Most már tényleg nem túlzás kijelenteni, hogy Donald Trump szeret diktátorokkal találkozni, de nem nagyon megy neki. Kim Dzsongunt, Észak-Korea véreskezű vezetőjét „okos sütinek” nevezte, a találkozójuk vége mégis az volt, hogy Kim majdnem mindent megkapott, amit szeretne, de nem kell érte semmit tennie. Az amerikai elnök magától mondta le az Észak-Korea számára kiemelten veszélyes amerikai-dél-koreai hadgyakorlatokat, mert szerinte túl drágák.
Hiába szidta Kínát már a kampány kezdete óta, Hszi Csin-ping kínai elnökről mégis azt mondta, örökké jóbarátok lesznek. Közben Trump vámháborújának, amit azért indított, hogy az amerikai ipart megvédje, talán pont Kína lesz a legnagyobb nyertese.
Erdogan török elnökkel pedig konkrétan lepacsizott azután a választási győzelem után, amellyel Erdogan elkezdte felszámolni a török demokráciát. Hiába kerültek több százezren börtönbe a puccskísérlet óta, Trump szerint Erdogan
úgy csinálja a dolgát, ahogy kell.
Eközben az Egyesült Államok hagyományos szövetségeseivel messze nem ennyire megengedő. Csak az elmúlt egy hétben több hagyományosan baráti országnak is nekiment. Az Európai Uniót az USA ellenségének nevezte, a NATO-tagországait pedig durván lehordta, mert szerinte nem fizetnek eleget a közös védelmi kasszába (aminek a működését úgy tűnik, Trump még mindig nem érti), majd közölte, hogy Németország gyakorlatilag Oroszország része, mert onnan vesz gázt.
Trump valmiért mégis mindig megpróbálja megmenteni a saját imidzsét, és ezt azzal teszi, hogy hagyományosan ellenségesnek tartott országok vezetőivel, illetve fél- vagy egész diktátorokkal találkozik. Most például Vlagyimir Putyinnal Helsinkiben.
Nehéz lenne ennek a találkozónak a célját leírni. Az biztos, hogy Trumpban pont úgy keveredik az arrogancia és a bizonytalanság, hogy az folyton arra hajtja, hogy megpróbálja megmutatni a saját értékét a világ politikai elitjének, amely alapvetően lenézi őt.
Nézzük, mi az, amit tudunk arról, ami Helsinkiben történt Putyin és Trump között. Maga a tárgyalás, amelynek nem voltak igazán fontos pontjai, zárt ajtók mögött zajlott, ezért erről sokat nem. A legtöbb érdekesség a tárgyalás utáni sajtótájékoztatón zajlott. Donald Trump egy újságírói kérdésre válaszolva azt mondta, hogy nem tudja eldönteni, hogy ki mond igazat azzal kapcsolatban, hogy Oroszország beleavatkozott-e a 2016-os amerikai választásokba. Az amerikai hírszerző szervezetek azt mondják, hogy igen, Vlagyimir Putyin pedig azt mondta, hogy nem.
Putyint megkérdezték arról, hogy ő szerette-e volna, ha Trump lesz az Egyesült Államok elnöke, amire Putyin annyit mondott, hogy igen. Putyint arról is megkérdezték, hogy van-e bármilyen terhelő személyes anyaga Trumpról vagy a családjáról. Putyin ezt nem tagadta egyértelműen, hanem elnevette magát, majd közölte, hogy amikor Trump a Miss Universe döntőjén Moszkvában járt, ő nem is tudott róla, hogy ott van.
Ezeknek a nemzetközi tárgyalásoknak csak akkor van értelme, ha a két vezető közül mindkettő akar valamit a másiktól. Ilyenkor ritkán sikerül bármi tényleg fontosban megegyezni, a hangsúly azon van, hogy az adott politikus hogyan tudja eladni később a saját sikereként a találkozót.
