„Nem kockás, nem szép, puklis is, rücskös is, felesleg is van rajta még bőven, de nekem öröm ez a has. Miért raktam ki ezt a fotót?” – írta ahhoz a bizonyos bejegyzéshez. Szóval: miért rakta ki azt a fotót?
Azért raktam ki, mert kicsit elegem lett. A megelőző napokban már a harmadik barátnőm írt rám, hogy megszüntette az Instagram-fiókját, Facebook-oldalát, mert akaratlanul is – akár reklámok formájában – megjelennek nekik olyan fotók, amikről ők maguk tudják, hogy sosem lesznek olyanok. A genetikát nem tudjuk kikerülni, és igenis, vannak olyan emberek, akik nem tudnak lefogyni, vagy esetleg meghízni, mert természetesen utóbbiról is beszélnünk kell. Aznap reggel, amikor kitettem a képet, én is pont egy ilyen fotóba futottam bele – szétretusált, bikinis fotó –, odaálltam a tükör elé, megnéztem a saját hasamat, és azt gondoltam, hogy nekem sosem lesz ilyen, de nem is kell, mert én már erre is nagyon büszke vagyok. Két évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy felhúzom a ruhámat és szép leszek.
Nem félt, hogy mit kap majd az emberektől?
Kicsit, de aztán többször átolvastam, amit írtam, mert amúgy senkit nem szerettem volna megbántani, még azokat sem, akiknek megadatott, hogy tökéletes testük legyen, mert nem róluk van szó, a probléma természetesen nem velük van. A probléma azzal a globális üzenettel van, amit mindenkinek az arcába tolnak, hogy mindenkinek így kellene kinéznie, pedig ez nem a valóságot tükrözi. Biztosan el lehet érni ezt a formát, ha az ember egy héten hétszer-tízszer keményen edz, de szerintem ez nem életszerű.
Miért?
Egy embernek, aki reggel elmegy dolgozni és este hullafáradtan esik haza, nincs energiája eljutni az edzőterembe. Nem mindenkinek adatik meg az az anyagi körülmény, hogy minden nap a konditeremben zárja a napját, mert például munkába jár, gyereket nevel. Nyilván vannak azok, akik erre tették fel az életüket, de az emberek nagy többségének nem erről szól a világ. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy mindenki képes változtatni. Képes vagy arra, hogy odafigyelj az étkezésedre, hogy több zöldséget egyél, hogy rendszeresen étkezz. Ez a te saját döntésed. A fogyást elkezdeni és végigvinni nagyon nehéz dolog, főleg annak, aki állandóan közpréda, mint én, és igen, pont ezért tolom ezt a témát, mert fontos.
Számos olyan hozzászólást olvasni, hogy inkább az éneklésnél kellene maradnia a folyamatos posztolgatás helyett. Mit gondol erről?
Nekem is rengetegen írnak, hogy unalmas már, de közben meg rengeteg olyan levelet is kapok – nemcsak hölgyektől, hanem uraktól is –, amiben meg arról írnak nekem, hogy zátonyra futott az életük, nem tudnak egyről a kettőre jutni, és valahogy úgy érzik, én tudok nekik segíteni.
Nekem legfőképp az éneklés a dolgom, persze, de boldog vagyok, ha tudok segíteni. Közszereplőként amúgy is sokkal több dolgod van: társadalmi szerepvállalás, példamutatás, felelősségvállalás. Érdekes egyébként, hogy én sokkal későbbre terveztem a „bypass-os coming outom”, de egy cég elkezdte jogtalanul használni az arcom a saját termékeihez, úgy, hogy ezzel a termékkel rengeteg embert átvertek, ezért úgy érzetem, muszáj, hogy előálljak.
Mikorra tervezte?
40 kiló fogyásnál, akkor jártam körülbelül húsznál.
Volt olyan rajongója, akin konkrétan tudott segíteni?
Igen volt, de sajnos olyan is, akin már nem. Volt egy férfi, aki 250 kiló volt, és nagyon sokáig tartottam vele a kapcsolatot, de sajnos 33 évesen meghalt. Rosszul éltem meg, de szerencsére van olyan is, mikor valaki azért ír, hogy
figyi, most tartok a 35. kilómnál és ezt a te hatásodra értem el.
Ezek nagyon jólesnek. Mivel a sajtó egész életemben a testalkatommal volt elfoglalva, fel kellett fognom azt, hogy a hírnevemet még jobbra is fordíthatom. Néha én is azt érzem, hogy ez már lerágott csont, de valahogy azt kell megérteni, hogy számomra ez fontos kérdés, mert egész életemben ez gyötört. Akit egész életében gyötör valami, az beszél róla, központi téma lesz nála, és ha ehhez kap egy népszerűséget, elengedhetetlen, hogy néha a nagyközönség előtt is beszéljen róla. Ha ezzel másokon segítek, akkor szívesen beszélek, főleg, hogy a közönség is segít nekem. Huszonöt vagy huszonhat évig a saját testem börtönében éltem, és tudom, hogy mások is küzdenek ezzel. Ők megírják a saját történeteiket, megírják, hogy milyen hatással voltam rájuk és ettől nekem is sokkal könnyebb az egész folyamat a saját testemmel.
