A Netflix havi előfizetésért korlátlan film- és sorozatnézést kínáló üzleti modellje régóta ismert, de annak ellenére is kitart az előfizetők többsége a streamingszolgáltató mellett, hogy a látszólag végtelen mennyiségű tartalom nagy részét nehezen lehet minőséginek nevezni. Míg a sorozatok esetében hiába nincs már annyi stílusteremtő darab a Netflixen, mint az előző évtizedben, azért a hírnév még nem csorbult nagyon, a saját gyártású filmek megítélése már korántsem ilyen pozitív.
A legkisebb közös többszörös
Ha megnézzük a „minden idők tíz legnézettebb netflixes filmje” listáját, amit tavaly nyáron hozott nyilvánosságra az egyébként híresen titkolózó cég, azt látjuk, hogy egyáltalán nem a filmművészet nagyjai taroltak: egyedül Martin Scorsese képviseli a neves rendezőket Az írnek köszönhetően, a többiek feledhető, de egy délutánra elég szórakoztatónak bizonyuló akciófilmek, horrorok vagy romantikus komédiák, melyek közül egyetlen éri csak el legalább a 7/10-es osztályzatot az IMDb-felhasználók szavazatai alapján (A platform című spanyol horror).
Mindeközben azonban a Netflix ügyesen egyensúlyozva a végletek között minden évben kitermel annyi minőségi filmet is, hogy mostanra már az összes nagy filmstúdiót megelőzi például az Oscar-jelölések számában. Ma már alig emlékszik valaki arra, mekkora ellenállás fogadta a Netflixet a filmvilágban pár éve, amikor még arról ment a vita, egyáltalán van-e keresnivalója a cég filmjeinek a nagy fesztiválokon, hiszen azóta olyan rendezők filmjei debütáltak a streamingszolgáltatón, mint Alfonso Cuarón, David Fincher, a Coen testvérek, Spike Lee vagy Noah Baumbach, sőt, még olyan, közönségbarátnak távolról sem nevezhető filmeknek is otthont adott a Netflix, mint Charlie Kaufman tavalyi filmje, A befejezésen gondolkodom. Vagyis mondhatjuk, a cég igyekszik mindenféle réteget kiszolgálni, és emiatt nem is érheti kritika a Netflixet. Vagy legalábbis senkinek nem lehet új ez a jelenség, hiszen már 2018-ban is jelentek meg cikkek arról, hogy a Netflix valójában ugyanott jár most, ahol a televíziózás tartott az 1950-es években, amikor a kevés minőségi program belefulladt a sablonos komédiák és butácska krimik tengerébe. És a cégnél pontosan tudják, hogy filmjei többségét az emberek úgy nézik, hogy közben rápillantanak a Facebookra, az Instagramra vagy az emailjeikre.
Azért viszont már annál inkább lehet neheztelni a Netflixre, hogy minden létező eszközzel megpróbálja odaterelni a nézőt a friss tartalmaihoz, joggal bízva abban, hogy a felhasználók többsége nem kutakodik sokáig, hanem kiválaszt valamit az előtte sorakozó filmek közül. A Netflix jól tudhatja, hogy a nézők többsége nem keres rá a filmről írott kritikákra, sőt még az IMDb-osztályzatokat sem nézi meg, hanem elindítja, ami szembejön, és legrosszabb esetben menet közben kiderül, mégsem neki szól a film. Az már egyénileg változó, kinek fér bele az életébe egy félbehagyott filmre elpazarolt óra, pedig senki sem hivatkozhat arra, hogy nem figyelmeztették, mennyire rossz lesz A lecsap csapat című Melissa McCarthy-film.
