A WHO 2015-ös jelentése szerint a szuperbaktériumok viszonylag rövid idő alatt nagyon komoly problémává válhatnak. Ha ki nem találunk valamit, néhány évtizeden belül súlyos járványokra számíthatunk.
Nem kell apokaliptikus vízióktól rettegni, de nyilván az is durva hiba lenne, ha alábecsülnénk a veszélyt. A prognózis szerint 2050-re akár vezető halálok is lehet az úgynevezett szuperbaktérium a föld lakossága körében: többen halnak majd meg miattuk, mint daganatos vagy szív- és érrendszeri betegségekben. De egyelőre az úgynevezett harmadik világban jelenti a legnagyobb problémát, ahol a higiéniai körülmények borzalmasak, nagyon sok a legyengült immunrendszerű, például HIV-fertőzött ember, akik erre még ráfertőződnek, mondjuk egy tuberkolózis-baktérium ellenálló, multidrog-rezisztens változatával. India is borzalmas állapotban van, nemcsak a kritikán aluli higiéniai viszonyok miatt, hanem mert rengeteg gyógyszergyártó telepedett meg ott, ontják a hagyományos antibiotikumokat, amiket szinte szabályozás nélkül vesz fel a klinikum, és hamarabb kialakul a túlszedés miatti rezisztencia.
Tulajdonképen mi a szuperbaktérium?
Igazából szlengkifejezés, az olyan kórokozót jelenti, amely minden eddig ismert készítménnyel szemben ellenálló. Vagyis a mai tudásunk szerint nem tudjuk legyőzni, és ha megtámad egy beteget, akkor nagy baj van.
Meg fog halni, és az orvosok tehetetlenek?
Sajnos vannak ilyen esetek.
A baktériumok eleve „szuperlények”, nem könnyű kinyírni őket.
Ők az őslakosok, itt élnek a földön több milliárd éve, főleg a talajban. Nagyon mokányak, akár kilencven fokos hőforrásokban is képesek lubickolni, de a mélytengeri árkokban is ott vannak. Ha az Antarktiszon lefúrunk a jégtakaró alá ötven méterre, ott is életben találjuk őket. Van olyan baktérium, ami a radioaktív sugárzást képes elviselni, nagyon magas dózisban, az a neve, hogy Deniococcus Radiodurans. Ez a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült, mert ötezer gray radioaktív sugárzást túlél, miközben emberre már öt gray, vagyis ennek egy ezreléke halálos. Darabokra szétesik a DNS-e, aztán képes újra összerakni. Egy ideig azt gondoltuk róla, hogy egyedülálló, de ma már látjuk, hogy sok ilyen poliextremofil, vagyis többféle károsító hatásnak ellenálló baktérium létezik.
Nyugaton mennyire van jelen a szuperbaktérium?
Egyre több az ilyen jellegű fertőzés. Magyarországon is megjelent már, érintheti a csecsemőket, szoptató anyákat, időseket, akiknek legyengült az immunrendszerük. De a túlszedés szinte mindenütt probléma, gyakran a vírusfertőzés esetén is antibiotikumot ír fel az orvos, pedig a baktérium és a vírus messze nem ugyanaz.
Persze, de ilyenkor az az érvelés, hogy a vírus legyengíti az immunrendszert, könnyebben megtelepszenek a kórokozók.
Nem szeretném kritizálni az orvosokat, ők vannak ott a pácienssel, ők látják, hogy mi történik. Ugyanakkor ma már tényleg sok szakember javasolja, hogy megelőzésként ne adjunk antibiotikumot, és csak nagyon indokolt esetben alkalmazzuk.Megjegyzem: ha már használjuk, a kúrát mindenképp végig kell csinálni. A lehető legrosszabb stratégia, hogy „most már jobban vagyok, minek szedjem tovább.” Ilyenkor maradnak még túlélő kórokozók, amelyek lépésről lépésre, ahogy a szervezetből fokozatosan ürül az antibiotikum, ellenállóvá lesznek.
Tehát a helyzet elfajulása nagyrészt a mi hibánk.
Igen, és nemcsak a humán gyógyászatban ment évtizedekig a rezisztenciához vezető szakszerűtlen használat, illetve túlhasználat. Haszonállatoknak is tömeges mennyiségben adják az antibiotikumokat. Van, amikor megelőzési célból, de létezik egy másik hatása is: hizlal, és ha jobban gyarapodik a jószág, több profitot termel. Kínában és jó pár országban ez máig is gyakorlat, az EU-ban is csak néhány éve tiltották be. Ha a haszonállatba bekerül az antibiotikum, akkor onnan bekerül a talajba is, ahonnan már ellenálló baktériumok kerülnek ki. Nem beszélve arról, hogy elfogyasztjuk az antibiotikummal tömött terméket. Kínában a tejtermékek ötven százaléka szennyezett ilyen módon.
Nem tudjuk pontosan, hogy miért, de az összefüggés egyértelmű.
