm, hogy, ó, te most beleestél a vízbe, jaj. Nem ugrottam meg rosszul, de lehettem volna jobb. Egy lazább, vagányabb csajnak ez jobban ment volna. Én azt szeretem, ha egy beszélgetésnek van eleje, közepe, vége, szeretek nyugodt lenni, nem ennyire harsány, hogy eladjam a műsort.
Csak így lehet fenntartani az érdeklődést?
Nem feltétlenül ettől működik egy ilyen show, én a show-műsorokban sem alkalmaznám állandóan ezt az attitűdöt. Ha tényleg történik valami izgalmas dolog, akkor hová tudod még emelni a tétet, ha közben másfél órán át kiabáltál? Én például nem is szeretem a hangom, ha nagyon meg kell emelnem.
Visszanézed a szerepléseidet? Elemzed?
Nem szeretem, de szükséges, hogy jobb legyek.
Azt lehetett olvasni, hogy amiatt hagytad ott a TV2-t, mert nem kaptál elég képernyős feladatot. Ez igaz?
Dehogyis, kacsa, azért távoztam, mert a 168 Órától olyan megkeresést kaptam, ami izgalmas volt, úgy éreztem, hosszú távon jobb pályát ígér.
Egy beszélgetős műsorod lett az új helyen, ez volt a Szenzitív. Testhezállóbbak ezek a típusú műsorok?
Egész jól meg tudok nyitni embereket, és nagy előny, hogy szeretek beszélgetni.
Podcastot, YouTube-csatornát indítanál?
Nem, mert telített a piac. Túl sok van, itthon meg pici a szakma. Nézek portréinterjús műsorokat, de harmadszorra már nem érdekel, hogy XY mit nyilatkozott, hiszen láttam a D. Tóthnál, Kadarkainál, Alindánál. Ha nincs valami extra ötleted, halott ügy. Hogy ülteted le a nézőt egy nagy tudású orvossal való beszélgetés elé?
Az ATV-hez szintén casting után kerültél. Keményen tárgyaltál szerződéskötéskor?
Tárgyalhatnék keményebben. Még mindig zavarban vagyok ilyenkor.
Nem jó az érdekérvényesítő képességed? Lehetnél karakánabb? Mire gondolsz?
Már határozottabb vagyok, az ATV-hez már máshogy érkeztem, mint a TV2-höz, az biztos.
Az asztalra csaptál?
Ó, dehogy, igyekszem észérvekkel hatni minden ilyen esetben.
Van híradós példaképed?
Figyelem a híradókat, tudom, mi az, ami tetszik, de szó sincs arról, hogy valakit szeretnék leutánozni. Ilyen szemmel nem nézek hírolvasót. Nem az a lényeg, ki mondja, hanem az, hogy mit mond.
Nem akarom, hogy a nézőnek az legyen érdekes, milyen jól olvas szöveget Stohl Luca. Az jöjjön át, amit mond. És itthon kifejezetten jó a felhozatal ilyen szakemberekből a csatornákon.
Magyarán nem olyan szemmel nézed a híreket, hogy a hétszázát, ez a hírolvasó milyen jól felolvasta ezt a szöveget, én meg tegnap elharaptam a szó végét?
Beleőrülnék, ha hasonlítgatnám magam a több éve híradózó kollégákhoz. Ez nem csak egy olvasás, habár sokan mondták nekem, hogy majd bemész, elolvasod, hát, tudsz értően olvasni. Nem lehetsz elfogult semmilyen irányba: az egy kihívás, hogy egy nő otthagyja a csecsemőjét a szőlőhegyen, te meg olvasd fel rezzenéstelen arccal.
Erős Antónia nyilatkozta azt, hogy a híradó távolságtartó, kimért, hideg, ezért őt is ilyennek tartják az emberek a civil életben. Mióta hírolvasóként dolgozol, találkoztál már ilyen típusú címkékkel?
