A lájkok, az applikációk, a mémek Orbán Viktor fő szövetségesei hibrid rendszerének fenntartásában.
Azt állítom:
Már ebből a bevezetésből is következhet, hogy kiindulópontom Filippov Gábor a 24.hu-n megjelent, nagy hatású dolgozata, amelyben hibrid rendszerként, az autokrácia idehaza új, de a világban már jól ismert formájaként azonosítja a magyarországi politikai berendezkedést.
Az ellenzék képesség-, erőforrás-, vezető-, kreatívenergia-hiányáról már sokat írtunk. Ám arról keveset, hogy az egykor volt liberális demokrácia nyilvánossága miként lett a hibrid rezsim szövetségese, azaz a liberális demokrácia ellensége.
A részletes érvelésem előtt az olvasónak tudomásul kell vennie, hogy a szöveg szerzője egalitárius, társadalmiigazságosság-párti (értsd: baloldali). Ez azt jelenti, hogy nézőpontja az elnyomottak, kulturális, társadalmi, vagyoni tőkétől megfosztottak aspektusa. Ebből a vitapozícióból érvelek majd amellett, hogy
- a reklámok és a mémek a fake news nagytestvérei, azaz az álhíreket a liberális demokrácia teremtette meg, normáival összeegyeztethető volt terjedésük.
- A posztmodernre jellemző nyelvi eszközök is nehezítik a helyzetet: az irónia mind többször szolgálja az állítások elfedését, az üzenetek nehezen dekódolhatóvá válnak.
- Azért alakulhatott így, mert a liberális demokrácia mainstream támogatói a társadalmi egyenlőtlenségekre koncentráló gazdasági korrektségért nem küzdöttek.
- Eközben olyan társadalmi, kulturális és digitális egyenlőtlenségek alakultak ki, amelyek az információtól megfosztott, manipulálható tömegeket termeltek ki.
- Ezektől izoláltan az elit szegregátumokat hozott létre magának, magára hagyta a tőke nélküli rétegeket, amelyek körében a bizonytalanság, a szorongás uralkodik, így elsősorban védelmet keresnek.
- A technológia fejlődése, a hozzáférés egyenlőtlensége korrigálhatatlanná tette ezeket a társadalmi folyamatokat, a kettészakadt ország egyik felének nincs tudása, nincsenek kódjai a problémák megértéséhez, az információk feldolgozásához, ellenőrzéséhez.
- A Magyarországon kialakult hibrid rendszer a fennálló társadalmi egyenlőtlenségek mellett nem alakítható vissza liberális demokráciává. A kulcs az erőforrások birtoklása, így ha hatalomváltás történik, nem az új uralkodó eszközrendszere, legföljebb célrendszere lesz demokratikusabb.
Ebben a szövegben tehát a lájkokat, az applikációkat és a mémeket példaként, a kortárs nyilvánosság és társadalom, továbbá a digitális egyenlőtlenségek szimbólumaként használom. Ez azt jelenti, hogy tisztában vagyok azzal, hogy az összes említett jelenség lehet pozitív példa főszereplője, ám az állításom az: ezek olyan társadalmi jelenségek (technológiai fejlődés, Facebook) jelképei, amelyek a digitális, információs egyenlőtlenség növelésével súlyos politikai-társadalmi válság kialakulásában játszottak releváns szerepet.
Azután, hogy a nyilvánosság történetét a megfosztottak szemszögéből elmondom, számomra az világlik majd ki: a korábban liberális demokráciaként megismert politikai rendszer jó darabig nem tér vissza Magyarországra. És most Orbán Ráhel eldobott pelenkájától a liberális demokrácia önellentmondásain és Szabó Tünde államtitkár magániskolába járatott gyermekein keresztül eljutunk a politikai képzeletem szülte hibrid demokráciáig.
AZ ELDOBOTT PELENKA IGAZSÁGA
A történetet Orbán Ráhel eldobott pelenkájával kezdjük: első megállónk tehát az a sztori, amelynél az történt a valóságban, hogy Orbán Ráhel egy horvát autópálya mellett eldobta gyermekének használt pelenkáját. A közösségi médiában ebből óriási vihar támadt. Nagyon hamar iszonyú mennyiségben tűntek fel az esetet karikírozó mémek, amelyek dekontextualizálták, majd új jelentésréteggel ruházták fel az esetet. Ezeknek az egyike volt az állami média egyes csatornájának híradójáról szóló kép: a hírolvasó előtti feliratban az volt látható, Orbán Ráhel migránsok által eldobott pelenkákat szedett össze horvátországi nyaralása alatt.