Minél több óvintézkedést teszünk, annál védtelenebbek vagyunk?
Egyelőre így néz ki a helyzet. Az antibakteriális szerek, tisztítószerek, szappanok mértéktelen használata a hasznos baktériumokat is legyilkolja, miközben megedzi a kórokozókat. Az élelmiszerek csomagolása is gyakran ilyen szereket tartalmaz. Nyilván a kórházakban indokolt az antibakteriális tisztítószerek használata, de nem minden háztartásban, folytonosan. De ma már antibakteriális mosogatószert, sőt fogkrémet reklámoznak.
Mi különbözteti a hasznos baktériumot a kórokozótól?
Genetikailag nagyon kicsi a különbség, néha mindössze öt gén. A hasznos baktériumok vagy az átutazók is rengetegen vannak szervezetünkben. Legalább annyi baktérium van bennünk, mint amennyi emberi sejt. És az a probléma, hogy a fajok képesek a génjeiket cserélgetni egymás között; ez a piszkos trükk.
Gyakran nem is a baktériumok terjedését látjuk a fertőzés esetén, hanem azt, hogy ilyen genetikai cserék révén az addig ártatlan bacikból kórokozók lesznek.
És onnantól a pusztításra vannak felesküdve? A kórokozónak az a mániája, hogy megölje a gazdatestet, amiből él?
Mint minden élőlénynek, a baktériumnak is az az evolúciós programja, hogy szaporodni tudjon. Erre különféle stratégiák vannak, és bizonyos baktériumok azt az utat választják, hogy elfertőzik a gazdatestet. Lehet, hogy nem is az a cél, hogy elpusztítsa a gazdát, csak le akarja gyengíteni, hogy ő minél eredményesebben szaporodhasson, aztán átterjed egy másik gazdára.
Ahelyett, hogy megöljük őket, nem lehet megszelídíteni a kórokozókat? Megbabrálni azt az öt gént…
Ez az egyik lehetséges stratégia. Egy új, radikális elképzelés szerint a virulenciát, vagyis fertőzőképességet okozó géneket kellene csak elnyomni, és akkor a baktérium bennünk maradhat. Ehhez csak néhány fehérjét kellene blokkolni. Ilyen szereken Amerikában és Európában már dolgoznak cégek és kutatócsoportok.
Melyik a leghatékonyabb stratégia?
Ezt pillanatnyilag nehéz megmondani. Szerintem abból érdemes kiindulni, hogy a máig a legnagyobb antibakteriális sikertörténet a penicillin, és el kellene gondolkozni ennek a tanulságain. Akkoriban, a múlt század negyvenes éveiben, a talajból izoláltak egy molekulát. A talajban rengeteg élőlény termel antibiotikumot, amiket a mikrobák az egymás elleni küzdelemben vetnek be. Egy baktérium ebben a harcban akkor sikeres, ha termel egy antibiotikumot, amivel szemben ő maga ellenálló, viszont kiirtja a vetélytársait. A penészgomba ezért termeli a penicillint. Vissza kell nyúlni a talajhoz, izolálni a természetes antibiotikumokat. Csak az a probléma, hogy ezeket az anyagokat egyelőre nem igazán tudjuk megfelelő mennyiségben előállítani laboratóriumi körülmények között. Egy másik elképzelés szerint olyan vírusokat lehetne bevetni – bakteriofágoknak nevezi őket a szaknyelv – melyek kizárólag baktériumokat támadnak, sőt, a baktériumokon belül is csak a kórokozókat bántják, tehát az emberi szervezetre nem veszélyesek. Ezzel azonban még rengeteg probléma van: a legnagyobb, hogy a vírusokkal szemben is hamar kialakítja az ellenállást a baktérium. Valószínűleg víruskoktélokra volna szükség, olyan harci egységekre, amelyek egyszerre több irányból támadnak.
Nem létezik olyan módszer, hogy az immunrendszer finomhangolásával próbálják leküzdeni a kórokozót? A rákgyógyításban most pont ez az új irány.
Vannak ilyen elképzelések is. Ez esetben olyan szereket használnának, amiket immuno-modulátoroknak nevezünk, és arra késztetik az immunrendszert, hogy antitesteket állítson elő, amelyekkel hatékonyan hadba szállhat a kórokozókkal szemben.
És amin önök dolgoznak?
Van egy saját tervezésű antibiotikum-jelöltünk, kifejezetten egy Staphyilococcus nevű rezisztens kórokozót célozva. Ezt húsevő baktériumnak is nevezik, légúti fertőzéseket és bőrbántalmakat okoz. Nagyon súlyos dolgokra képes: ha elszabadul, rohamosan terjed a fertőzés, gyakorlatilag tönkremennek a szövetek, a túlélési esély pedig sajnos kicsi. Odáig már eljutottunk, hogy ha egeret megfertőzünk húsevő baktériummal, és aztán kezeljük az általunk fejlesztett molekulákkal, meg tudjuk gyógyítani.