Ez utóbbi talán a mélypontja a Netflix idei évének, melyet a cég azzal harangozott be, hogy minden hétre jut majd egy új filmpremier. Ezek között ott volt a Budapesten forgatott Halálos harcmező is, mely szintén nem kapott jó fogadtatást, a legújabb bukás pedig az április végén bemutatott Kísértő múlt című film, amely olyan neves színészeket vonultat fel, mint Amanda Seyfried, James Norton, F. Murray Abraham vagy a Better Call Saulban feltűnt Rhea Seehorn, ennek ellenére mind horrorként, mind párkapcsolati drámaként, mind pedig kisértetsztoriként csődöt mond. Csak mielőtt a Netflix Originalt az egykori Tesco gazdaságos jelzővel párosítanánk, érdemes megjegyezni, hogy szintén ebben az évben mutatta be a Netflix Mundruczó Kornél Pieces of a Womanjét, aztán a szintén jól fogadott Malcolm & Marie-t, vagy éppen A fehér tigrist, és bár a Ralph Fiennes és Carey Mulligan főszereplésével készült Ásatásnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, azért az is messze van a bukástól.
Az algoritmus fogságában
Vagyis lő a Netflix mindenre, ami mozog, a saját filmjeit pedig kiemelt tartalomként kezelve nyomja az arcunkba, és így olyanok is megnézik, akik egyébként nem feltétlenül tartoznak az adott film célcsoportjába. Arról, hogy a Netflix miket kínál a nézőknek, egy sokat emlegetett algoritmus gondoskodik, mely minden hasonló streamingfelületen van, legyen szó a Spotifyról vagy a többi filmnézős platformról, de a Netflixé piacvezetőként extra figyelmet kap. Az algoritmus pedig van annyira kifinomult, hogy sok egyéb mellett még azt is látja, hogy egy többek által használt előfizetést melyik felhasználó működteti éppen, és személyre szóló ajánlatokat kínál minden felhasználónak, annak alapján, hogy korábban miket választott.
Egyesek azonban már magát az elvet is bírálják, miszerint végső soron egy gépre bízzák egy ember ízlésvilágának megismerését és formálását. Közéjük tartozik a már említett Martin Scorsese, aki a sokat vitatott esszéjében külön kitért az algoritmusokkal kapcsolatos fenntartásaira is, mivel szerinte azok mindent zsánerekre és témákra redukálnak, függetlenül az adott mű valódi művészi értékétől. Sőt, a rendezőnek már a „tartalom” kifejezéssel is baja van, amely szerinte „üzleti kifejezés minden mozgóképre”, legyen az neves filmklasszikus, egy macskás videó, egy Super Bowl-reklám, egy szuperhősfilm vagy sorozatepizód. A streamingvilágban pedig valóban elmosódnak már a határok.
A Netflix történelmében nagy lépés volt, hogy tavaly bevezette a regionális Top 10-eket, azaz rendszeresen láthatjuk a magyar előfizetők körében épp legnépszerűbb tartalmakat. Ezek között ritkán találhatunk elismert alkotásokat, cserébe mindig ott vannak az épp aktuális saját gyártású Netflix-filmek, és az összes könnyedén ledarálható, de a következő pillanatban már el is feledhető, alacsony művészi értéket képviselő sorozat. Aki eddig abban a hitben volt, hogy ez csak a magyar nézők igényszintjét minősíti, azt megnyugtathatja, hogy minden egyes országban hasonló a kép. A Guardian ezt a jelenséget próbálta megfejteni februárban, és arra jutott, hogy valójában ezek a listák nem feltétlenül a közízlést minősítik, hanem azt is megmutatják, milyen célra is használjuk a Netflixet:
A Netflix nem a díjazott sikerfilmekből vagy az elismert sorozatokból csinál pénzt, hanem abból, hogy az embereket arra készteti, hogy minél több időt töltsenek az oldalukon. Ez kétféleképpen történik: úgy, hogy elegendő tartalmuk van ahhoz, hogy bárkit, bármilyen hangulatban kiszolgálhassanak; majd arról is gondoskodnak, hogy az illető ott maradjon az oldalon.
