Ezt a filmet itthon nem is lehetett volna jobban beharangozni annál, mint hogy Kate McKinnon Animal Cannibalst rappel Jimmy Fallon műsorában, Mila Kunist meg amúgy is imádják a magyar nézők, úgyhogy hiába a tengerentúli bukta, legalább nálunk borítékolhatóan tódulni fognak erre a filmre a kánikulában amúgy is hívogató légkondicionált mozikba. A raunchy (azaz vulgáris) vígjátékok amúgy is népszerűek, főleg azok, amelyekben őntudatos női főszereplők idétlenkednek, és ha ezt még egy a világon átívelő kémfilm-paródiába ágyazott akció-vígjátéknak adjuk el, akkor hol lehet a hiba?
Hát, pont ott, hogy ez a film ennyi minden szeretne lenni egyszerre. A kém, aki dobott engem folyamatosan változtatja a formáját, meglepően brutális jeleneteket döbbenetesen alpári poénok követnek, de a végére mégsem forrja ki magát annyira, hogy szerethető film legyen, és nem lehet csodálkozni azon sem, hogy nem lett siker: a költségvetését még visszahozhatja, de a stúdió nem fog sok pénzt keresni rajta, az már biztos. Ez különösen Kate McKinnonnak lehet rossz hír, hiszen sorozatban a harmadik olyan box office bukása, amelyben ő a főszereplő, a Szellemirtók és a Csajok hajnalig után, de itt nem is az ő személye a kérdés, hanem leginkább a társforgatókönyvíró-rendező Susanna Fogelé, akinek ez az első nagy költségvetésű filmje, és ki tudja, lesz-e még több.
A nagyrészt Budapesten forgatott film főszereplője két basic amerikai nő: a még hajadon Audrey (Mila Kunis), akinek nincs szerencséje a férfiakkal, illetve a nagypofájú feminista barátnője, Morgan (Kate McKinnon). Audreyt most ráadásul egyik napról a másikra hagyja ott Drew (Justin Theroux), aki sms-ben szakít vele, csakhogy szegény nő nem tudja, amit mi, nézők már igen: Drew épp az életéért küzd a távoli Vilniusban, ugyanis titkosügynök, akit egy kisebb hadsereg üldöz. Mire Audrey is megtudja ezt, és egyáltalán eldönthetné, hogy megbocsásson-e neki vagy sem, Drew-t le is lövik, Audrey és Morgan viszont elmenekülnek, és meg sem állnak Bécsig, hogy Drew utolsó kérésének eleget téve ők is beszálljanak egy veszélyes kémjátszmába.
Innentől autós üldözések, akciójelenetek, fordulatok és hasonló izgalmak követik egymást: hullanak az emberek, mint a legyek, Audreyt és Morgant is megkarcolják párszor, de ők az amatőrök szerencséjével és az életrevalóságukkal mindig kimásznak a csávából. Kár, hogy akkor is nevetnünk kellene, amikor épp ártatlan emberek halnak meg a nagy nemzetközi titkosszolgálati akcióban, méghozzá többen, mint a legtöbb igazi akciófilmben. Az is minimum fura, amikor Morgan felhívja régi udvarlóját, a hazaárulással is vádolt, minimum ellentmondásos megítélésű Edward Snowdent (!), aki Moszkvából jól feltör neki egy kódot, amikor épp arra volna szükség. És különben is, amikor már végre épp belejönnénk az akciójelenetekbe, akkor mindig muszáj kizökkenteni a nézőt valami béna lelkizéssel Morgan és Audrey között, amiből ezredszerre is megtudhatjuk, hogy ők milyen jó barátnők. Komolyan az akciójelenetek a legjobbak a filmben: ahogy szétdúlnak egy elegáns bécsi kávéházat, vagy ahogy Drew szabályosan lerúgja egy lakótelepi ház erkélykorlátját.
Sokat segítene az is, ha a főszereplők legalább minimálisan szimpatikusak lennének, de Audreyről az égvilágon semmi nem derül ki az átlagosságán kívül, pláne, hogy Kunis ugyanazt az egy arcot mutatja végig, míg McKinnon pont az ellenkezője. Olyan szinten irritáló a folyamatosan értelmetlen baromságokat beszélő, néha meg konyhafeminista frázisokat puffogtató Morgan szerepében, hogy a moziból hazajövet újra meg kellett néznem a Józsefvárost, hogy nehogy egy életre meggyűlöljem emiatt a szerep miatt.
Sajnos a többiek sem segítenek sokat: Theroux-t eleve nem sokat láthatjuk, a szívtipró brit ügynököt játszó Sam Heughan pedig olyan merev ebben a filmben, hogyha nem láthattuk volna már egyéb szerepekben, simán elhinnénk, hogy egy modell, aki élete első filmszerepet játssza éppen. Még szerencse, hogy egy rövid szerep erejéig feltűnik Gillian Anderson, valamint az orosz bérgyilkosnőt alakító Ivanna Sakhno ufóarcát sem felejtjük el egyhamar, ha már egyszer a film poénjai ritkán ülnek. Ez utóbbi talán a legbosszantóbb: a történet lehet olyan, amilyen, de ha már vígjáték, akkor ne kelljen olyan elcsépelt gegeken röhögnünk, hogy Theroux beront egy lakásba az üldözői elől, ahol két srácnak az arcizma se rándul, olyan átéléssel videojátékoznak éppen. Vagy az a poén, hogy Heughan és Kunis egy amszterdami hostel vécéjében kezdenének épp egymásra találni, amikor bejön egy finn turista és hangosan teleszarja a vécét (ez még így leírva viccesebb is, mint a filmben).
Mindehhez még hozzájön a magyar szinkron, a szokásos életidegen fordulatokkal, minthogy „te kretén tehén!”, meg az a tény, hogy az alkotók a Scorpions ezerszer ellőtt Wind of Change-dzsénél nem találtak megfelelőbb aláfestő zenét a kelet-európai jelenetekre. Apropó, Kelet-Európa: Budapest a saját jogán csak egy pillanatra tűnik fel a filmben, viszont dublőrként újra beugrik többször is, és büszkeséggel tölthet el, ahogy például a Szabadság tér alakít egy párizsi teret. Kár, hogy ha már Budapesten forgatott akció-vígjáték, akkor a Melissa McCarthy-féle A kém emlékeim szerint jóval szórakoztatóbb volt, mint ez. Könnyed szórakozásnak persze elmegy, de még jobb lenne, ha nem húznák két teljes óráig, amikor a történetben fele annyi, ha van.
Egyébként is, van egy jelenet a filmben, amiből kiderül, Theroux és Kunis úgy jönnek össze, hogy kiválasztják a legrosszabb számot a zenegépből. A dal, amire a választásuk esik, a Crash Test Dummies 1993-as alterrock slágere, az Mmm Mmm Mmm Mmm, ami a kötelezően kicsúfolandó régi sláger iskolapéldája Amerikában. Pedig nemcsak, hogy simán lehetne mondani ennél ezer rosszabbat-elcsépeltebbet-idegesítőbbet, de ha egy film ilyenben is ennyire mer csak bátor lenni (mintha egy magyar filmben mondjuk keményen beszólnának az Emberek együttes Tábortűz című számára), akkor mégis mit várjunk?
A kém, aki dobott engem (The Spy Who Dumped Me), 2018, 117 perc. Értékelés: 5/10
Borítókép: Photo by Hopper Stone/Hopper Stone, SMPSP – © Lionsgate Entertainment