Akkor büszkén kijelenthetjük, hogy ez magyar siker?
Ezt most szlovén-magyar együttműködésben csináljuk. Egyébként a tudomány nem foci, ahol le kell győzni a többieket. A kutatás globális együttműködést igényel. Nem lehet mindenek feletti cél, hogy Magyarországon oldjuk meg a problémát, és elmondhassuk, hogy hazai fejlesztés volt. Ahogy a kórokozó nem ismeri az országhatárokat, a tudomány sem. Nem azzal akarok feltétlenül együtt dolgozni, aki magyar, hanem azzal, aki a legjobb szakember. Egyébként kizárólag magyar fejlesztésre sikerre esély sincs, hiszen egy antibiotikum-fejlesztés akkora befektetést igényel, amire csak hazai forrásokból nincs lehetőség.
Az ilyen kutatásokra nincsenek állami források?
Van egy alapkutatás, amihez kapunk állami pénzt, és létezik számos EU-s pályázat. De idő után ezek a kutatások már annyira drágák, hogy kilincselünk kell nagy nemzetközi cégeknél, hogy ilyen előzetes eredményeink vannak, tudunk-e együttműködést kialakítani a folytatáshoz.
A szuperbaktériumot egy szuper-antibiotikum fogja legyőzni a végső ütközetben?
Nincs szuper-antibiotikum, és nem is lesz. A többféle kórokozóra valószínűleg többféle antibiotikum kell: ha több helyen támadjuk a baktériumot, az ellenálló képessége is lassabban fejlődik ki. A rezisztencia gyakran úgy alakul ki, hogy a baktérium a sejtfalát pajzzsá keményíti, amin képtelen átjutni az antibiotikum- molekula. Ha már átjutott, akkor viszont működik, vagyis megöli a kórokozót. Van egy elképzelés, hogy olyan másik szert kell kifejleszteni, ami rést üt a pajzson, és utána az antibiotikum bejut. Ahányféle baktérium, annyiféle sejtfal, szóval nagyon sok ilyen szerre volna szükség. Sőt, minőségileg új antibiotikumokra, de ezekből nagyon kevés van. Létezik sokféle készítmény, de a legtöbb ugyanazt a hatóanyagot variálja.
Ha ekkora a kereslet, a gyógyszeripar miért nem áldoz iszonyatos pénzeket arra, hogy legyenek új és új szerek?
Áldoz, de azért van itt egy piaci paradoxon. Az ezredforduló óta mindössze tizenkét új antibiotikum lépett ki a piacra, ami nagyon kevés. Olyan hatalmas cégek, mint mondjuk a Novartis, kivonulnak az antibiotikum-piacról.
Tehát van egy olyan plusz nyomás a fejlesztő cégeken, hogy az antibiotikumnak nagyon olcsónak kell lenni, miközben magas az előállítási költsége. Az a több százmillió dolláros kérdés, hogyan lehet megjósolni már a fejlesztés legkorábbi stádiumában, hogy melyik az a szer, aminél az ellenálló képesség lassan, vagy egyáltalán nem alakul ki. Egyébként vannak már erre technológiáink.
Tehát amíg nincsenek hatékony új szerek, a régiek használatát korlátozni kell. De a használat visszafogásával a folyamat egyáltalán megfordítható?
Meg bizony. Egyszerű kísérletek mutatják, hogy ha a kórházakban kevesebb antibiotikumot használnak, akkor a rezisztens változatok kezdenek eltűnni. Ugyanis a rezisztencia kifejlesztése a baktérium tetemes költségekkel jár. Amelyik kórokozó kifejleszti a rezisztenciát, cserébe lassabban tud szaporodni. A természet úgy működik, hogy valamit valamiért, nincs ingyenebéd. Miközben valamiben jobb leszel, más területen óhatatlanul leromlasz. A laborban mi is csinálunk ilyeneket. Van mondjuk egy szuperbaktérium-populációnk, és egyszer csak békén hagyjuk őket, nem kapnak antibiotikumot, csak lubickolnak. Ez paradicsomi állapot a számukra. És az a megdöbbentő , hogy mindössze hatvan nap alatt elveszítik az ellenálló képességüket. Ha nincs jelen antibiotikum, akkor nem kell fenntartaniuk a genetikai harckészültséget.
Ki kéne lobbizni a törvényhozóknál, hogy rendeletben korlátozzák az antibiotikum-használatot?
Ki, de ha ez csak helyi szinten történik, az még nem jelent megoldást. Ma már szinte nincsenek olyan problémái az emberiségnek, amik lokálisak tudnak maradni. Sem a járványok, sem a globális felmelegedés, semmi nem marad meg egy behatárolt területen.
Arra volna szükség első lépésben, hogy legyenek nemzetközi egyezmények, amelyek szabályozzák, hogy mennyi a megengedett antibiotikum-használat, és előírják a feltételeit is. Ha túl akarja élni az emberiség ezt a korszakot, meg kell tanulnia a következetes együttműködést.