Az algoritmus szerepe pedig ebben az, hogy a nézőt olyan tartalmak felé terelgesse, melyekre magától nem találna rá. Így fordulhat elő, hogy néha feltűnnek a top 10-ben olyan régebbi filmek is, melyek nagy valószínűséggel keveseknek jutnak maguktól az eszükbe, viszont a Netflix nagy számban ajánlja egy épp aktuális sikerfilm vagy -sorozat „párjaként”. Ha pedig a cég célja az, hogy minél több időt töltsünk a felületén, akkor az kitermelheti a saját önálló műfaját is, legalábbis a New Yorker tavalyi cikke erre utal, amikor a sokat emlegetett Emily Párizsban sorozatot „Ambient TV”-ként határozta meg. Az ambient elnevezést a zenéből vette kölcsön az újságíró, eredetileg Brian Eno nevezte el így a saját kísérleti albumait, és a cikkbeli meghatározás szerint nem kell feltétlenül odafigyelni, de mégis örömünket leljük benne. Szerinte erre jó példa az Emily, amiben semmi drámai vagy sokkoló nem történik, viszont pont jó arra, hogy fél szemmel nézzük, miközben a telefonunkat nyomkodjuk. És ha megnézzük, hogy milyen változáson ment át a popzene a Spotify hatására az elmúlt években, illetve azt, hogy mennyire népszerűek a különféle hangulatokkal operáló háttérzenéket kínáló playlistek, akkor látható a trend, ami a hallgatókat és a streamingszolgáltatókat egyaránt kielégíti. Nem lehet tehát mindent az algoritmusokra fogni, mert azért alapjában véve nem kényszerítenek senkit olyasmire, amit az ne akarna megtenni.
Dönthetünk mi is a gép helyett
A Netflixszel szemben gyakran hallható bírálat az is, hogy hiába kínál elképesztő mennyiségű tartalmat, egy idő után mégis az lesz az érzésünk, hogy pont azokat a filmeket nem találjuk csak, amik bennünket érdekelnének. Ezekre több megoldás is van (ha most csak a legális utaknál maradunk): az egyik, hogy megpróbáljuk kicsit mi magunk terelni az algoritmust azzal, hogy töröljük a megtekintett tartalmak közül azokat, amikhez hasonló filmeket nem szeretnénk nézni a jövőben (ezt ide kattintva tudjuk megtenni). A másik trükköt a titkos kódok jelentik, melyek tavaly decemberben járták be a világsajtót: számos ilyen lista kering az interneten, melyek sokkal könnyebbé teszik a műfajok szerinti keresést a Netflixen, és nem szolgáltat ki bennünket a mindenható algoritmusoknak.
Végül pedig ne tegyünk úgy, mintha nem lenne élet a Netflixen és a többi nagy streamingszolgáltatón (HBO Go, Amazon Prime, Apple TV+ és a Magyarországra idén várható Disney+) túl. Ez persze pénzzel jár, de ezek az alternatívák nem kerülnek többe egy mozijegynél, és nem is kell mindegyikhez állandó előfizetés. Ha először itthon nézünk körül, akkor egyből itt van a Nemzeti Filmintézet kizárólag hazai filmeket kínáló szolgáltatása, a Filmio, mely havi előfizetés ellenében érhető el, illetve a Cinego, mely magyar és külföldi művészfilmeket egyaránt kínál, és van lehetőség előfizetésre, illetve csak egy-egy film „kikölcsönzésére” is. A járvány miatt jött létre, és kölcsönzésre épül a Budapest Film Zrt. mozihálózatának műsorára szakosodott Budapes Távmozi is, akárcsak a Cirkofilm és a dokumentumfilmeket streamelő Madoke oldala. Hogy utóbbiak hosszabb távon is fennmaradnak-e, az jó kérdés, de jelenleg hiába nyitottak újra a mozik, még odébb van az, hogy újra tömegek járjanak oda.
A nemzetközi szolgáltatások közül pedig elérhető itthonról a MUBI, amely kicsit olyan, mint egy mozi, hiszen nincs korlátlan mennyiségű tartalom, és egy-egy filmet csak 30 napig tartanak műsoron. Viszont nagyon sok filmklasszikus vagy független film látható, hét napig ingyenesen használható, utána havi előfizetés ellenében. Az ínyenceknek még ezen kívül is található néhány nem angol nyelvű streamingoldal, vagyis ha hajlandóak vagyunk minimális energiát beleölni, egész biztosan elkerülhetjük, hogy a Kísértő múltra vagy A lecsap csapatra pazaroljunk értékes órákat az időnkből.
