Az interjúval meg kellett várni, hogy eltöltöttél egy hónapot Nagybányán. Mit kerestél ott és hogy-hogy mersz utazni járvány idején?
Olyan drámát akarok írni, ami ott játszódik az első világháború idején. Ez volt a vállalásom a Térey-ösztöndíjhoz is, és szerettem volna jobban megismerni a várost. Nagyon nagy aggódások voltak előtte, alaposan meghánytuk-vetettük, menjünk-e, de aztán a vendéglátóink megnyugtattak, hogy Máramaros megyének a hegyen inneni részén nem annyira tragikusak a fertőzöttségi adatok. Másrészt úgy állt a helyzet, hogy vagy most megyünk, vagy nagyjából soha, hiszen jövőre már úgy alakul az életünk, hogy nincs többé egyhónapos elmászkálás. Nem nagyon utazgatunk, a szüleimet, a nagy gyerekeimet is jó régóta nem láttam. A karantént is leültük, miután hazaérkeztünk, pedig sajnos a határon csak az nem dumálja ki magát, aki nem akarja. Mi komolyan vesszük a korlátozásokat.
Igen sokat jársz Erdélybe, hosszabb időt is töltöttél ott, mégis volt ezek szerint város, amit nem ismertél?
Azért még akad pár ilyen, de tényleg nem sok.
Nagybányáról leginkább a festőiskolát szokás tudni, mi az, ami érdekes lehet még a városban?
Tény, hogy a művésztelepen kívül nincs nagyon más a magyarországi köztudatban, pedig ez is magyar lakosságú város volt. Kolozsvárral, Nagyváraddal ellentétben valahogy nem szokás ismerni. Sok tekintetben nagyon érdekes hely. Nagy előnye, hogy érintetlen a középkori főtér, a régi város köré gyakorlatilag épült egy százezres új, új központtal, új főtérrel, boltokból is több van ezeken a részeken. A régi központ konzerválódott ugyan, de el is jelentéktelenedett.
A nemrég megjelent könyvedben a román városrendezés ennél is sokkal extrémebb példájáról írsz, mely itthon sem közismert: Orsovát szabályosan elköltöztették, mivel a régi város a Duna szabályozásával teljesen víz alá került. Mi történt ott pontosan?
Az 1970-es évek elején építették a Vaskapu-erőművet, és visszaduzzasztották a Dunát olyan 120-140 kilométerre. Harminc-negyven méteres vízszint került a tájra, és ennek sok minden alatta maradt. Így Ada Kaleh szigete, amely egy nagyon fura török lakosságú zárvány volt a régi magyar-román-szerb, majd román-jugoszláv határon. Ez lett a sorsa Orsova városának és mellette pár falunak is. Orsova önmagában nem volt különösebben érdekes mint város, abban az értelemben viszont igen, hogy a történelmi Magyarország végpontja volt, és ha megnézzük, ki mindenki hagyta el ott az országot kényszerűségből, vagy épp jött haza, akkor mégiscsak fontos pontnak tűnik. Tudjuk, mi az, hogy Dévény, és nem csak Adytól, miközben Orsova Dévény komplementere, csak kevésbé van benne a köztudatban. A mostani, pár kilométerrel odébb felépített Orsova viszont nem más, mint egy lakótelep, ami nem sok mindent tartott meg a régi város dolgaiból. Panelház, panelház, majd bank, zálogház, szupermarket, kínai, szökőkút, és kész is a városközpont. Van persze ilyen modern város Magyarországon is. A táj viszont még a duzzasztással együtt is elképesztő, még mindig Az arany ember juthat róla az eszünkbe: 140-150 méter széles a Duna egy adott szakaszon, miközben itt Budapesten ennek két-háromszorosa.
Na de te mit kerestél a Vaskapu-szorosban?
Gyerekkorom nagy olvasmányélménye volt a magyar középkor, annak pedig gyakori helyszíne az Al-Duna, a török-magyar háborúk miatt. Nándorfehérvár, Szendrő, Galambóc, ezek mind izgalmas nevek voltak, nem beszélve az elárasztott városról, az elsüllyedt világról, elsüllyedt szigetről, Atlantiszról, ez nagyon vonzó, meg akartam nézni. És ahogy húsz éve Váradra mentem egy évre, mert kíváncsi voltam, hogy az Ady-mítoszból mi maradt, ugyanúgy erre is kíváncsi voltam.
És aztán született is ebből egy könyv, amely az első prózaköteted.
Nem is akart próza lenni, tényleg csak naplónak indult, hogy ne felejtsem el, miket láttunk, merre mentünk, mert ha nem írom fel, akkor sajnos tényleg elfelejtem.
A nagyváradi egy évről miért nem készült hasonló?
