Gyimesi Szandra gondolkodás nélkül rávágja a nemet arra a kérdésre, hogy tud-e csak úgy otthon ülni, semmit sem tenni. Ő mindig megy, szervezi a programokat, intézi az ingatlanos ügyeit, hétvégén sem áll le. Tévéje tavaly tavasz óta bekapcsolatlanul áll, mert alig van otthon. Az elmúlt három év arról szólt a számára, hogy kigondolja és megtervezze az útjait. Legutóbbi akciója több szempontból is egyedülálló volt: december 31-én háromezer forintért vett egy túracipőt a Jófogáson, és január 2-án reggel 6 órakor Hollóházáról elindult az Országos Kéktúra jelzésén. A menetkönyvét az út során beszerzett kötelező pecsétekkel már jóváhagyta a túra szakbizottsága. Bár hivatalos adat nem áll rendelkezésre, könnyen elképzelhető, hogy ő az első nő, aki télen, egyhuzamban legyalogolta a kéktúra több mint 1100 km-es távját Hollóházától Írott-kőig. Szandrának ez az elsőség azonban nem számít, nem ezért vágott bele a Kékbe.
A természetjárók körében rendkívül népszerű, az ország északi részét 27 szakaszra osztva átszelő, a jellegzetes fehér alapon kék csíkos turistajelzéssel ellátott utat több százan teljesítik évente, de meglehetősen ritka a Szandráéhoz hasonló teljesítmény. Bevett szokás, hogy a túrázók nem egyben, hanem baráti társaságokba verődve esetleg több évig elhúzva, hétvégenként egy-egy szakaszt teljesítve járják be az utat, gyakran onnan indulva, ahol korábban az utolsó pecsétet belenyomták a hivatalos menetkönyvbe. Vagy teljesen rendszer nélkül: egy szakasz a Balatonnál, majd pár hét múlva fel, mondjuk, a Kékesre. Nyolckor indult Kőszegről, és 11-kor már az Írott-kő csúcsán triumfált.
Bocs, de a magány kell
Amikor kiposztolta a kéktúrások Facebook-oldalára, hogy mire készül, többen a lehetetlen jelzővel illették a vállalkozását. Szandra viszont ismeri magát, biztos volt benne, hogy ha nem lesz nagyobb fizikai problémája, akkor amit eltervez, azt megcsinálja. És most éppen azt tűzte ki, hogy sárban-hóban-jégben legyalogolja a kéktúrát. Makacsságán kívül van még egy fontos tulajdonsága: nem szereti az átlagos dolgokat.
A salgótarjáni lány 11 évet élt Angliában, a szerelem tartotta a szigetországban. Három évvel ezelőtt megszakadt a kapcsolata a párjával, és hazaköltözött. Az egyedüllétet világjárásra használta. Azelőtt átlag turista voltam – jellemezte előző életformáját Szandra, aki bár töltött évente egy-két hetet olasz, spanyol, horvát tengerpartokon, fogalma sem volt a hátizsákos turizmusról. Ehhez képest hazaköltözése után rögtön belevetette magát a műfajba, és Portugáliából indulva, egyedi – segítséggel megtervezett – útvonalon 34 nap alatt legyalogolt egy 1300 kilométeres caminót. Mert, ahogy már említette, nem szereti a szokványost.
Rákapott a hátizsákos magányos gyaloglás ízére, és amikor tavaly kezébe akadt a National Geographic listája, amelyen Európa 2020-ra leginkább ajánlott célpontjai és útjai között ott szerepelt a Kék is, tudta, hogy ezt a kihívást dobta következőnek a gép.
Először nem egyedül akart nekivágni az útnak, ezért a Facebookon toborzott kalandtársakat. Végül másodmagával indult el, és gyalogolt le pár napot, ám néhány nap elteltével rájött, hogy neki ezt az utat is, akárcsak a caminót, egyedül kell megtennie. Így Galyatetőtől a végső célig, Írott-kőig 23 napon keresztül már önmaga társaként gyalogolt.
Ne haragudjatok, de magányra vágyom
– magyarázta a jelentkező társaknak a visszautasítást Szandra.
