Tudomány

Felakasztották, mert a párttitkár ezt kérte

A megtorlás részeként koncepciós per indult Brusznyai Árpád ellen 1957-ben, de Veszprém megye kommunista kiskirálya nem nyugodott bele az életfogytiglani ítéletbe. Az özvegy személyes hangvételű naplót vezetett, hogy minél pontosabban beszámolhasson kislányuk fejlődéséről, ha majd az apa hazatér. Nem tért haza, mert a másodfokú bíróság már „értett a szóból”.

A történészszakma nagy vonalakban egyetért az 1956-os forradalom és szabadságharc megítélése kapcsán, ám ugyanez már nem mondható el a közvéleményről. Sőt. Közös történelmünkké válásához elengedhetetlen a szakemberek objektív munkájának ismerete, de mindenkinek sokat segíthet az akkori emberek, élethelyzetek, motivációk megismerése is.

A személyes források közül egészen egyedi a vértanú Brusznyai Árpád feleségének, Honti Ilonának a naplója, amelynek új kiadását a közeljövőben tervezi megjelentetni a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB). Egyedi, mert nem visszaemlékezés – ahol lássuk be, az idő és az igyekezet akaratlanul is torzulásokat okozhat –, hanem folyamatában, napról napra papírra vetett információkat, érzéseket közvetít. És egyedi a megható, személyes hangvétele okán is. Alig fél évet ölel fel, a férje elleni per kezdetétől vetette papírra a sorokat abból a célból, hogy az akkor hároméves kislányuk fejlődéséről majd könnyebben beszámolhasson a férfinak, ha hazatért.

Soha nem tért haza, az elsőfokú életfogytiglant másodfokon a Veszprém megyei párttitkár kezdeményezésére halálos ítéletre módosították, az apát felakasztották.

A napló is itt ér véget, az ítélethirdetés előtt pár nappal – Honti Ilonának már nem volt ereje lejegyezni az otthon történteket férje tragikus életútjának végén, hiszen naplója eredeti célját vesztette. A Brusznyai család 1956 és 1958 közötti történetéről dr. Földváryné Kiss Réka történésszel, a NEB elnökével beszélgettünk.

Nemzeti Emlékezet Bizottsága – Brusznyai Árpád Alapítvány Brusznyai Árpád

Kirúgták a családja miatt

Brusznyai Árpád a szó legszorosabb értelmében vett tudós, klasszika-filológus volt, mindig is annak készült. Az ELTE-n diplomázott latin–görög szakon, majd maradt a Görög Filológia Intézetben a kor egyik legnagyobb, nemzetközi hírű szaktekintélye, Moravcsik Gyula tanársegédeként. Csakhogy édesapja a Horthy-korszakban csendőrként szolgált, bátyja pedig római katolikus pap volt, ezért a Rákosi-diktatúra erősödésével 1950-ben őt is reakciósnak bélyegezték és elbocsátották az állásából.

Vidéki kántornak szegődött, miközben Homéroszról írta a doktori disszertációját, majd 1952-től a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban kapott tanári állást. Mást egyelőre nem tehetett, sorsával megbékélve élte a kisvárosi értelmiségiek életét, kórust vezetett, sakkozott, 1953-ban feleségül vette egyik barátja, egyúttal sakkpartnere lányát, Honti Ilonát. Hamarosan kislányuk született, Margit.

A helyi közélet ismert, elismert tagja volt, értelmiségiként, hívő katolikusként nem rejtette véka alá rendszerkritikáját. A forradalmat megelőző erjedés során egyik alapítója volt a változást sürgető Batsányi Körnek

– mondja a 24.hu-nak Földváryné Kiss Réka.

Nemzeti Emlékezet Bizottsága – Brusznyai Árpád Alapítvány Brusznyai Árpád és Honti Ilona esküvője

Nem menekült, mert nem volt bűne

Október 23. után sok vidéki településhez hasonlóan Veszprémben is úgynevezett rendpárti forradalom zajlott. 26-án az akkor 33 éves Brusznyai Árpádot beválasztották a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanácsba, november elsejétől annak elnöke lett. E minőségében szervezte a mindennapi életet, a lakosság ellátását, a téeszek feloszlatását, állandó kapcsolatban volt más forradalmi tanácsokkal és Budapesttel.