A mém alatt sok helyen olvashatók voltak ilyesféle kommentek: az állami média mindenre képes, lám, a propagandagyárnak nincsenek határai, és így tovább. Olyannyira, hogy volt olyan oldal, amely a terjedés megfékezésének reményében cikket közölt arról, hogy ez álhír. Azaz fake news.
A fake news, ugye, jelenleg a hibrid rezsimek egyik szövetségeseként említett, a demokratikus nyilvánosság ellenségeként azonosított jelenség. Az antidemokratikus fake news-gyárak arra rendezkedtek be az úgynevezett igazságon túli politikában, hogy nyilvánvaló hazugságokat, hamis híreket állítsanak elő és terjesszenek. Ennek a tevékenységnek többrétű a célja. Ideális esetben a fogyasztó-választópolgár elhiszi, amit olvas, továbbterjeszti, így tudásként jelenhet meg később a választók fejében, hogy például Vona Gábor egy Allah Akbart kiáltó meleg imám, aki Simicska Lajostól kapta luxusautóját.
Hiszen ha nincsenek világos fogalmak a jóról és rosszról, nincsenek közös normák, a határokat elmossák, akkor a polgárok számára minden amorális tett dilemmaként jelenik meg, nem kapcsolódik hozzá automatikusan a rossz győzelmének tudata.
A kulcs pedig az, hogy a fogyasztók–választópolgárok egy részének nincs elég tőkéje ahhoz, hogy felismerje az álhíreket.
Ám nemhogy az elnyomott, hangtól megfosztott rétegeknek nincs, hanem jóformán egyikőnknek sem. Emlékezetes, hogy még a 2010-es kormányváltás után a Hírcsárda egyik cikke miatt helyreigazítást kért az akkor Humán Erőforrások Minisztériumának nevezett tárca. Ha a minisztériumban nem ismerték fel az álhírt (akkor éppen viccet), hogyan ismerhetnék fel a kevesebb tőkével rendelkezők?
AZ IGAZSÁG NÉLKÜLI KOR
A tőkék nélkül tehát egy választónak ma egyszerűen nem lehetséges a politikai problémák megismerése, az alapvető információkhoz való hozzáférés. Hiszen már az is alapvető kihívást jelent, hogy megkülönböztessük a valódi hírt az álhírtől, a viccet a valóságtól. Mert a nyilvánosságnak nincs olyan szektora, ahol világos határok lennének az igazság és a hazugság között. Ez pedig önmagában azt kódolja, hogy a választópolgárok döntése – például pártválasztáskor – nem lehet racionális, hiszen lehetetlen úgy felismerni, ki képviselheti érdekeiket, ha nem vagyunk tisztában azzal, valójában mi történik körülöttük.
Az iménti bekezdést egyúttal fel is használjuk szövegközti példának, hogy egy pillanatra elgondolkodjunk fogalmainkon. Mert honnan is vesszük, hogy mindannyiunknak ugyanazok az asszociációk jelennek meg a fejében?
Tehát: mit jelent az igazság a politikában? Ha jobboldali vagyok, lehet az az igazságom, hogy mindenki 15 százalékos személyi jövedelemadót fizet, hiszen ne büntessünk valaki azért, mert tehetségesebb, vagyonosabb, többre jutott. Ha baloldali vagyok, a csodálatos publicista, Bálint György mondását vallom, amely szerint legyetek igazságosak, ne mérjetek egyenlő mértékkel, azaz igazságos az, ha a legtehetősebbek nagyobb kulccsal adóznak, sőt, a vagyonukra akár extraadót is kivetnek.
Mit jelent a hazugság? Vegyük példának két különböző helyen megjelenő cikk címét. Cím 1: Nőtt a munkanélküliség. Cím 2: Csökkent a munkanélküliség. Hazudott-e bárki, ha az egyik egy hónappal ezelőtti adattal vetette össze (ami nyilvánvalóan nem releváns, ha minimális eltérést mutat), miközben a másik az egy évvel korábbi adattal hasonlította össze ugyanazt? Miért ne gondolhatná a címet olvasó átlagpolgár, hogy valamelyik cikk hazudik, ha egyszer ugyanarról az adatról szóló címben az egyik helyen nőtt, a másikon csökkent szerepel?
