Általános iskolai nyelvtan órán mindenki megtanulta, hogy az emberi beszédhez szükséges hangképzés annyiból áll, hogy a tüdőből kiáramló levegő megrezegteti a hangszálakat. S bár már ez a leírás is egy erős egyszerűsítés, arra végképp nem ad választ, hogy saját hangunkat miért halljuk másképp beszéd közben és felvételről.
“A saját hangját az ember sztereóban hallja” – magyarázza Ben Hornsby, a Vanderbilt University audiológia professzora. “Míg másokhoz csak monóban jut el.“
Furcsán hangzik, de igaz: míg mások hangját egyetlen hangforrásból érzékeljük (a szájuk), addig a sajátunk több forrásból jut el a füleinkig. Mivel ezek a szánk mögött találhatóak, saját hangunknak először vissza kell pattannia valamiről, ami már önmagában is jelveszteséget jelent, azonban ami miatt a valóságosnál tényleg sokkal mélyebbnek gondoljuk a hangunkat, az a koponyánk. A hangképzésbe ugyanis a csontjaink is beleremegnek, de a jelet persze sokkal rosszabbul továbbítják, mint mondjuk a levegő.
Bele kell tehát nyugodnunk, bármilyen furcsa: a felvételről hallott hangunk az, amivel kommunikálunk.