Zárolta a párt vagyonát, de kiutaltatta az apparátus fizetését, mert mégsem maradhatnak a családok pénz nélkül. Nem tűrte az erőszakot, a kommunista funkcionáriusokat védőőrizetbe vette, így mentve meg életüket a népharagtól: hitt benne, hogy csakis független bíróság mondhat felettük ítéletet, bármit is követtek el. Tipikus vezető személyisége volt a vidék forradalmának, aki fenntartja a törvényes rendet az átmeneti időszakban is – itt írtunk bővebben a magyar vidék ’56-os rendpárti forradalmáról.

Ezekben a napokban kereste fel őt Pap János, a Veszprém megyei pártbizottság (volt) osztályvezetője (1961–1963 között belügyminiszter), és arra kérte, segítsen neki elhelyezkedni eredeti szakmájában, vegyésztechnikusként. Brusznyai segített.

Sikerrel végezte a feladatát, míg például a szomszédos Várpalotán elszabadultak az indulatok, Veszprémben nem történt vérontás. A szovjet támadásra azonban itt is fegyveres önvédelem volt a válasz, ezért a szabadságharc leverése után nem kerülhette el a sorsát, 1957 áprilisában – miután decemberben még elengedték – ismét letartóztatták.

„Hamisítatlan »elméleti ember« volt, végtelenül naiv. Barátai mindenképp rá akarták venni, hogy meneküljön, amíg lehet, ám ő nem hallgatott rájuk, hiszen mint mondta, nem tett semmi törvénytelent vagy erkölcstelent” – jegyzi meg a történész.

Nemzeti Emlékezet Bizottsága – Brusznyai Árpád Alapítvány Brusznyai Árpád váci barátaival

Első fokon „megkímélték”

A megtorlás során levezényelt koncepciós perekben azonban nem ez számított, hanem hogy Brusznyai személye tökéletes volt a tudatos ellenforradalmár szerepére. Édesapja „Horthy-fasiszta” csendőr, testvére pap (klerikális reakció), ő maga szabadon gondolkodó értelmiségi, ráadásul Veszprémben szovjet katonák is meghaltak. Nem is kívánhattak volna nála jobb bűnbakot.

A népi demokratikus államrend elleni szervezkedéssel, a proletárdiktatúra megdöntésére tett kísérlet vezetésével vádolták, 180 szovjet katona halálát varrták a nyakába – a valóságban a civilekkel együtt 11 személy halt meg Veszprémben a harcok során –, tipikus koncepciós perről beszélhetünk. Első fokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, ami azért arra is utal, hogy a vád sem tartotta teljesen megalapozottnak saját állításait.

Pap János közbelép

Ekkor bukkan fel történetünkben ismét Pap János, immár mint a megye kommunista kiskirálya, aki felháborodott levelet írt a Legfelsőbb Bíróság elnökének:

„A megye kommunistái, becsületes dolgozói – a népi demokratikus államrend megdöntéséért küzdő, vezető szerepet játszó ellenforradalmárok felelősségre vonásánál – a legsúlyosabb ítéletet várták, nem pedig a törvényes büntetési tétel minimumát. Kérjük a Legfelsőbb Bíróságot, hogy az ügyben – mely fellebbezés alatt áll – a törvényeinknek megfelelő komoly ítéletet hozzon. Veszprém, 1957. november 2. Elvtársi üdvözlettel: Geier Béla m[egyei] adm[inisztratív] főelőadó, Pap János m[egyei] titkár.”

A másodfokú bíróság értett a szóból, a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Szimler János hadbíró alezredes – akinek 28 végrehajtott halálos ítélet fűződik a nevéhez – vezette különtanácsa meghozta a „komoly” ítéletet. Az eljárásrendnek megfelelően kegyelmi tanáccsá alakuló bírói testület két tagja, két, a hatalom számára megbízható ezredes továbbra is ellenezte Brusznyai kivégzését, kegyelemre ajánlották, de kisebbségben voltak.