Mit jelent a racionális? A piaci racionalitás jelentheti azt, hogy az ár-érték arányban a legjobbat veszem. A hazafias racionalitás jelentheti azt, hogy a magyar terméket veszem, mert csak kevéssel drágább, mint a külföldi, miközben minősége azonos. A közösségi racionalitás példája az, hogy a saját csapatom mezét, sálját veszem akkor is, ha a másik csapat meze olcsóbb, jobb minőségűbb, miközben a rivális a pályán is jobban teljesít, ám az identitásomnak a része a csapatom, így az egyetlen racionális lépés ennek támogatása. Lehet ezt evidenciaként értelmezni, csak éppen az általános technokrata megközelítésekből nem következik az eszmék, érzelmek befolyása a folyamatokra. Nem következik az: létezhetnek piaci szempontból irracionális, demokratikusan viszont racionális döntések.
Ezekkel a példákkal csupán azt akartam érzékeltetni, hogy mennyire nincsenek stabil határai a nyilvános beszédben, a politikában használt fogalmainknak. Ugyanakkor fontos tudni, hogy nem is lehetnek. Ennek az az oka, hogy a politikában nincsenek objektív döntések, minden racionalitás értékválasztásból, ideológiából fakad, még a technokrata, „józan ésszel” címkézett is.
De gondoljunk csak bele mennyi tőke-tudás kell ahhoz, hogy egyáltalán ismerjük ezeket a lehetőségeket? Vajon mennyi műveltség kell ahhoz, hogy tudjuk, ezek a fogalmak mit jelölnek? És pláne mennyi ahhoz, hogy tudjuk, többféle lehetőséget kinyitnak?
Ha pedig így van, akkor nyilvánvaló, hogy a fake news valóban alapvető veszély a demokratikus rendszerekre, mert tömegek számára jelenhet meg valódi hírként, ráadásul tökéletesen ellentmondva a nyilvánosságban megjelenő más híreknek, amivel a káoszt növelik. Márpedig ha a fakenews-gyárak antidemokratikusak, a rendszer stabilitását ássák alá és a demokratikus nyilvánosság legsúlyosabb ellenfelei, akkor ugyanezek igazak lehetnek a Hírcsárdához hasonló viccoldalakra és a mémekre. Hogy mennyire nem utópisztikus a fake news követhetetlen keveredése a releváns közéleti tartalmakkal, azt mutatja, hogy a HVG-n már konkrétan van olyan rovat, amely FékNyúz címen fut és karikatúrát közöl.
A DEMOKRÁCIA ÖNGYILKOSSÁGI KÍSÉRLETÉNEK I. TÉTELE: A REKLÁMOK TEHETNEK A FAKE NEWS-RÓL
Kialakult tehát az információs és digitális egyenlőtlenség, amelyben a nyilvánosság – technológiai fejlődésnek köszönhető – új szereplői, platformjai remek felhasználói élményt, új lehetőségeket kínálnak az egyénnek, miközben kontrollálatlan világukkal automatikusan jelentenek veszélyt az egyenlőtlenségekkel sújtott közösségekre. Ez a veszély csökkenthető lenne, ám a hatalmi elitnek nem érdeke a helyzet megváltoztatása, ezért nem törekszik a differenciák csökkentésére.
De az, hogy idáig jutottunk, sokkal inkább köszönhető a sörreklámoknak, mint Orbán Viktornak. Ez újabb radikális állítás, ám nem radikálisabb, mint egy reklámot beengedni két híradó közé. Elmondom, miért.
A liberális demokrácia leírható egy politikai és egy gazdasági rendszer házasságaként. A kapitalizmus a piacról szól, és fontos tudni: csakis a piacról szól. Ennek igazolására két beszédmódot vetek össze, mindkettő fontos része volt a liberális demokrácia nyilvánosságának: az egyik a politikai korrektség, a másik a reklám.
A politikailag korrekt beszédmód – egy szerintem végletesen elavult – politikai eszköz, amelynek a célja az volt, hogy védelmet nyújtson a kiszolgáltatottaknak, óvja őket például a buzizástól, a fék nélküli cigányozástól. Politikai stratégia volt, amely monolit, közösségi média nélküli, jól kontrollált nyilvánosságban lehetővé tehette, hogy önként vállalt korlátokkal, közösségi normának tekintett nyelvvel ne stigmatizáljanak társadalmi csoportokat vallásuk, bőrük színe, szexuális identitásuk miatt. Hogy világos legyen: a liberális demokráciában sokáig a többség politikai célja volt a csoportalapon elnyomottak védelme. Ez a védelem nyilván összességében szolgálja a gazdasági kirekesztettség megakadályozását is, hiszen az eszetlen cigányozás és buzizás megágyazhat olyan folyamatoknak, amelyek végén a cigányok, a melegek hátrányos helyzetbe kerülhetnek akár a munkaerőpiacon is, ráadásul nyilván a tőke nélkülieket halmozottan hátrányosan érinti a verbális kirekesztés, amennyiben elfogadjuk, hogy a nyelv hatással van a társadalomra, használata önmagában is politikai cselekvés.