Az elnököt még a hagyományosan vele szimpatizáló Fox News és az egyik legkomolyabb hagyományos támogatója, Newt Gingrich is durván kritizálta azért, mert az Egyesült Államok elnökeként Putyin mellett állt ki az USA hírszerzésével szemben, majd azt mondta, bízik az orosz hírszerzésben, hogy kivizsgálja, Oroszország beavatkozott-e az amerikai elnökválasztásba.
A beavatkozás kérdése vitatott, de az amerikai mainstream politika szereplői egyre kevésbé merik megkérdőjelezni azt, hogy megtörtént-e. Főleg azután, hogy több céget és tucatnyi embert is kémkedéssel vádoltak meg, többek között azt az orosz nőt is, aki Donald Trump fiával találkozott a választások előtt.
De nem is az a kérdés, hogy Trump mit gondol valójában arról, történt-e beavatkozás. Ezeken a tárgyalásokon az elnöknek erőt kellene mutatnia, és rálépnie az oroszok lábára azzal, hogy azt mondja, ilyen nem fordulhat elő. Ehelyett Trump a saját belpolitikai napirendjében merült el, ami látványosan kiderült abból, hogy nem hisz a saját hírszerzésének és az Igazságügyi Minisztériumnak.
Egyrészt azért, mert már a találkozó létrejöttével hátrányba került. Hiba lenne úgy csinálni, mintha az Egyesült Államok és Oroszország azonos súlyú szereplők lennének a világpolitikában, írja például Mark Galeotti, az egyik legjobb jelenleg is aktív Oroszország-szakértő.
Oroszország GDP-je akkora, mint Michigan államé, miközben az ország egyre inkább érinthetetlenként van kezelve nyugaton. Azzal, hogy Trump mindenáron a saját egóját akarta ápolni és belement egy találkozóba, csak azt érte el, hogy felemelt Amerika szintjére egy gazdaságilag és politikailag kevésbé fontos országot. Putyin már előre nyert.
És a tárgyalás létrejötte mellett még egy fontos dologban közelebb vitte Putyint a győzelemhez Trump. Az amerikai elnök közvetlenül a helsinki találkozó előtt adta tudtára ismét a NATO tagországainak, hogy az áll az érdekükben, ha növelik a védelmi kiadásaikat, mert megváltoztak az idők és már egyáltalán nem tűnik biztosnak az, hogy az Egyesült Államok ott lenne, ha Oroszország esetleg lerohanná Kelet-Európát. Ez talán fontosabb is Putyinnak a nemzetközi politikában, mint az, hogy Magyarország és Orbán Viktor személyében van egy teljesen egyértelmű faltörő kosa az Európai Unión belül.
Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsõdi Balázs / MTI
Az igazán érdekes az, hogy olyan nagyon nagyot Trump eleve nem nyerhetett volna, szinte nem is érteni, miért ment egyáltalán bele az egészbe. Trump valószínűleg elégedetlen lett volna egy közösen kiadott sajtóközleménnyel, de többet nem igazán remélhet Putyintól. Az álom természetesen lehet az, hogy Oroszország valamilyen módon ráveszi Iránt arra, hogy vonuljon vissza Szíriából, de erősen kétséges, hogy erre egyáltalán képes lenne-e Putyin.
De tegyük fel, hogy hajlandó lenne rá, és belemenne, hogy nyomást gyakorol Iránra Szíriában. Ehhez az Egyesült Államoknak hatalmas árat kellene fizetnie, mert az egyetlen elfogadható csere ezért az lenne, hogy Trump kezdje el elismertetni az Egyesült Államokban azt, hogy a Krím Oroszország része. Az oroszok 2014-ben rohanták le a félszigetet, amit Amerika azóta sem ismert el, sőt az uniós és amerikai szankciók, amelynek lebontásáért a magyar kormányfő is aktívan dolgozik, innen erednek. De ehhez Trumpnak kellene meggyőznie egy egyre durvábban ruszofób amerikai kongresszust, hiszen ezt egyedül nem tehetné meg.
Innentől nehéz megérteni, hogy mi vitte rá Trumpot a találkozóra. Annyi biztos, hogy rosszabbul sikerült bárminél, amit eleinte gondoltak.
Kiemelt kép: Alexei Nikolsky / TASS / Getty Images
