Kossuth Lajos életes felét, 45 évet élt emigrációban Az 1849. augusztus 17-től haláláig. Ettől függetlenül mindvégig politikai tényező maradt Magyarországon. Az 1840-es években kiépült kultusza töretlenül jelen volt a mindennapokban, a parasztházak Kossuth-arcképes házi oltárától kezdve a pártpolitikáig – írja a Múlt-kor.hu.
A 92. életévét taposó aggastyán 1894 telén lázas beteg lett, a magyarországi újságok hamar felröppentették a hírt: haldoklik hazánk egykori kormányzója. 1894. március 20-án este 11 óra előtt 5 perccel a „Nagy Száműzött” szemei örökre lecsukódtak. Öt perccel később a távíró elküldte Magyarországra az üzenetet, amely gyászba borította a nemzetet.
A kormány nem temethette
Mindenki tudta, hogy a nemzet nagy halottját itthon kell méltón eltemetni – olvasható a Históriában. Wekerle Sándor miniszterelnök kihallgatást kért Ferenc Józseftől: el akarta érni, hogy Kossuthot az állam költéségén temessék el Budapesten. A király válasza egyszerre volt nagyvonalú és kisszerű. A kormányt megelégedéssel tölthette el a nagyvonalúság, hogy Kossuthot hazahozhatják, de kínos helyzetbe hozta a kisszerűség, hogy állami gyászról, államköltségről, a kormány és a véderő tagjainak a temetésen való megjelenéséről szó sem lehet.
Kossuth Lajos üzenete (eredeti hangfelvétel):
Wekerle azzal hidalta át a nehézségeket, hogy a gyászünnepséget a főváros védőszárnyai alá helyezte. Budapest székesfőváros azonban magától is cselekedett. Március 21-ei közgyűlésén iskolai szünetet rendelt el a temetés napjáig, hivatali szünnappá nyilvánította ezt a napot és vállalta a költségeket. Így aztán a főváros tulajdonában levő épületekre ki voltak tűzve a gyászlobogók, az államiakra nem. Ez heves és ingerült utcai tüntetésekre vezetett, de mert a kormány nem válaszolt különösebb erőszakkal rájuk, a Kossuth család pedig megbékélésre szólított fel, hamarosan újra nyugalom és érdeklődő várakozás uralkodott a főváros utcáin.
Dísz nélkül, éjjel suhant át Ausztrián
Torino lakossága március 28-án vett búcsút nagy polgárától. Háromszázezren kísérték a koporsót a torinói protestánsok, a valdensek templomába. Itt olasz, magyar és francia egyházi beszéddel búcsúztatták Kossuthot, a pályaudvaron pedig nyolc szónoklat hangzott el. A halottas vonat március 28-án este gördült ki a pályaudvarról, szürke teherkocsiját elborították a koszorúk és díszek, alig látszott rajta a felirat: Feretro (Koporsó). Az osztrák határon le kellett szedni a díszeket. A menetrendet úgy szabták meg, hogy a vonat éjszaka száguldjon végig a Habsburg birodalom osztrák felén.
Horvát Boldizsárnak, a kiegyezés utáni első magyar igazságügy-miniszternek mégis sikerült egy koszorút felnyújtania a vonatra. A magyar határon újra felékesítették a szerelvényt, és csakhamar felbukkant a hazatérő Kossuthot köszöntő első magyar zászló Száll György öreg földműves kezében. A számos megállás és a végeláthatatlan szónoklatok ellenére március 30-án délután 3 óra 18 perckor a vonat már Budapesten volt, a Nyugati pályaudvaron. Igaz, a forgalmat csaknem leállították a nagykanizsai vonalon: a szerelvény előtt és mögött 15 percnyire egy-egy biztosító mozdony haladt.
A halottas menet a fővárosban (forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár)
Kossuthra nem lenézni, hanem feltekinteni illik
Budapest lázban égett, a Hatvani utcát aznap reggel nevezték át Kossuth Lajos utcára, és a táblákat azonnal ki is szegezték. Délután 4 órakor indult meg a menet a pályaudvarról a Magyar Nemzeti Múzeum felé. A lovas rendőrök mögött a Honvéd Menház öreg lakói gyalogoltak, majd a koszorús kocsik következtek. A gyászkocsi mellett – hiszen a katonák el voltak tiltva a részvételtől – fővárosi és Pest megyei hajdúk alkották a sorfalat. A menet két oldalát az egyetemi hallgatókból szervezett polgárőrség biztosította. Nem sokkal 5 óra után vitték fel a koporsót a múzeum előcsarnokába. A menet vége akkor még a Nyugati pályaudvarnál volt.
Késő estig – és 31-én egész nap – tódult a közönség, hogy órák hosszat tartó várakozás után leróhassa kegyeletét. A koszorúkat teljesen szétszedték; mindenki el akart tenni emlékbe egy-két babérlevelet. Április 1-jén reggel 9 órakor megkezdődött a nagy szertartás. Elfoglalták helyüket a polgárőrök és az öreg honvédek, gyülekezni kezdtek az előkelőségek: főrendek és főpapok, képviselők. Tíz órakor Sárkány Sámuel evangélikus püspök imájával és beszédével kezdődött meg a szertartás, majd az országgyűlés nevében Jókai Mór mondott a kortársaktól sokat magasztalt szónoklatot.
Maga a sír, a később vaskerítéssel körülvett hatalmas kőlap, egyetlen díszével, a Kossuth névvel mégis méltóságteljes volt. A kortársak azonban úgy érezték, hogy Kossuthra nem lenézni illik, hanem feltekinteni. Születésének századik évfordulóján kitűzték a ma is meglévő Kossuth mauzóleum helyét vagy száz lépésnyire jobbra az eredeti sírtól. A pályázatot kínos vita után Stróbl Alajos és Gerster Kálmán terve nyerte meg. 1906 nyarán a már csaknem kész építményt egy villámcsapás súlyosan megrongálta, így aztán csak 1909. november 25-én lehetett felszentelni.