Ám a gazdasági egyenlőtlenség egyszerűen háttérbe szorult, az identitásegyenlőség uralkodóvá, retorikailag szinte kizárólagossá vált, ennek a folyamatnak a végén vannak a paródiába forduló „safe space-ek”, amelyeket leghelyesebb cenzúra határolta területnek fordítani. Azaz azt állítom, hogy a politikai korrektség egyszerűen elesett, amikor szimbolikus célokat szolgált a gazdasági egyenlőtlenségek valódi csökkentése helyett. Ha az előbb elfogadtuk, hogy a politikai korrektség, azaz a nyelvhasználat politikai cselekvés, akkor bírálatunkkal azt is mondjuk: nemcsak a politikai korrektség, hanem a politika is elcsúszott, és lett identitás-központú.
Eközben nem maradt érzékelhetően célja a gazdasági alapon elnyomottak védelme. Tehát azoknak a megóvása, akiknek méltóságát és kiszolgáltatottságát a tőkétől való megfosztottság jelzi.
Márpedig: tényleg ez a leguniverzálisabb mosópor? Az a legjobb prágai sör? Ezt a fogkrémet ajánlja tízből kilenc fogorvos?
Ezeknek a reklámokban megfogalmazott állításoknak a vizsgálatáért sohasem indult erős politikai harc, nem volt nyomás a piaci szereplőkön, a politikát nem, legfeljebb az ellenőrző hatóságokat érdekelte az üzenetek igazsága. Kísérlet sem történt arra, hogy a reklámokat bárki legyőzze, tényalapúvá tegye. Erre okkal érkezik a reakció, hogy a reklám nem a tájékoztatást szolgálja, egy termék kelendőségének növelése a feladata, ráadásul jól láthatóan megkülönböztetik a tévében.
Ez az indoklás azonban abból indul ki, hogy a választópolgárok összes rétegének elégséges a tőkéje ahhoz, hogy elválassza egymástól a tévében egymás után vetített tartalmakat. Ha pedig ezt meg is teszi, tudja, hogy nem azonos normák alapján készül a reklám és a hír, azaz a hírt igazságként, a reklámot marketingeszközként kell értelmeznie.
Ez nyilvánvalóan nincs így, mégsem volt gazdasági korrektség, amely a liberális demokráciához tartozó kapitalizmust korlátozta volna. Azaz ugyanazok, akik a politikai korrektséggel különös erővel vállalták fel az identitásuk miatt elnyomottak védelmét, erre politikákat építettek, feladták a tőkenélküliség miatt elnyomottak védelmét. Ez a politikai korrektség identitáspolitika felé billenése.
Ennek egyszerű oka volt: ahogyan Orbán Viktor sokszor elmondta, a gazdasági alrendszer a politikai alrendszer fölé kerekedett. Azaz a piacon egyszerűen nem érvényesültek azok a normák, amelyeket a politikai térben számon kértek.
Ez a folyamat nyilvánvalóan roncsolni kezdte a társadalmat, miután a politika a nyilvánosság intézményeibe költözött: a politikai szereplők immár a látványra, nem a cselekvésre koncentráltak. A mediatizált térben dőlnek el a választások. Miután a politikai marketing és a kereskedelmi marketing közötti határok elvesztek, a végtelenségig egyszerűsödtek a politikai problémák. Immár csak politikai termékek versenyeztek egymással, a cél ezeknek az értékesítése lett, amiből egyenesen következett, hogy az értékek, elvek kivesztek ebből a térből. Az egyszerűsítés pedig odáig ment, hogy már csak Soros Györgyök figyelnek a plakátokról.
Egyszerűen nincs szó a társadalmi csoportok, osztályok, rétegek közötti konfliktusokról, olyan helyzetekről, amelyekben a gazdasági helyzet, a társadalmi alrendszerekhez való hozzáférés alapján szerveződne az ellenállás. Nemrégiben Francis Fukuyama is arra jutott, hogy az identitáspolitika kerekedett felül, ami kulturális egyenlőtlenségekre, csoportproblémákra ad választ. Politikai értelemben lehetetlenné teszi a vesztesek szövetségének kialakulását, mert annak magja a gazdasági elnyomottság lenne, ehelyett kisebb csoportokra szedik szét a védendő csoportokat.
Ennek nyomán az ilyen-olyan tőkéket nélkülözők hátránya, így bizonytalansága és szorongása egyre csak nőtt. Ez a folyamat ütötte meg a liberális demokráciát, mert
Nem kapnak extra tudást, segítséget, hogy az egyenlőtlenségek ne növekedjenek, és a legrosszabb helyzetben lévőknek is legyen legalább annyi kulturális és szociális tőkéje, hogy megérthessék a híreket, a történéseket, kapjanak információkat a körülöttünk lévő világról.
Azzal, hogy a liberális demokrácia nemcsak nem törekedett a differenciák megfékezésére, hanem a szabadságra hivatkozva korlátlanná tette a gazdasági beszédet (reklám, marketing) elmosta az igazság fogalmi kereteit, megteremtette az álhírek alapjait.
Azt ugyanis csak nagyon inkonzisztens érveléssel lehetne védeni, hogy a politikai beszédben és térben még önként is vállalnunk kell nyelvi korlátokat, hogy az identitáspolitikai sértéseket elkerüljük, miközben a gazdasági térben és beszédben még az igazságtartalmat sem kell ellenőrizni, nemhogy extra lépéseket tennénk a tőke nélküliek, azaz a hang nélküli emberek védelmében.
Ahhoz azonban idő és a közösségi média iszonyatos térhódítása kellett, hogy a politika egyes szereplői amorálisan, minden korábbi normát tagadva kezdjék használni a nyilvánosságot. Ezek a politikai szereplők egyszerűen leszámoltak a közmegegyezéses szabályokkal, és elkezdték használni a liberális demokrácia intézményeit és jelenségeit saját céljaikra úgy, hogy közben nem moralizáltak, éppen csak a politika leglényegét tartották szem előtt. Azt, amit politikatudományi tankönyvek első oldalán lehet olvasni, tehát revelációnak nem mondható: a cél a hatalom megszerzése. Nem normaversenyt, hanem választást akarnak nyerni.
A DEMOKRÁCIA ÖNGYILKOSSÁGI KÍSÉRLETÉNEK II. TÉTELE: A SZABAD ISKOKAVÁLASZTÁS A SZABADSÁG ELLENSÉGE
Az eddig bemutatott reklámügyek rámutatnak ellentmondásokra, amelyek szétfeszítették a liberális demokráciákat. Ezek közül mutatunk még néhány alapkonfliktust, amelyek önmagukban nem magyarázzák a hibrid rezsimek létrejöttét, de azt segítenek megérteni, miért járulhat hozzá a digitális, információs egyenlőtlenség a liberális demokrácia végletes elgyengüléséhez gazdag demokratikus hagyományok nélküli, erős polgári tradíciókat nélkülöző társadalomban.
Ahol egyébként kirívói példái is vannak a tőke szerinti elkülönülésnek. Fizikai értelemben ilyen például a lakópark. Eszmei-politikai értelemben pedig ilyen a szabad iskolaválasztás elve. Ezek mutatják, hogy a liberális demokrácia elitje miként különült el minden értelemben a tőke nélküliektől, így hogyan siettette a liberális demokrácia vesztét.
Mert más nem következhet abból, hogy a mainstream politikai erők nem koncentrálnak az oktatás és az egészségügy hozzáférési lehetőségeinek javítására, az egyenlőtlenségek csökkentésére, miközben a radikálisan változó világban a tudások és a nyelvek új szintjei jönnek létre. Minden társadalomban párhuzamos szegregátumok alakulnak ki, minek nyomán ugyanannak a politikai közösségnek a tagjai egyre nehezebben tudnak majd beszélni egymással. El tudjuk képzelni azt a radikális nyelvi differenciát, ami egy 16 éves, budai, felső középosztálybeli, snapchatelő gimnazista fiú és egy 48 éves borsodi munkanélküli, analfabéta cigány nő között mutatkozik?
Ezek jórészt mérhetetlen benyomások, nem úgy az iskolák közötti különbségek. (Itt például térképen a diákok szövegértési képességeinek területi különbségei.) Ebből világos, hogy milyen felfoghatatlan hátránnyal indulnak a kisebb településekre, Kelet-Magyarországra születő gyerekek.
Ami a mi szempontunkból most fontos: ennek a különbségnek a kialakulását, növelését a magyar állam büszkén támogatja.
Bár három cikluson át baloldali kormány irányított, soha senki nem számolta fel a szabad iskolaválasztást, ami a szegregáció egyik fő oka. A tőkével ellátottak elmenekítik a nehezebb szociokulturális környezetből a gyermekeiket, így minden városban kialakulnak az elit iskolák és gettósodnak egyes intézmények.
