Bokros Lajos: A magyar külpolitikai erkölcsi csődje
Manapság is van példa arra, amit szándékos és tudatos nemzetmegsemmisítő programnak nevezhetünk. Részben népirtás (genocídium), amit a nemzetközi jog talán üldöz, de miután a látszat megóvása és a nemzetközi felháborodás tompítása végett egyelőre ritka az emberölés, így elsősorban a nemzet és a kultúra kiirtásáról beszélhetünk.
Ez a sorsa ma a csaknem tízmilliós ujgur népnek, ami a Kína által meghódított Kelet-Turkesztánban, hivatalos nevén a Hszincsiang Autonóm Tartományban él. Legszerényebb becslések szerint több mint egymillió iszlám vallású és kultúrájú ember – köztük nők, gyerekek és idősek – dolgoznak szögesdrót mögött kínai átnevelőik szigorú felügyelete alatt. Vallásukat nem gyakorolhatják, nyelvüket csak igen korlátozottan használhatják. A felemelkedő új szuperhatalom, a Kínai Népköztársaság módszeresen megsérti emberi jogaikat, és szándékosan pusztítja kultúrájukat.
Az európai nagyhatalmak ugyan a kínai vezetőkkel folytatott tárgyalásaikon rendszeresen megemlítik az emberi jogok sérelmét, de ennél több nem történik. Bár a nyugati és a kínai diplomaták közötti személyes találkozókból nem hiányoznak a látványosan kínos jelenetek, a Kínai Kommunista Párt vállat von, és teljes lelki nyugalommal túlteszi magát a külföldiek bosszankodó megjegyzésein. Megteheti, mert a hang halk, az üzlet rendszerint megy tovább (vagy ha nem, akkor sohasem az emberi jogok megsértése miatt), és tucatjával vannak államok, amelyek nemcsak, hogy „elfelejtik” megemlíteni az ujgurok, a tibetiek és a mongolok emberi jogainak rendszeres, módszeres és tömeges sérelmét, hanem szándékosan és tudatosan olyan politikát folytatnak, ami Kína számára kedvező körülményeket teremt a szélesen kibontakozó kultúrakiirtás folytatásához.
Ezek közé tartozik a mai magyar állam.
Széky János: A magyar jogállam sorosista Lenin-fiúi
Amikor Vidnyánszky Attila azt hirdeti a Hír TV-ben, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen „Lenin-fiúk vagy Szamuely-katonák” a hangadók, akkor semmi bizonyíték nincs rá, hogy így is gondolja, sőt egyáltalán gondol valamit. Esetleg hogy pontos ismeretei volnának arról, kik voltak a Lenin-fiúk, és ki volt Szamuely. Vidnyánszky tudni azt tudja, hogy ez egy bejáratott szidalom, amivel a kormánypárti médiában nem lehet hibázni. Tavaly októberben Kövér László hozta szóba egy mondatban a Lenin-fiúkat és „a Szamuelyket”, azóta a kommunikációs eszköztár hatóságilag hitelesített része.
Ugyanabban a műsorban viszont Gulyás Gergely kormánytag nem Lenin-fiúzik, hanem éppen ellenkezőleg: szerinte a NER jogállamiságosságát bizonyítja, hogy az egyetemfoglaló diákok és híveik élőláncot alkothatnak, „szerencse, hogy már nem Gyurcsány Ferenc van hatalmon”, mert ő kilövetné a szemüket. A dolgozó (és nem hőzöngő) nép keresztény-nemzeti élcsapata bezzeg tiszteletben tartja a gyülekezési szabadságot és a véleménynyilvánítás jogát. Ennek a miniszteri nyilatkozatnak ugyanúgy nincs érdemi tartalma, mint Vidnyánszky történelmi metaforájának; a lényeg az üzenet funkciója, vagyis a gyurcsányozás, ha épp nincs jobb. Ami szintén a kormánypárti eszköztár bevett és bevált része.
Polyák Gábor–Urbán Ágnes: Célkeresztben a Klubrádió
Végül, de nem utolsósorban a Klubrádió műsora nyilvánvalóan tartalmilag is zavarja a kormánypárt kommunikációját. Nem igazán köthetők hozzá olyan ügyek, amelyeket újságírói eszközökkel maga tárt volna fel, de nagy szerepe van abban, hogy a nyilvánosság ilyen-olyan szeleteiben megjelenő közéleti témák eljussanak a hallgatókhoz. Kormánykritikus szakemberek, civil szervezetek képviselői számára jóformán ez az egyetlen platform maradt, ahol interjút adhatnak, ahol néhány percben kifejthetik szakmai álláspontjukat egy-egy kérdésről. Olyan beszélgetések hangoznak el ebben a rádióban, amelyek néhány éve még magától értetődően a közéleti diskurzus lényegét képezték, és a Fidesz mindent meg is tett azért, hogy ezeket a beszélgetéseket minél inkább kiszorítsa a nyilvánosságból. Most az utolsó várat ostromolja, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne több független média az országban, azt viszont igen, hogy közéleti eseményeket értékelő szakemberekkel máshol nemigen készülnek interjúk.
Pokoli divertimento – Péterfy Gergellyel beszélget Károlyi Csaba
Most már lassan száz éve él a családom a Dunakanyarban, a dédapám, Áprily Lajos költözött ide a múlt század húszas éveiben. Én a gyerekkorom nagy részét itt töltöttem, hétvégéket, nyarakat, a másik felét meg Budán, a Körtéren. A régió történelme mindig izgatott, római pénzek, római cserepek, török ágyúgolyók, világháborús bombák, Görgey, Mátyás király, és mindig izgatta a képzeletem a Duna, ez a hatalmas élőlény, akivel mágikus viszonyban vagyok. Herkulesvárt több dunai településből gyúrtam, egyrészt ott van a római erőd, Castra ad Herculem romterülete Pilismaróton, a település közepén a dombon, aztán a visegrádi villák, az iparvárossá növesztett Lábatlan és Almásfüzitő, mondjuk ezek.
Kovács Zoltán: Több hatalom kéne
Orbán Viktor ma sem látja be, valószínűleg nem is érti: az nyer, aki konszolidálni képes. Mindig így volt. Valamikor még talán hajlott is rá, de korosodva már nem. Saját pártszövetségesei már 2012-ben aggódtak. Abban az évben Berlinben tárgyalt Lázár János frakcióvezető. A Fidesz német testvérpártja, a kormányzó konzervatív CDU/CSU pártszövetség képviselőivel folytatott „nyílt és őszinte, családon belüli, illetve barátok közötti” megbeszéléseket. Mint mondta, ezek során az utóbbi időszak valamennyi vitatott kérdését áttekintették, a partnerek azt kérték, hogy „kevesebb konfliktussal és több megértéssel kormányozzunk a következő két évben, ami egybevág azzal a céllal, amelyet mi konszolidációnak nevezünk”.
Vessük össze ezzel, miről beszél ma Lomnici, miről beszél Gulyás, miről beszél a kormányzat. Elitcseréről, szemkilövetésről meg mindenről, ami ezekhez kapcsolódik. Miként lesz ebből társadalmi nyugalom? Már ha erre a kormányzat egyáltalán törekszik erre.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