Huszonkét éves voltam, nem nagyon tudtam még, mi kell látni. Szerencse, hogy nem készült, elég szomorú volt ott a helyzet. Az értelmiség nagy része megy Kolozsvárra vagy Budapestre, sőt, ma már inkább nyugatra. Nincs vagy nagyon vékony a középréteg, és hiába van ott még mindig egy ötvenezres magyarság, emiatt elég védtelen, könnyebben kopik ki a magyar kultúrából, mint mondjuk a kolozsvári. De máshol is van ilyen, Nagykanizsa például elég hasonló helyzetben van. Hiányzik az a polgárinak nevezhető középréteg, ami megköti magában a kultúrát, majd kisugározza. Van egy komoly múzeum, aztán tulajdonképpen ennyi.
A kettős állampolgárság negatív következménye, hogy tömegesen mennek nyugatra a határon túli magyarok? Ez a könyvben is előkerül.
A Szendrővel szembeni Székelykevén, az al-dunai székelyek lakta faluban tíz éve húsz fővel indult egy általános iskolai osztály, amiből nyolcadikra maradnak négyen. Ez nem lehet másnak a következménye. A szerbek is élnek a lehetőséggel, nem csak a magyarok: elmennek Belgrádba, leteszik az állampolgársági vizsgát a nagykövetségen, ehhez alapfokú magyar nyelvtudás elég, magyar állampolgárságú őse pedig mindenkinek van azon a vidéken. Ellenben a Duna túloldalán lévő Szendrő és környéke nem állt magyar uralom alatt Trianon előtt, onnan nem mennek nyugatra a szerbek. Nagyobb figyelemmel biztos meg lehetett volna úgy is csinálni az állampolgársági törvényt, hogy ne ürítsük ki vele a határon túli régiókat.
Voltak ennél pozitívabb élményeid is, amikor az Al-Duna szerb és bolgár szakaszait jártátok be. Ide magyarok már ritkán járnak el.
Az Erdélybe utazók túlnyomó többsége csak Kolozsvárra és a Székelyföldre megy, már Váradot is kikerülik, délre pedig végképp kevesen utaznak. Pedig az a vidék is eléggé terhelt magyar vonatkozású történelemmel: a Bulgária északnyugati sarkában található Vidin rendre felbukkan Nagy Lajos háborúiban, 1849-ben pedig a szabadságharc után ott volt a magyar menekültek tábora Törökországban. Sok forrást lehet találni ezekről, még a Wikipedián is, de az igazi segítségem az Arcanum volt.
Nemcsak a határon túli, de a magyarországi kistelepülések, kisvárosok sorsa is élénken foglalkoztat, és van benne egy megállapítás arról, hogy a dunántúli települések egy része halálra van ítélve.
Azt írtam, hogy a Dunántúl bármely kistérségére, aminek nyolcvan-száz kilométeres körzetében nincs Budapest, húsz kilométeres körzetében Balaton, illetve a járás központja húszezer fő alatti város, halál vár. Ha az ember megnézi a szlovén-magyar határnál fekvő Hetést, itt sorra látunk száz, sőt húsz fő alatti falvakat, hatvan év fölötti lakossággal. Egy kicsi matek kell hozzá, mi történik ott húsz éven belül. Oda fiatalok nem mennek, mert miért is mennének, gyár sem megy, hiszen nincsenek már fiatalok, és ugyanezt láthatjuk Somogyban, Tolnában, Baranyában, de még Veszprém megyében is lehet foltokban haldokló környékeket. Nyilván nem visznek Lentibe egy sebességváltógyárat, pláne, hogy most már a munkaerő nagy része is nyugaton dolgozik. Vannak gócpontok, amelyek megmaradnak vagy kiemelkednek – Zalaegerszeg ma hatvanezres, de sejthető, hogy nemsokára másfélszeresére bővül, ugyanakkor más vidékek szinte lehetetlen helyzetbe kerülnek.
Zala megye most kapott egy regényt is (Maros András Két-három dán című könyve), melyben te is feltűnsz egy cameo erejéig. Mint zalai lokálpatrióta, mekkora szereped volt a könyv létrejöttében?
Együtt mentünk el egyszer az Alibánfa-Bocfölde focimeccsre, ami nagyon megihlette Andrist, illetve tettünk egy kis zalai körutat is. Folyamatosan kérdezett, és a végén tényleg lett egy regény belőle. Még nem olvastam, csak a zalai részeket kéziratban, de kíváncsi vagyok rá, hiszen neki köszönhetően most van egy új Zala-regényünk, annyi szenvedés után. Remélem, sok pénzt keres majd Zalából, és vissza is forgatja.
A könyvre visszatérve, úgy tűnik, Szerbia kimondottan pozitív élmény volt számodra. Sőt, még bizonyos szempontból irigylésre méltó is szerinted a szerb vidék. Miért?