Tehát a szabadság nevében tesznek meg mindent azért, hogy a közösség esélytelenebb, nehezebb helyzetben lévő tagjai ne kapjanak esélyt a felzárkózásra, azaz ne lehessenek szabadok. Szabadság ugyanis baloldali értelemben az, ha a születés pillanata nem határozza meg egész életre a társadalmi helyzetet, azaz az egyénnek a közösség segítségével, teljesítménnyel és tehetséggel lehetősége van társadalmi viszonyai megváltoztatására.
És itt kilyukadunk egy újabb állításhoz:
Példánk azért jó, mert mutatja a probléma rétegzettségét. Szó sincs ugyanis arról, hogy az állami oktatási rendszeren belüli szegregáció felszámolása megszüntetné a szegregációt.
Egyre több ugyanis a magániskola, amelyben már biztosan minden együtt van a tökéletes izolációhoz: itt már tutira nem elég, ha valakinek csak kulturális és szociális tőkéje van, vagyoninak is lennie kell, hogy a tandíjat fizethesse. Azzal teljes a kör, hogy nemrég kiderült, az oktatásért felelős minisztérium egyik államtitkára, Szabó Tünde magániskolába járatja gyermekeit, sőt Kásler Miklós miniszter gyermekei és unokái is privát intézményekben tanultak/tanulnak. Miközben felelnek a társadalom tőke nélküli tagjainak egyetlen esélyt biztosító rendszer kialakításáért, maguk annyira nem hisznek abban, ha az állami rendszerben meghonosítottól radikálisan különböző elvek alapján működő iskolába viszik gyermekeiket. Azaz konkrétan azt látjuk, hogy saját racionalitásuk különbözik a politikai racionalitástól: saját és gyermekük életében azt tartják a legjobbnak, ha a közoktatási rendszerben kialakítottól eltérő elveken működő intézményt választanak, miközben a közösség számára másik utat kínálnak.
A DEMOKRÁCIA ÖNGYILKOSSÁGI KÍSÉRLETÉNEK III. TÉTELE: AZ AIRBNB ÉS A TÖBBI CSÚCSSTARTUP AZ EGYENLŐSÉG ELLENSÉGE
Hasonló üvöltő ütközéseket hoznak el a technológiai innovációk okozta társadalmi konfliktusok, hogy most elérjünk a főellenségikonok között említett applikációkig. Az applikációk itt a technológiai startupokat jelölik, amelyek mindenfajta társadalmi hatásokra való tekintet nélkül rúgnak szét iparágakat, miközben csakis piaci célok vezérlik őket. Én érveltem már korábban az Uber betiltása mellett, és most nem haszontalan újra elővenni az Uber- és az Airbnb-esetet.
(Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)
Amikor az Uber ellen tiltakoznak taxisofőrök szerte a világon, azonnal előjönnek a párhuzamok a géprombolókkal. A ludditák gépeket törtek, amikor a technológiai fejlődésben látták az ellenfelüket. Pedig aztán milyen jó lett nekik, javultak a munkakörülmények, könnyebbé váltak mindennapjaik. Csakhogy a mostani technológiai fejlődés üteme egyszerűen nem vethető össze egy korábbi korban tapasztalttal sem, így következményei kiszámíthatatlanok. Márpedig a politikának hatásokkal kell számolnia. És ezek a kalkulációk, miként minden a jövőre vonatkozó elképzelés: hitvita.
Akik korlátlanul támogatják a technológiai forradalmat, úgy képzelik, hogy a piac majd megoldja a kérdést, lesznek új munkakörök, régiek közben elvesznek, de a társadalomnak végül minden a hasznára válik, fejlődik a gazdaság. Akik szkeptikusak, azt mondják, ez a forradalom végleg felszámolhatja a jóléti társadalmat, a robotok elvehetik az emberektől a munkát, legföljebb tudásalapú munkahelyek jönnek létre, miközben mi itt éppen szegregált állami és fejlődő magániskolákat látunk, azaz azt: a tőke nélkülieknek nincs esélyük ebben a versenyben.
Az Uber vagy az Airbnb esetében például könnyen felrajzolható egy piacilag racionális érvelés: egy szolgáltatást olcsóbbá, de jobb színvonalúbbá tettek, azaz társadalmilag hasznosak.
Miközben.
- Tudjuk, hogy a társadalom mekkora része használja az Ubert vagy az Airbnb-t? Mennyi tőke kell hozzá? Mennyi tőke kell ahhoz, hogy tudjuk, mik ezek? A társadalom mely rétegeiből kerülnek ki használói?
- Tudjuk, hogy a történetmesélő, szexi multinacionális vállalatok valójában hogyan törekednek az adózás elkerülésére, minimalizálására? Hogyan kerülik meg a helyi jogszabályokat? Hogyan lazítják fel a munkajogot az állam segítségével?