A kor több kiválósága is közbenjárt az érdekében, a már említett Moravcsik Gyulán kívül például Ritoók Zsigmond, Keresztury Dezső és Kodály Zoltán – mindhiába. A segédmunkásból egy „gyorstalpalón” hadbíróvá avanzsált Szimler január 7-én kimondta a halálos ítéletet, Brusznyai Árpádot 1958. január 9-én felakasztották.

Édesapját kérte karácsonyra

Brusznyai Árpádné Honti Ilona naplójába 1957. június 27-én került az első bejegyzés, az utolsó ’58. január 2-án. Ekkor már tudták, hogy súlyosítás várható, de a halálos ítéletre és a kivégzésre már nincs utalás. A naplóból néhol a remény, a bizakodás érződik, az életfogytiglannál még ő maga és a család is azzal vigasztalódik, hogy „legalább életben van”. Majd a fáradtság, lemondás, végül a dac: nem szabad összeomlania, a kislányának szüksége van rá.

Az egyik legszívhezszólóbb bejegyzés, amikor az alig hároméves Margit karácsonyi kívánságát jegyzi fel: ajándék helyett azt kérte a Jézuskától, hogy hozza vissza az apukáját

– idézi Földváryné Kiss Réka.

Nemzeti Emlékezet Bizottsága – Brusznyai Árpád Alapítvány Brusznyai Árpád, Honti Ilona és lányuk

Megrendítő az elsőfokú, életfogytiglani börtönbüntetés ítéletének kihirdetése utáni közvetlen naplóbejegyzés is, amely a kétségbeesés és remény közötti vívódás mélyen személyes ötvözete. Felidézi férje kívánságát a börtönből: „Neveld úgy, ahogy én nevelném”, mert nem leszel velünk, nem nevelheted velünk, nem állsz mellettünk. Elmúlnak az évek, melyeket hármasban boldogan tölthetnénk, elmúlnak a nagy semmibe, visszahozhatatlanul. Tehát nincs megnyugvás, hanem sikoltozni tudnék a fájdalomtól. S hogy mégsem teszem ezt, az a kis remény adja, hogy egyszer majd…valamikor…”.

A január 2-i, utolsó bejegyzés sem baljós, arról szól, hogy a postás meghozta a „beszélőcédulát”. „Úgy örülök neki! Hamar írok Édesapádnak, hogy jöhet!” A napló itt ér véget, és ekkor még Ilona is bízott benne, hogy hamarosan újra láthatja a férjét.

A halálos ítélettel teljes vagyonelkobzás is együtt járt, anyát és lányát a lakásukból is kitették. A sok támogatónak és a népes családnak, illetve a felszín alatt mindvégig működő „szolidaritási hálónak” köszönhetően azonban jobb sorsuk volt, mint általában az ’56-os özvegyeknek és árváknak. Ilona Vácott, a siketnémák intézetében lett élelmezési vezető, majd miután 50 évesen leszázalékolták, falusi plébániákon vállalt házvezetőnői állást. 2004. július 16-án hunyt el.

Tudatosan, bátran

Élete végéig őrizte férje emlékét, kijárt a temetőbe, virágot vitt, keresztet állított. Amikor a feszületet ledöntötték, újat emelt hasonlóan sok másik özvegyhez. Tudatosságát és bátorságát mutatja, hogy a Szabad Európa Rádió pályázatára 1985-ben 301-es parcella címen írt egy megemlékezést a férjéről.

A rendszerváltás után felmerült Pap János felelősségre vonása, részben a Brusznyai halálában játszott szerepe miatt, 1994-ben vadászpuskájával öngyilkosságot követett el

– életútját itt olvashatja.

Brusznyai Margitban filmszerű emlékek maradtak édesapjáról, néhány illat és az a két sor az Iliászból, amit a klasszika-filológus megtanított az alig hároméves kislánynak.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik