Miközben Donald Trump Észak-Koreával küszködik, Vlagyimir Putyin Oroszországát nemzetközi szankciók szigetelik el, a világpolitika harmadik globális játékosa csendben erősíti a pozícióit. Hszi Csin-pingről, a legfőbb kínai vezetőről van szó, aki talán nem kedveli úgy a teatralitást, mint Putyin vagy Trump, tavaly mégis többet ért el náluk, ha a hosszú távú, stratégiai célokat nézzük.
Ukrajna kaotikus helyzete lehet, hogy bizonyos moszkvai körökben sikerként értelmezhető, és talán Donald Trump vergődésén is jól szórakoznak a Kreml falai mögött (a tavaly az elnökválasztást megnyerő Trump-kampánygépezet feltételezett orosz kapcsolatai miatt jelenleg is folyik vizsgálat az USA-ban). Ám Moszkva a stratégiai céljait aligha érte el idén: az ország relatív nemzetközi elszigeteltsége fennmaradt, szankciók nehezítik az orosz gazdaság működését, és még a szíriai katonai beavatkozás sem hozott megnyugtató megoldást a Közel-Keleten. Ott, ahol Trump legutóbbi döntése – Jeruzsálem Izrael fővárosaként való elismeréséről – élesztett fel régi feszültségeket.
Budapest a soft powert érezheti
Feszültség, konfliktus, katonai beavatkozás – az amerikai vagy orosz külkapcsolatokról ilyen hírek érkeznek (és akkor még nem beszéltünk Észak-Korea és Donald Trump szócsatáiról). Ha viszont Kínát nézzük, ott mintha megfogadták volna az amerikai geopolitikai teoretikus, Joseph Nye tanácsait a soft powerről. A puha hatalom nem a kardcsörtetésre koncentrál, hanem a csendes gazdasági és diplomáciai befolyásgyakorlásra. A soft power lényege, hogy a másik országot nem kényszer hajtja, hanem érdekazonosság: ugyanazt akarja, mint az a nagyhatalom, amelyik hatni próbál rá.
Pár hete, hónapja kelet-európai vezetők garmadája állt haptákban a kínai delegáció Budapestre érkezésekor. Ekkor dőlt el, hogy Belgrádon át kínai pénzből épülhet például vasútvonal Budapest felé, amiről tudni lehet: elsősorban Peking kereskedelmi és nem feltétlenül Magyarország pénzügyi érdekeit szolgálja. Talán az sem véletlen, hogy a projekt adatait a magyar kormány titkosította.
Vasutat – százat, ezeret
De Kína nemcsak Európa keleti felén akarja megvetni a lábát, és nem csak az Égei-tengertől rajzolnak fel közlekedési folyosót, egészen Magyarországig. Kelet-Afrikában szintén kínai részvétellel fejlesztik az infrastruktúrát: Kenyában májusban avattak egy új vasúti vonalszakaszt, amit kínaiak építettek, de a térségben lévő Dzsibutit és Etiópia fővárosát, Addisz-Abebát összekötő vasút építésében is részt vettek kínai cégek.
Peking persze nem karitatív szervezetet üzemeltet: kemény gazdasági érdek fűzi ahhoz, hogy a szubszaharai afrikai országokban is fejlődjön a közlekedés, a szállítási szektor. A hatalmas értékű ásványkincsekhez, bányatelepekhez való hozzáférést segíti elő a korszerű vasút. Kenyába kínai export is áramlik: 5 milliárd dollárra nőtt ez 2016-ra, ami háromszoros emelkedés 2010 óta, miközben az USA kenyai kivitele mindössze 780 millió dollárt tesz ki.
Kína számára rendkívül fontos az export: 2000 milliárd dolláros kivitele Székely-Doby András szerint a GDP 22 százalékát teszi ki. Ez a Budapesti Corvinus Egyetem docense szerint – aki a Közgazdasági Szemlében publikált tanulmányt júniusban – az ország méretéhez képest igencsak nagyfokú nyitottságot jelent. S hogy mekkora a kínai gazdaság? A 2010-es évek közepére vásárlóerő-paritáson számítva már megelőzte az USA-t és a világ legnagyobb gazdaságává vált.
Nemcsak a „puhaságra” alapoznak
Kína azonban nem csak a soft powerrel operál: katonai befolyását is igyekszik kiterjeszteni határaitól délre. Miközben Amerika szópárbajt vív Észak-Koreával, a Dél-kínai-tengeren Peking a Spratly-szigeteken építkezik, számos megfigyelő szerint katonai bázisok számára alkalmas létesítményeket húznak fel. A térképen kevesen találnák meg ezeket a Truong Sa néven is emlegetett szigeteket. De ha jobban megnézzük: stratégiai pozíciót jelentenének Kínának: ellenőrzése alá vonhatná ezek révén a Vietnam és Malajzia, Szingapúr és a Fülöp-szigetek, illetve Hongkong és Indonézia közötti legrövidebb tengeri utakat.
Ausztrál és ázsiai lapok riadtan figyelik Trump szócsatáit Kim Dzsongunnal, az észak-koreai vezetővel, miközben Kína a vitatott státuszú korallzátonyokat akár erődökké is fejlesztheti. A Spratly-szigetek fölötti fennhatóságról a Fülöp-szigetekkel folytatott tavaly vitát Kína, de néhányat a korallzátonyok közül Vietnam, Tajvan és Malajzia is a magáénak követel.
Japán anyahajót akar?
Bár Észak-Korea aggasztja Japánt is, a szigetország most a kínai fenyegetésre is figyel már. Az előrehozott választásokon pozícióit megerősítő Abe Sindzó japán miniszterelnök kormánya állítólag már repülőgép-hordozó anyahajó kifejlesztésén töri a fejét a The Australian című lap szerint. Ez az egész japán katonai és haditengerészeti doktrína változását jelenti – az anyahajók nem igazán illeszthetők be a második világháború után megszokott japán defenzív katonai szemléletbe, hiszen támadó funkcióik a fontosabbak. A szigetország a szintén vitatott státuszú, de a saját fennhatósága alatt tartott Senkaku-szigetek védelmével indokolná állítólag egyik rombolójának átalakítását anyahajóvá.
Kockázatok és mellékhatások
Székely-Doby már említett tanulmánya hívta fel a gazdasági kockázatokra a figyelmet. A korábban dinamikusan fejlődő kínai gazdaság lendülete megtörhet szerinte, ha az országban működő „árnyékbankrendszer”, a járadékvadászattal összekapcsolódó korrupció, illetve a túlzott eladósodás (az összes hitelmennyiség a GDP kétszeresét érte el már 2012-ben is) esetleg gazdasági problémákhoz vezet.
Gazdasági összeomlás azonban nemhogy nem következett be idén, hanem 2010 óta először nőtt a növekedés üteme Kínában. Sőt Hszi Csin-ping kínai elnöknek, kommunista pártfőtitkárnak nagyszerű éve volt a 2017-es a Bloomberg hírügynökség szerint. A kínai történelemben is ritka hatalomkoncentrációt tart fenn: egyszerre elnök, pártfőtitkár és a központi katonai bizottság (ez egy különleges pártszervezet) élén is áll. Ez utóbbi pozíció egyébként annyira fontos, hogy Teng Hsziao-ping, aki egykor Kínát irányította, sem államelnök, sem pártfőtitkár nem volt, „csak” ennek a katonai bizottságnak volt az elnöke.
Észak-Korea azért Kínát is idegesítheti
A katonai bizottság fontos lehet más szempontból is. Észak-Korea ugyanis mint feszültségforrás a Bloomberg szerint komoly kihívást jelent Pekingnek is. Kína a szankciókat támogatta az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és emiatt az amerikai ENSZ-nagykövet külön köszönetét fejezte ki a pekingi diplomatáknak, de Hszi Csin-ping egyáltalán nem állt Donald Trump mellé, amikor az harciasan fenyegette az észak-koreai rezsimet.
A kínai elnök-pártfőtitkárnak ráadásul figyelnie kell a kínai középosztály elégedettségének megőrzésére – jövőre ugyanis lassulhat a kínai növekedés üteme, és a környezetvédelmi problémák is súlyosak az ázsiai országban.