Szóval alapvetően fontosnak tartja, hogy ismert emberként hallassa a hangját ilyen témákban is.
Igen, ha fel kell szólalnom ilyen témákban, akkor szívesen. Szerencsére nem a párkapcsolataimról van szó, vagy arról, hogy kivel csókolóztam a legutóbbi romkocsmás bulin. Ezt az oldalát diszkréten kezelem az életemnek. Jó, nyilván néha kikerül Instagramra egy-két videó Szentesi Éva barátnőmmel együtt, aki kétszeres ráktúlélő, rákellenes aktivista és nem utolsósorban írónő. Ő is nagyon erős, hiszen megküzdötte a saját harcait. Azt próbáljuk megmutatni az embereknek, hogy hogyan kell úgy élni, hogy ne görcsölj, hogy élvezd.
Ön a műtétje után kezdte el élvezni a saját életét?
Mindig imádtam az életet, csak kicsit remeteéletet éltem a testem börtöne miatt. Mondjuk régen is azért hívtak bulizni a barátaim, mert szerettek és mert tudtam hangulatot teremteni, de közben le is fogytam, és a világ megnyílt felém. Ha én azt mutatom, hogy nyitott vagyok a szórakozásra vagy bármire, ami az életet sugározza, akkor az élet megtalál engem. Az életszerű és a valóságos dolgokat szeretem csinálni.
Minden második nő így néz ki, és ez van. Azt érzem amúgy, hogy a világon egyre több fórumon kívánják a valódit és a valószerűt, a természetességet — és ez jó.
Élőben nem is nagyon tudunk hazudni magunkról.
Így van. A férfiaknak is hatalmas teher van a vállukon. A fizetésük háromnegyede az albérletre megy el, ami marad, abból meg nem tudod elvinni a barátnődet vacsorázni, nem tudsz lakásra, kocsira spórolni és közben a közösségi oldalakon azt tolják az arcodba, hogy XY néz ki a luxuskocsijából. Hát nem. Külön kell választanunk a két világot, és ismernünk kell önmagunkat, abból kihozni a lehető legtöbbet. Én se teszem már magasabbra a lécet, mert már nem tudom megugrani. Ha pedig kell, akkor köpd szembe magad, hogy igenis, tegyél többet azért, hogy sikeres legyél, és néha hallgass a megérzéseidre, mert jók lehetnek.
Sikeresebb ember, mióta ezt megtette?
Igen, háromszor annyi munkám van, mint előtte. Iszonyú nehéz volt, de muszáj volt magammal őszintének lennem és mindig hagyatkoznom a megérzéseimre. Bátorságra is szükség volt, a legutóbb például senki nem értette a Budapest Orchestrában, hogy miért akarom összehozni a dzsesszt, a bluest az undergroundot és az altert, de kiálltam az ötletem mellett, és siker lett. Én nem veregetem a vállamat, hogy ez az én érdemem, de ez is a fogyásomnak köszönhető, mert előtte nem mertem volna ennyire vakmerő lenni. Merj kockáztatni! Persze én sem vállalom túl magam, volt olyan koncertsorozat, ahol Fábián Julival felváltva énekeltünk. Fél évig ő énekelt a Random Trip nevű formációban, fél évig pedig én.
Nagyon jó barátok voltak, hogyan élte meg az elvesztését?
Mai napig nem bírom felfogni. Ha kicsit spirituálisabban akarok hozzáállni a kérdéshez, akkor tényleg lehet, hogy neki ez volt a dolga, valamilyen karmát hozott, amit le kellett tennie, de ha reálisan nézem, akkor viszont felfoghatatlan. Gyönyörű, nagyon tehetséges, intelligens, több nyelven beszélő nő, akinek olyan kisugárzása volt, hogy azt nem lehetett megmagyarázni. A rockerstílust képviselő bandáktól kiindulva az undergroundon át a dzsesszen és a klasszikuson keresztül mindenki gyászolta őt. Mindenki szerette, mindenkihez volt egy jó szava. Úgy helyre tudta tenni az agyamat két perc alatt, hogy azt öröm volt nézni. Váratlanul ért, senki nem volt erre felkészülve, de nagyon remélem hogy jó helyen van és boldog.
A sokat emlegetett kép alatt úgy fogalmazott, hogy a műtét életmentő volt számára. Tényleg az volt?
Ha nincs a műtét, nem biztos, hogy megélem a negyvenet. Az egészségi állapotom olyan volt, mint egy beteg 72 éves emberé, most meg olyan, mint egy huszonévesé. Én mindent kipróbáltam, amit csak lehetett és mindenhez maximális elszántsággal álltam hozzá, de valahogy nem ment, és még így is kevesebbet fogytam, mint az átlag bypass-osok. Nekem úgy látszik, hogy többet kell tennem érte, de nem baj, csinálom tovább, és remélem, nem leszek egyedül, hanem azok is velem tartanak, akiknek segítségre van szükségük, mivel együtt jobban megy.