- Tudjuk, hogy a társadalom számára hasznosabb, ha német és angol fiatalok a hoteloknál olcsóbban lakhatnak a belvárosban, amikor itt turistáskodnak, mintha esetleg a magyar fiatalok beköltözhetnek a centrumba, mert az albérletárak nincsenek az égben az iszonyatos Airbnb-bevásárlás után? Tudjuk, hogy jobban megéri ez nekünk, mint hogy nem szorulnak egyre kijjebb a városból a használói, azaz a lakók?
- Tudjuk, hogyan súlyosbítja az Airbnb a lakhatási válságot, alakítja át a város identitását, szövetét?
Természetesen tudom, hogy nem az Airbnb az egyetlen oka a tapasztalt folyamatoknak, ám ez újabb példa, amelynek kifeszítése segít megmutatni, mennyiféle racionalitás, érdek találkozhat egy-egy konfliktusban. A politikai rendszerek használói, azaz a választópolgárok pedig úgy választanak, hogy megnézik, hogyan érvényesülhetnek leginkább az érdekeik. A történetek a globalizált világban, a tudások új szintjének, a technológiai forradalomnak, azaz a bizonytalanságnak a korában a védelemről szólnak.
Tehát lehet a bankadó piacilag irracionális, lehet a parlament kiüresítése antidemokratikus, amíg a választópolgár elhiszi, hogy a mikrotörténetek mellett az egész sztori demokratikusan racionális, azaz a közösség egyetemes érdekeit szolgálja. Értsd: sokan gondolják, hogy a vezető megvédi őket a technológia, a globalizmus támadásaitól, azaz a számukra ismeretlen helyzetektől.
A TÖRTÉNET VÉGE: A LIBERÁLIS DEMOKRÁCIA MEGHALT, ORBÁN MEG ÖRÖKRE ELTEMETTE
Mindebből nem következik, hogy most már mindig Orbán Viktor lesz. Hiszen minden politikai rendszer konstrukció, azaz ahogyan felépíthető volt, úgy le is bontható. Ám példáink is azt mutatják, a liberális demokrácia a szabadság látszatát, nem pedig a szabadságot hozta el Magyarországra, mert nem hozott el a többségnek elég kulturális, társadalmi, vagyoni tőkét, minthogy a politikákat sohasem a tőke nélküliek oldaláról alakították.
Az információs és digitális egyenlőtlenségek jelképeként használt jelenségek közül már foglalkoztunk a mémmel mint az álhír és a reklám rokonával, az applikációval mint társadalmi konfliktusokat okozó technológiai innovációk szimbólumával, éppen csak a lájk maradt ki.
Éppen a lájk, amely leginkább jellemzi a megváltozó társadalmat, amely az egész nyilvánosság szerkezetváltozásának szimbóluma. A lájk a Nobel-díjas Mario Vargas Llosa kifejezésével a látványcivilizáció legvégső jelképe. A lájk a felületességet hozó, minden mögöttes tartalomtól megszabadított világ klasszikus jele. Annak a látványcivilizációnak, amelyet mentesítettek az osztályok, érdekek, érzetek valódi ütközéseitől, ócska színház itt a politikai tér. Nem karambolok, ütközések terepe, hanem komponált előadások szférája.
A lájk, a mém és az applikáció, azaz a nyilvánosság szerkezetváltozása, a fake news és a technológiai startupvilág egyaránt felelős azért, hogy út a liberális demokrácia felé egy darabig nem lesz. Nem azért, mert ez a politikai berendezkedés ne lenne az ismertek legjobbja, ne mutatná, miként működtethető vele az álmok országaként ismert Egyesült Államok vagy a sikeres nyugat-európai országok sora. Hanem azért, mert Orbán Viktor így döntött.
Fontos megjegyezni, hogy nem amellett érvelek, hogy speciális Magyarországon látható folyamatról van szó. Filippov Gábor kitért arra, hogy Orbán hibrid rezsimje világosan látható nemzetközi folyamatba illeszkedik, fölösleges hungarikumként bemutatni. Amikor én a liberális demokráciának köszönhetően roncsolódott nyilvánosság szerepéről írok, arról beszélek, hogy minden demokratikus rendszert radikálisan alakíthat át a kortárs nyilvánosság.