USA és Kína: versenyfutás a Csendes-óceán partvidékén
Még komolyabb kihívást jelenthet, ha az USA és Kína kereskedelmi kapcsolatai kerülnek veszélybe. Trump elvileg azt ígéri, hogy fellép Kína exportpolitikája ellen 2018-ban – ez elsősorban vámemelést jelenthet, ami érzékenyen érintheti az exporttöbblettel rendelkező Pekinget. De nem csak Kínát, hanem a többi délkelet-ázsiai országot is érintheti az amerikai protekcionista (piacvédő) intézkedés a jövőben. Ez Kínának lehetőséget ad arra, hogy javítsa kapcsolatait a régió államaival. Így látványosan barátságosabbá vált a viszonya az elmúlt időben Mianmarral, Szingapúrral, Vietnammal és a Fülöp-szigetekkel.
Az amerikai elnök egyelőre eddig inkább gyengítette az USA-t az ázsiai térségben. Sőt Kína kezére játszott, amikor Washington kilépett a TPP-nek (Trans-Pacific Partnership) nevezett gazdasági együttműködésből. A TPP a kelet-ázsiai és csendes-óceáni térség államait – köztük dél-amerikai országokat is – kapcsolta össze egy szabadkereskedelmi zónában. Trump érve az volt, hogy amerikai állásokat veszélyeztet a TPP, míg David Axelrod, a CNN elemzője, Barack Obama korábbi politikai tanácsadója a kilépést Amerika számára rossz döntésnek nevezte éppen az elmúlt napokban.
Ami tehát rossz Amerikának, az jó Kínának: Hszi Csin-ping, aki hazájában keménykezű vezetőnek számít, most Amerika helyére ugorva, gyakorlatilag a szabadkereskedelem apostolának állíthatja be magát. Kína amúgy is egy „ellen-TPP”-t szervez, amelynek a neve Regional Comprehensive Economic Partnership – Átfogó Regionális Gazdasági Partnerségnek fordíthatnánk ezt. Így az amerikaiak kilépése a TPP-ből Peking csendes-óceáni térségben játszott szerepének növekedését hozhatja magával. (Magát a TPP-t pedig Japán próbálta 2017-ben megmenteni az összeomlástól: többek között Ausztrália, Kanada, Malajzia és Vietnam képviselőivel tárgyaltak erről nyáron.)
A kínai külpolitika kifejezetten aktívvá vált 2017-ben: közvetíteni próbált egy afgán-pakisztáni határvitában, ugyanígy Mianmar (Burma) és Banglades között is igyekezett közös hangot találni.
Represszió vagy reform?
Hszi Csin-pinget Székely-Doby úgy jellemzi, hogy 2012 óta, hatalomrakerülése óta „komoly fordulat ment végbe a kínai vezetésben, fokozódott a represszió, megkezdődtek a szűken vett pártvezetésen belül a korrupciós vádak álarca mögé bújtatott leszámolások, és tovább nőtt a központi vezetésnek, elsősorban pedig magának a pártfőtitkárnak az ereje”. Ez a trend idén folytatódott: a politikai liberalizálástól Hszi Csin-ping 2017-es kongresszusi beszédében határolódott el (ezen a kongresszuson egyébként tovább erősítette hatalmát, folytatta a korrupció elleni küzdelmet és nem mellékesen újraválaszttatta magát pártfőtitkárnak), ugyanakkor a gazdasági liberalizációt folytatni akarja a kínai elnök.
Október, azaz Hszi újraválasztása óta Kínában ezt komolyan is gondolják a Bloomberg szerint. Több intézkedést hoztak nyilvánosságra, amelyek lazítják a korlátozásokat például a bankok külföldi tulajdonát illetően, és az értékpapírcégeknél is hasonló intézkedésekről van szó. (Mindezt alighanem a kínai pénzügyi rendszer belső állapota is indokolja, alighanem jól jönne a kínai bankokba és brókercégekbe beáramló külföldi tőke.)
Vagyis Kínában az államvezérelt gazdaság aligha fog alapvetően változni, de az egész gazdaság nyitottsága tovább nőhet, és ez a 40 éve megkezdett reformok szellemének továbbélését mutatja – ezt több elemző is hangsúlyozza. A kínai gazdasági átalakítások amúgy is körülbelül 2700 éve tartanak – tudhatjuk meg Bánhidi Ferenc egyik 2016-os tanulmányából –, így hát nincs is miért sietniük: az első exportorientált gazdasági reformokat ugyanis Csi állam főminisztere hajtotta végre a Krisztus születése előtti VII. században.
Kemelt kép: MTI/EPA pool/Nyein Chan Naing