Már régebben is azt gondolták rólam, hogy picit távolságtartó vagyok, egy egyenes hátú, hideg csaj. Talán ezért is működöm jól híradósként, mert abszolút magamat adom. Nem kell játszani, szerepelni.
„Szerintem tudok baromi jól kinézni, ha akarok” – mondtad egy interjúban. Ez arra enged következtetni, önbizalomnak nem állsz szűkében. Noha korábban elmesélted, kevés az önbizalmad, és folyamatos munkát igényel, hogy rendben legyél e téren. Hogy halad a dolog?
Egyre jobban. Mindenki ki tud úgy jönni a lakásból, hogy azt gondolja, jól néz ki. És úgy is, hogy azt érzed, valami nem okés, holott ugyanúgy megmostad a hajad, ugyanazt az inget kaptad fel.
Könnyen elérzékenyülsz. A te szakmádban ez inkább hátrány, mintsem előny. Lehet ezen dolgozni?
Munka alatt más üzemmódban van az agyam. Nem tudom elképzelni, hogy sírva fakadok a híradóban. Bízom benne, hogy nem kell olyan hírt olvasnom a jövőben, ami annyira megviselne, hogy élő adásban összeroppanjak. Ha ez megtörténne, rögtön tudnám, nem csak a hírrel van gond.
Saját magadon kívül kinek szeretnél megfelelni?
A férjemnek. Aztán a család többi részének, barátoknak, szakmabelieknek. Ez így épül fel. Egy hozzászólásban olvastam magamról, hogy ez a csaj tiszta görcs, meg akar felelni mindenkinek. Pedig nincs így, tíz éve rosszabb volt. Nem azt mondom, hogy én irigylem azokat, akik nagyon lazák, de egyszer kipróbálnám, milyen lehet.
Nem szerencsés, ha egy híradós politikailag állást foglal, noha ilyenre is akad példa a magyar médiában. Mi az a szűk kör, ahol te beszélsz politikáról?
A családban, barátokkal abszolút beszélünk ilyesmiről.
Ha még a TV2-nél dolgoztál volna a választások előtt, és azt kérik tőled, mondd el, kire és miért szavazol, megtetted volna?
Nem. Ennek nincs helye a híradós szakmában. Nagyon sokat köszönhetek a TV2-nek, de szomorú, hogy ez megtörténhetett.
Neked volt valaha konfliktusod a TV2-vel?
Soha.
És ez kin múlott?
Valószínűleg rajtam, mert én nem kerestem soha a konfliktust. Velem nagyon nehéz rosszban lenni. Jó csapatjátékos vagyok. És ez valamilyen szinten bizalmi játék is: az operatőr tud előnytelen képet komponálni, a hangosító be tudja kapcsolni a hangot, amikor épp nem kéne.
Megnéztem az Instagram-feededet, és elvétve, de vannak szponzorált posztjaid. Ez mennyire fér bele a híradós imázsba? Voltak kikötések, hogy mit szabad elvállalni és mit nem?
Talán annyi kérés volt, hogy fehérneműs képeket ritkán, aktfotókat ne nagyon készíttessek. De ez előtte sem volt rám jellemző.
A hozzászólásokkal hogy állsz? Olvasod őket? Törlöd, nem törlöd?
Olvasom és nem törlök kommentet. Olyanra válaszoltam korábban, mikor kitettem egy posztot a külföldi nyaralásunkról – ahová száz év után végre eljutottunk –, és az illető azt írta, na, te naplopó, neked nem jó a Balaton, és így tovább. A férfi bocsánatot kért és törölte a hozzászólását.
A nevedre rákeresel az interneten?
Néha igen, amikor sokan bekövetnek a közösségi oldalaimon, mindig gyanakszom, mi történhetett, mit írtak rólam.
Harmincéves sem vagy, tervben van, hogy a híradós szakmára rendezkedsz be hosszabb távon?
Ez a cél. Én nem bohóckodós típus vagyok. Remélem, hogy ezt mások is így gondolják.