A fejlődésnek vannak árnyoldalai is. Szerbia nem olyan fejlett, mint Magyarország, ezzel ezeket a negatívumokat is megússza. Nyilván nem raknak ott össze Volkswageneket és Audikat, talán kuplungszettet se gyártanak, és ez a GDP-n is meglátszik, viszont a mezőgazdaságuk ütőképesebb állapotban van, mint a miénk. Ha körülnézünk egy élelmiszerboltban, szembetűnő, hogy nincs elárasztva külföldi termékekkel. Saját tej, saját hús, saját zöldség. Ezzel szemben nyilvánvalóan az az érv, hogy a teljes magyar mezőgazdaság nem hoz annyit a GDP-nek, mint a kecskeméti Mercedes-gyár egyetlen kedd délután, de ha a vele járó foglalkoztatottságot nézzük, meg a világszintű problémákkal szembeni védettséget, más a helyzet. Ha jön egy járvány, vagy kevesebb autó fogy, és egyszerűen kihúzzák a gyárat a konnektorból, akkor mi van? Meg lehet nézni, mi lett azokkal a városokkal, ahol a termelés hirtelen új irányt vett, abból lesz a mai Salgótarján vagy Ózd. Ebből a szempontból Románia is védettebb, mint mi. A nagybányai piacon a koltói nénik olyan fokhagymát árulnak, amit itthon nem lehet kapni még a Fény utcai piacon sem, olyan sajtot árulnak és annyiért, amilyen itt sehol sincs, és így tovább. Ahol működik a mezőgazdaság, és még hajtják a teheneket az utcán, ott védettebbek háborús helyzetben.
A könyv műfaja nehezen behatárolható, de leginkább útinaplóként írható le, melyben a megfigyelések, történelmi anekdoták és megannyi más váltakozik személyes bejegyzésekkel, még az is tudható, mikor veszekedtetek az állapotos feleségeddel és így tovább. Ennek a műfajnak van hagyománya a magyar irodalomban, de az utóbbi években kevésbé lehetett ezt megfigyelni.
Egy Krakkóban tanító irodalomtörténész ismerősöm azt mondta, hogy a lengyel irodalmi életben komoly jelenség, hogy egy író elmegy Mongóliába, Albániába, Kazahsztánba egy hónapra, és ír belőle egy szépirodalmi riportkönyvet. Nemrég Csehy Zoltán volt az, aki egy hasonló jellegű könyvben írt meg egy külföldi időszakot.
Még eszembe jutott egy, a magyar vagy közép-európai irodalomhoz semennyire nem kapcsolódó irányvonal, ez pedig Karl-Ove Knausgårdnak a magánéleti és a nyilvános síkot egymás mellé rendelő könyvfolyama. Ő nem volt hatással a könyvre?
Nem olvastam semmit tőle, de Bödőcs Tibor, a sokat olvasó humorista barátom mondta, hogy ebben az értelemben ez is hasonló. Biztos a levegőben van ez a dolog, ha többen is ezt csinálják: összefügghet a sztárvilággal, a Facebookkal, a korhangulattal. Mégis csak nagyon szembetűnő, ahogy az intim szféra és a nyilvánosság milyen fura viszonyba került egymással.
Ha már a Facebookot említed, te azon már három éve nem vagy fent. Ez promóciós szempontból nem öngól egy írónak?
De, kifejezetten. A 360 című kötet elfogyott, kellett belőle újat nyomni, míg két évre rá a 361 már nehezebb pályán indult. A különbség a Facebook volt. Egyszerűen nem vagyok jelen az olvasók előtt, nincs fórumom, ebből a szempontból ez nem öngól, hanem atomcsapás.
És így is megéri nem facebookozni?
Jobban érzem magam. De például az Al-Duna könyv esetében, ha én valamilyen szinten folyamatosan tudósítok az utunkról a Facebookon, akkor lehet, hogy ezt a megmutatni-vágyást ki is pipálom vele. És akkor most nincs ez a könyv.
Akkor leginkább a mentális egészséged érdekében hoztad meg ezt a döntést?
Igen, és így nagyon sok dolgot meg tudtam írni, ami, ha lett volna Facebook, biztosan nem született volna meg. Nem kell látnom egy csomó faszságot meg az egymás halomra gyilkolását, utóbbi alatt a kortárs közéletet értem, a kortárs irodalmat is. Több jelentéktelen, de nyomasztó témában hitelesen tudok visszakérdezni társaságban, hogy „miért, mi történt?”, és ez nagyon jó érzés.
A Térey-ösztöndíj körüli huzavona azért eljutott hozzád is.
Az igen, de szerencsére csak a Facebookon kívülre buggyanó része. Azért így is voltak álmatlan éjszakáim és ittas estéim.