„Lehet, hogy antiszociális lettem?” – teszi fel a költőinek indult kérdést Szandra, aki azonban hamar dűlőre jut magával: számára ezeket az utakat így, egyedül jó teljesíteni. Mivel nem beszélget, jobban a környezetére fókuszálhat, és megfigyelheti az állatokat, így azok is közelebb merészkednek hozzá. Lerázhatta magáról a másokhoz alkalmazkodás terhét, és akkor indulhatott reggelenként, amikor ő akart (ez általában 5 és 6 óra között volt). Énekelhetett és verselhetett hangosan, senki sem nézte hülyének. Azt a látnivalót nézte meg, amelyiket akarta, gyakran több kilométeres kitérőt téve egy-egy látványosság kedvéért.
Ide nekem a farkast is
Az egyedüllét patikamérlegének pozitív serpenyőjébe került számára az is, hogy végre magába mélyedhetett, és elgondolkodhatott, jó irányba tart-e az élete, ha nem, akkor hogyan és min kellene változtatnia. Azt, hogy az erdőben helyes-e az irány, könnyebb volt kideríteni, csak elő kellett vennie a mobilját, hogy megnézze. Ez a mozdulat sokszor az eltévedéstől mentette meg, Szandra ugyanis arról mesélt, hogy több helyen is nehezen kivehető a jelzés (mert elfordították azt, vagy éppen ellepte a hó).
A leghosszabb etapja 55 kilométeres volt, a legrövidebb egy laza húszas, igaz utóbbin a túra fizikális mélypontján kellett átlendülnie. Elkapott egy vírust, és egy átvirrasztott éjszaka után végül reggel 8-kor mégiscsak felvette a túraruháját. Aznap lassú tempóban sétálva, a vírussal járó mindenféle kellemetlenségektől kísérve eljutott Keszthelyig. Azt mondja, ez a húsz kilométer számára felért egy 100–150 km-es gyaloglással.
Nem kívánom senkinek azt, amit az erdőben akkor ott átéltem
– teszi hozzá. Másnapra már kutya baja volt.
Bár fizikálisan ez volt a legnehezebb szakasz, a legintenzívebb megpróbáltatáson mindjárt a második napon átesett. Akkor még a társával gyalogolt a Zemplénben, amikor eltévedtek, és rájuk esteledett. Szandra nem az előre beharangozott farkasoktól félt (nem találkoztak végül eggyel sem), hanem a hidegtől és a sötéttől. A mínusz tízben botorkáltak mobilhálózat és élelem nélkül, kulacsban befagyott vízzel, amikor végre elértek Középhutáig, ahol a falu közepén lévő ház előtt egy kedves lakos közölte, az egész faluban csak itt van térerő, de csak a 30-asoknak. Segítőkész volt, italra és ennivalóra invitálta az akkor már igencsak kifáradt két túrázót addig, amíg a szállásadójuk kocsival értük jött.
Azt kifejezetten nem szerette a túrán, hogy a szállások miatt mindig izgulnia kellett. Napi 2-4 órákat aludt, nemcsak amiatt, hogy a sok gyaloglástól nem tudott leállni a szervezete, hanem főleg a „másnap vajon hol alszom majd” kérdés izgatta éjjelente is. Gyakran csak aznap tudta meg, hogy este hol hajthatja majd álomra a fejét. Az utolsó hetekben nagyon sokat segített ebben neki a húga, aki internet mellett dolgozva folyamatosan keresgélt a szállások között, illetve a kéktúrások is küldözgették sorra a szálláslehetőségek telefonszámait. Télen azonban a legtöbb zárva volt, vagy egy főnek nem adták ki, vagy éppen horribilis összegekért, 12–18 ezer forintot elkérve egy éjszakáért. Szandra azt mondja, érthető, hogy télen sok be van zárva, sokba kerülne befűteni, nincs turista, csak elvétve, nem éri meg kiadni. Sokszor így plusz kilométereket kellett megtennie, mert a talált szállás nem a Kék vonalán volt. Ha nagyon messze onnan, akkor a nap végén buszra szállt, majd másnap hajnalban visszabuszozott az előző napi pecsételőhelyhez.