A magyar példánál azonban más lehet a hatása, mint más politikai rendszerekben. Vannak országok, ahol legfeljebb a pártrendszer átrendeződését segíti elő, mert az egész rendszer stabilabb annál, minthogy azonnal mozdítható legyen. De biztosan merjük-e állítani, hogy az utóbbi hetekben nyilvánosságra került információk alapján saját stábja által puccsolt Donald Trump hatalomra kerülése nem radikálisabb fejlemény az amerikai politikai rendszerben, mint Orbán Viktor rendszerváltása? Hogy nem mélyebb-e a változás, amikor egy több száz éves mintademokráciában történik trumpizálódás, mintha egy dikatúrából diktatúrába vergődő, demokratikus hagyományok nélküli ország orbanizálódik?
Ha e kérdésekre nincs is azonnali válaszunk, arra van, hogy mekkora a politikai vezető szerepe a kortárs nyilvánosságban és politikában. Minden korábbinál nagyobb, ahogyan azt látjuk Donald Trump, Emmanuel Macron, Angela Merkel, Orbán Viktor vagy Kim Dzsong Un példáján.
A nekünk jutó politikai vezető 2010-es győzelme után ebbe az irányba indult, a magyar politikai rendszert a radikalizmusok irányába tolta el. Hatalomgyakorlása közben ugyanis az erőforrások meghatározó részét megszerezte. Márpedig elméletileg ezek az erőforrások – a kézben tartott hatalommal együtt – örökké elégségesek a választások megnyeréséhez.
Egyszerűen nem képzelhető el olyan forgatókönyv, amelyben az Orbánt leváltó vezető megengedhetné magának, hogy ne szerezze vissza az erőforrásokat az államnak, amelytől elvették. (Lásd például Mészáros Lőrinc vagyonát.) Jogelméleti dilemmák sorát nyitja meg, hogy miként képzelhető el ez jogszerűen, csak éppen Orbán Viktortól tudjuk, hogy megfelelő társadalmi támogatottság mellett minden kivitelezhető jogszerűen.
Ha viszont radikális erőforrás-átrendezéssel kezdődik az új korszak, az logikailag hozza el a másik oldal újabb revansvágyát.
Hiszen úgysem azért kerülne hatalomra, mert az emberek több interpellációt és kiegyensúlyozottabb hirado.hu-t akarnak.
Miként az is nyilvánvaló, hogy a kortárs nyilvánosság szerkezete megmarad, azaz fake news is lesz. Ezért halad majd az új vezető a hibrid demokrácia felé, amely a liberális demokráciától távoli szisztéma lesz. Ebben a vezető néhány politikailag saját maga számára racionálisan indokolható helyen „demokratikus” gesztusokat tesz, ám a demokratikus intézményrendszer tartalmi újragondolása elmarad, vagy legfeljebb arra szolgál, hogy máshogy nézzen ki a demokratikus jelmez az autokratikus hatalomgyakorláson.
Az a vezető, aki legyőzi Orbánt, nem lesz kevésbé tehetséges politikai vezető, mint ő, s biztosan egyenlőségpártibb lesz, a nemzetközi térben mutinacionális vállalatok hálójában is kísérletet tesz a tőkék uralmától megvédeni a magyarokat. Az pedig egészen biztos, hogy a magyar politikai fejlődés izgalmas szakasza következik, amelyben
Ezzel azt mondom, hogy a most antidemokratikusnak nevezett (újabb vita idetehető a definíciókról) módszerek egy része megmarad, és ezekkel az antidemokratizmusokkal együtt hozható létre demokratikusabb társadalom.
Ha a fake news a „hírhamisítás” rossz, a mém pedig a jó (vicces, kreatív, pacifikált) oldala, akkor a hibrid rendszereknek is lehet rossz meg jó oldaluk.
De most egy kis meglepetés a végére: elárulom, hogy érvelésem alapját jobboldali szövegekből ollóztam össze, egy részük fake news-gyárak terméke, bizonyos bekezdések egyszerűen átemelt kommentek, mások meg mulatságra vágyó képzeletem termékei. Azért rögzítettem az elején, hogy a dolgozat szerzője baloldali, hogy az olvasót manipuláljam, ennek a tudásnak a birtokában fogadja el kritikámat, amely igyekszik legitimálni a hibrid rendszereket.
És még egy fordulat: az előző bekezdésben írtak természetesen nem igazak. De biztosan voltak, akik elbizonytalanodtak abban, hogy eddig akkor pontosan mit is olvastak. Ha pedig annyira bizonytalan a tudásunk, a fogalomrendszerünk, hogy egy ilyen hosszú szöveget a végére vetett paragrafus kikezd, gondoljunk bele, hogyan lehetne minden tőkétől megfosztott honfitársunknak tudása ahhoz, hogy értelmezze a világot körülöttük, a tényeket leválassza a véleményektől, a mémeket és a fake newst az igazságtól.
Nagyon sajnálom.
