A BKV utazási feltételeiben benne van, hogy rádiót és egyéb zene lejátszására alkalmas eszközöket más számra hallhatóan (hangosan) hallgatni tilos, mert zavarja az utasokat. Olvasónk elkövette a hibát, és rászólt a cigánygyerekekre, hogy legyenek szívesek lehalkítani (nem kikapcsolni) a zenét. A beszélgetés persze nem ment könnyen:
Szia!
Még mindig állatira pipa vagyok, az agyam a fehérizzás közelébe jutott, a gyomrom pedig eltévedt a szívem és a nyakszirt között félúton. Amit tudnotok kell a fizikai habitusomról: férfi, genetikailag 70 +- 3 kiló vagyok, 184 hosszhoz, ami nem a herkulesi termet, és amúgy sem olyan a fellépésem, hogy azzal bárkit elrémítsek.
A lényeg: Hétfő 18:00 körül a 3-as villamos. Árkádnál felszállok, velem együtt még 2 hangosan “intelligens” srác (sima péklapátos kölkök voltak), majd amikor leültek, indult a folklór műsor a telefonból, persze max. hangerőn. Pont ott álltam az ülésük mellett, gondoltam, megkérem szépen őket, hogy ugyan hallgassák már halkabban (és tényleg szépen szóltam nekik). A válasz egy sima és határozott “NEM” volt, melynek indoka hogy ő így szeretné hallgatni a zenét.
– “Miván tesóu, nem szereted á cigánzenít? Arrébb lehet ám menni”.
– “Mért mennék arrébb? Ennyi erővel ti is arrább mehettek. A másik, hogy miért kötelező mindenkinek hallgatni azt a zenét, amit ti hallgattok? Rajtatok kívül senki nem kíváncsi rá.” (Apu fortyogó dühe vagyok)
– “Te, leüssem?”
– “Á, hagyjad. Úgy hallgatom a zenét, ahogy akarom. Amúgy te egy nagyon bánatos ember lehetsz, ha nem szereted a zenét. Boldogtalan vagy? Ne legyél, süt a nap, legyél vidám. Nincs szerelmed? Vagy miért vagy ilyen bánatos?”
Nagyjából ebben a szellemben folyt a beszélgetés. És fel voltak háborodva, hogy én miért szálltam rájuk.
Ami az egészben a két kisk*csögön kívül a legzavaróbb volt, az az, hogy egyedül egy óvatosan ittas idősebb polgár kapcsolódott be művészeti kerekasztal-beszélgetésünkbe, de ő is hamar abbahagyta (ráadásul ő felvette volna a kesztyűt a srácokkal és lement volna velük “tárgyalni”). Senki nem vette a bátorságot/fáradságot, hogy kiálljon mellettem, én pedig férfi révén csak a farkamat tudtam behúzni, és próbáltam az észérvek és a diplomácia útján érvényt szerezni igazamnak (bár be kell valljam, a végére már annyira felbátorodtam, amikor láttam, ők sem forszírozzák a bunyót, hogy már hangom is volt, és a szám teljes elsivatagodása is kezdett enyhülni).
Alapvetően egy békés ember vagyok, aki a dühét inkább visszafojtja (amúgy is mindenki megverne), és az erőszakot megvetem (határozott kiállás hiányában), de az ilyeneket izzó vasra fektetve szögbelövővel “kényeztetném”.
És felvetődik egy gondolat bennem: miért nincs valamiféle összefogás ilyenkor az utasközönségben, hogy megszólaljon és kiálljon az érdemes ember (jelenesetben ez én voltam) mellett? Miért kell az ilyen heréknek azt érezniük, hogy ők a királyok, és mindent megengedhetnek maguknak anélkül, hogy defenesztrálnák őket a villamos ablakából?
Németországban volt egy kezdeményezés, ahol fiatalok összeálltak egy önkéntes csoportba, és ők ugyan a várost járták, meg a metróaluljárókat, de mindig diplomatikusan próbálták megoldani a dolgokat, hogy ne legyen bűnözés, vagy csak simán rászóltak az olyanokra, akik a többi utast zaklatják valamilyen módon. Állítólag jól működött. Itthon is kellene egy ilyen, mielőtt valami nálam frusztráltabb (ilyen nem sok van) és kevésbé gátlásos ember (ilyen sok van) szíven üti őket egy kisbaltával.
Repülő Majom