Olyan szállás is akadt, ahol nem volt fűtés, olyankor kabátban aludt. Szarvaskőn pedig megismerkedett az ország talán leginkább turistabarát polgármester asszonyával, aki szálláshely híján a rendezvényházukat ajánlotta fel, ahol bár ágy nem volt, de egy matracot az asztalra téve rögtönzött fekhelyet Szandrának.
A Kék tehát – főleg télen – nemcsak a gyaloglásról szól, hanem a folyamatos logisztikáról is, amihez segítség és kitartás is kellett Szandrának. A szállásadóktól, a helyiektől, a kocsmárosoktól rendre ugyanazokat a kérdéseket kapta a beszélgetések legelején: Hol a társa? Miért egyedül? Nem fél az állatoktól a sötétben?
Szandra bevallja, az elején félt, mert a kora reggeli órákban, a sötétben olyan is előfordult, hogy ő ébresztette az állatot (vaddisznót, szarvast, őzet), amikor a közelébe ért. Ezerrel dobogott a szíve ilyenkor, de aztán hozzászokott ehhez, és már várta, legközelebb milyen állat keresztezi az útját.
Leginkább akkor szaladt fel a vérnyomása, amikor egy vadászat kellős közepén találta magát a Balaton-felvidéken. Megszámolta: 32, vadászok elől menekülő szarvassal próbálta tartani a tempót, miközben a távolból hallotta a lövéseket. Nem jutott jobb az eszébe, minthogy a túrabotjára felhúzta a piros kesztyűt, és ezzel a rögtönzött láthatósági mellénnyel, illetve mobilon bekapcsolt hangos zenével próbálta jelezni:
Itt vagyok, ne lőjetek!
Szandra óva int az ilyen vakmerőségtől, és azt mondja, ha a túrázó teheti, inkább kerüljön, egyébként is szabálytalan vadászat ideje alatt a túraútvonalra tévedni.
Jobbra, aranyoskám!
Nemcsak maga a kéktúra volt ismeretlen Szandrának, de töredelmesen bevallja, Magyarország természetrajzáról is hiányos ismeretei voltak azelőtt. Bár korábban tett néhány könnyebb túrát, igazán a Kék teljesítése közben tárult fel előtte Magyarország természeti szépsége. Elszomorította viszont a keleti és a nyugati országrész közötti, jól érezhető különbség. Borsodban megtapasztalhatta, mennyire rossz körülmények között élnek az emberek, és akarva-akaratlanul panaszkodtak neki, érthető okokból arról, hogy elmennek a fiatalok, és nincs munkalehetőség.
Egészen más Nyugat- és Kelet-Magyarország – mondja Szandra, aki keleten kézzelfogható szegénységet, rengeteg eladó vagy ledózerolt házat látott. Sokszor botlott bezárt boltba, ezért itt nehezebb is volt ételhez jutnia. Viszont egyvalamiben nem látott különbséget a keleti és a nyugati országrész között: mindegy, merre járt, mindenhol tele volt szeméttel az erdő.
Kellemes csalódás volt számára azonban az emberek hozzáállása. Bezárkózásra, irigységre és panaszkodásra számított, ehelyett nyitottsággal és segítőkészséggel találkozott mindenhol. Készségesen elbeszélgettek vele, ha szóba elegyedett a helyiekkel, és előfordult az is, hogy látva, határozatlanul toporog, kérdezés nélkül kurjantották oda neki a helyes irányt: Jobbra, aranyoskám!
A legemlékezetesebb mondatot kétségkívül a túra finisében, Velemben kapta, amikor benyitva a helyi kocsmába kikerekedett szemmel bámultak rá.
Ide még nem alkoholista be nem tette a lábát
– szakadt ki a kocsmárosból, aki meghívta Szandrát egy tonikra, és hosszas beszélgetés után egy turista érmét is ajándékozott neki. „Te egy őrült vagy, persze a jó értelemben” – mondta neki. „Igen, tudom” – felelte büszkén több mint 1100 km legyaloglása után Szandra, aki kicsit sem átlagos teljesítménnyel 31,5 nap alatt abszolválta a legendás kéktúrát.
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