És végül mire jutottál?
Arra, hogy utána jött a Nemzeti Alaptanterv-botrány, és az agyoncsapta ezt a vitát, a NAT-botrányról a felfelé ívelő gyöngyöspatai ügy vitte el a figyelmet, hogy aztán az egészet elmossa a járvány. De igen, ez nagyon durva volt. Szomorú volt, hogy minden oldalról hiányzott a másik oldalra irányuló figyelem. Középen meg álltak a jó öreg belgák, a jó öreg belga-testtartással, és azt se tudták, melyik oldalról kapják a következő golyót. Szerencsére nem ment rá egyik érintett egészsége sem, ebben azokban a napokban nem voltam teljesen biztos. Egy dolgot el kell ismernem: miután pár éve szabadúszó lettem, és a jövedelmem 90 százaléka közönséggel való személyes vagy színházon keresztüli találkozásból áll össze, ha nem lenne ez az ösztöndíj, most egész egyszerűen végem lenne. A saját és Szűcs Krisztiánnal való fellépéseimet elvitte a járvány, ahogy a színházi évadot is, lett volna két újra elővett darabom, azt pedig még most se tudom, a négy tervezett bemutatómból mennyi lesz, illetve mennyi éri meg az újra beinduló világot. Ez nyilván csak egy egyéni probléma, és én is úgy gondolom, hogy nem a lakosság dolga eltartani a költőket, de az tény, hogy a valamikori barátomról elnevezett ösztöndíj nagyon fontos pillanatban jött.
A víz alá került és elköltöztetett Orsova történetében látsz még másik könyvet, esetleg regényt vagy filmet?
Nem. Ketten megkerestek, akik a környék nagy rajongói, ha van ilyen, és akiknek térképeik és fotóik vannak a vidékről. Ha nemcsak két ember lenne, hanem ötven, akkor lehetne valami utánlövés, de így nincs. Ami pedig a regényt és a filmet illeti, én egyiket sem tudok írni, bár filmtervem volt Zrínyi Miklós eszéki hadjáratáról, de végül abból nem lett semmi.
A történelem nagyon foglalkoztat, most is ilyen drámát írsz és volt drámaötleted Deák Ferencről is, egyszer pedig arról is beszéltél egy podcastban, milyen a jó történelmi regény vagy film, és az Egri csillagokat hoztad fel példaként, szemben azzal a történelmi filmeszménnyel, amit ma a kormányoldalon látni szeretnének.
Nem a török-magyar háborúról szól az Egri csillagok, hanem eltűnik egy gyerek, és eltűnik egy gyűrű. Miközben a háttérben zajlik a történelem. Egy mindenkori Nándorfehérvár-filmtől sokan egyszerűen annyit várnak, hogy Hunyadi János és Kapisztrán a távolba meredjen. De akkor mi a történet? Ha Kapisztránék feltűnnek a háttérben, az jó, de a történelmi személyiségek főszereplővé tétele sokszor problémás. Sokszor ferdíteni és csalni kell benne, mint A rettenthetetlen esetében, vagy pedig csak szobrok beszélgetnek egymással, és nem igazi emberek. Sok nagy magyar történelmi film pont attól működik, hogy nem így működik: a 80 huszár úgy történelmi film, hogy nem Kossuth Lajost látjuk, Az ötödik pecsét vagy a Hideg napok is emberi sorsokról, nem a nagy emberekről szól. A Deák Ferencről szóló drámaötletemmel is ez volt a probléma: Deák beszélgetett Csányi Lászlóval, balról bekúszik Batthyány Lajos, Jézusmária, ez eddig olyan, mint a Honfoglalás-film. Rájöttem, hogy valójában csak szobrok beszélgetnek, és ha újra nekifogok, már Deák cselédjei lesznek a főszereplők, és az uraság, zsebében a történelemmel néha átvonul a színen.
Az egy hónap Nagybányából lesz könyv?
Írtam ugyanúgy naplót, még nem nagyon tudom, mit kezdjek vele. Tavasszal költözünk a szülővárosomba, Keszthelyre, ahol valójában még sosem laktam, ott is megírnám az első hetek impulzusait, aztán ki tudja. De ezek elsősorban naplók, könyvről egyelőre szó sincs.
Miért most jutottál erre az elhatározásra, hogy a szülővárosodba költözöl?
Régóta görgetem magam előtt a gondolatot, hogy talán koranegyvenesként már hazamehetek, mert nem fogok hiányozni. Na hát ez van most. Ebben a járvány is segített, meg az egy-egy hónapos erdélyi kiruccanások is. Március óta egy dunaparti nyaralóban lakunk, amit persze megkönnyít, hogy most amúgy sincs kulturális élet.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
