Volt a NASA Jet Propulsion Laboratory munkatársa, a kanadai Mission Control Space Services senior kutató tanácsadója, a Mars Sivatagi Kutatóállomás (Mars Desert Research Station) kétszeres Mars-szimulációs kutatója – Michaela Musilová fiatal kora ellenére már annyi mindent elért, mint amiről rengeteg kutató még karrierje végén is alig álmodhat.
Pedig nem indult zökkenőmentesen a dolog – Michaela a HB Reavis Talks rendezvénysorozaton tartott előadásán vázolta fel, mennyit küzdött azért, hogy eljusson odáig, aztán pedig a beszélgetésünk során kifejtette, mit is gondol pontosan az űrkutatás mai helyzetéről.
COUCHSURFINGTŐL A NASA-BA
„Középiskolában minden nyáron többféle munkát vállaltam, hogy ki tudjam fizetni a University College London első szemeszterét, aztán ott is két-három mellékállásom volt, hogy benn tudjak maradni. Közben végig gyakornokoskodtam” – mondta a karrierje első néhány évéről. Nem is lehetett egyszerű Szlovákiából űrkutatói babérokra törni, neki mégis viszonylag hamar sikerült: 2010-ben a NASA Jet Propulsion Laboratory asztrobiológusa lett.
Ehhez képest ma már ő a Szlovák Űrtevékenység Szervezetének (Slovak Organisation for Space Activities, SOSA) elnöke, és gőzerővel az első emberes Mars-misszióra készül, ahol az extrém körülmények között életben maradó mikroorganizmusokat, az extremofilokat kutatja.
MIKROBÁK JÉGBŐL ÉS GLECCSERBŐL
„Jelenleg azon dolgozom, hogy az asztrobiológia meghonosodjon Szlovákiában is” – válaszolta jelenlegi elfoglaltságaira irányuló kérdésünkre Michaela, aki egyébként egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy egy asztrobiológust elképzelne az ember: vagány, szöszi nő, tetoválással a karján, tűsarkúban.
Közben olyan átéléssel beszél a munkájáról, hogy hirtelen én is kedvet kapok ahhoz, hogy az extremofilokat kezdjem tanulmányozni extrém körülmények között, egyelőre a saját bolygónkon. „Egy szlovák egyetemen egyfajta inkubátort állítottam fel, ahová a diákok bejöhetnek, és kutathatják az extremofilokat, és azt, hogy vajon képesek lehetnek-e más bolygókon is megélni.”
“Nemrég az Északi-sark melletti Svalbardba tartó expedíción vettem részt, és olyan mikrobákat hoztam vissza a laborba, amelyek a jégen és a gleccserek belsejében élnek. A diákjaim jelenleg azon dolgoznak, hogy különböző marsi körülményeket szimuláljanak, és ezekben teszteljék, hogy vajon képesek-e túlélni ezek a mikroorganizmusok. A szervezetem légköri ballonokat is felenged több száz kilométeres magasságokba, hogy megfigyeljük, ott túlélik-e a körülményeket, a sugárzást az élőlények.”
MARS A FÖLDÖN, KÉTSZER IS
Michaela nem véletlenül a marsi körülményeket modellezteti a diákjaival: nagy vágya, hogy egyszer eljusson a vörös bolygóra, és addig is olyan szimulációkban vesz részt itt, a Földön, amik a jövőbeli Mars-missziók lehetséges kihívásait térképezik fel. 2014-ben vett először részt a Mars Sivatagi Kutatóállomás kéthetes missziószimulációján, majd idén januárban már vezetőként tért vissza a helyszínre.
„Egyértelmű, hogy ezek az expedíciók a Földön zajlanak le, így nem tudjuk szimulálni a teljes marsi környezetet, de amit az itteni körülmények engednek, hitelesen csinálunk. Megvan a kommunikációs késleltetés, minden kültéri munkához űrruhát kell húznunk. De a gravitációmentes környezetet itt például nem tudjuk szimulálni.”
Az ilyen szimulációk alatt a résztvevők tényleg azt modellezik, hogy hogyan élhetnének egy marsi űrbázison, a földi körülményekhez képest a leghitelesebb módon. A legvalószínűbb ugyanis, hogy a vörös bolygó első űrmissziósainak egy védett bázison kell majd élniük, és minél több mindent helyben kitermelniük, a háromdimenziós nyomtatással létrehozott épületektől kezdve a saját ételeikig.
Bár két hét nem tűnhet hosszú időnek, ilyen körülmények között azért embert próbáló – viszont nem ez a leghosszabb ilyen kutatás a világon. Nemrég ért véget Hawaiion egy nyolchónapos szimuláció, amelynek következő köréhez Michaela is a jelöltek között van.
„Már csak azt vizsgálják, hogy ki mennyire kompatibilis a csapattal, ami azért nehéz, mert innentől nem rajtam múlik. Lehetek bármilyen tapasztalt vagy profi, ha a személyiségem nem klappol a többiekkel, akkor nem mehetek.” Egy ilyen hosszú misszió során ugyanis már ez is számít, nem is csoda, hogy a hawaii szimulációk inkább a pszichológiai hatásokat vizsgálják, mint az utazás technikai nehézségeit.
A POLITIKA CSAK HÁTRÁLTAT
Persze egy ilyen misszió azért elég messze van még: Michaela szerint reálisan a 2030-as évekre tehető, hogy elinduljon, a legnagyobb hátráltató tényezőnek pedig a kozmikus sugárzást és a politikát tartja. A NASA kozmikus sugárzásellenes javaslatairól már mi is írtunk korábban, erről azonban Michaelának is az a véleménye, ami a legtöbb tudósnak: egyelőre nagyon sci-fi.
„Nem gondolom, hogy a DNS-manipuláció reális lenne, minden embereken végzett ilyesfajta kutatás nagyon problémás. Viszont a szintetikus biológiában már több kísérlet folyik azzal kapcsolatban, hogy a mikrobákat hogyan tehetnénk a sugárzással szemben ellenállóbbá, ennek egyik végterméke lehet a Mars terraformálása, így szerintem ez a megoldás kevésbé tűnik sci-finek. Persze ez nem mostani történet, és több száz évnek kell eltelnie, hogy bármi hatását is érezzük a terraformálásnak.”
„Ha minden ország összetenné, amije van, és együtt fejlesztenénk az űrkutatást, akkor akár pár éven belül a Marsra juthatnánk” – mondta. „Kínának jelenleg nagyon fejlett az űrtechnikája, rengeteg benne a potenciál, a baj csak az, hogy senki nem akar vele dolgozni, az Egyesült Államokban pedig tudjuk, mi a helyzet, Donald Trump sem segíti meg az űrszektor munkáját.
Viszont a privát szektor egy hatalmas segítség, ami nélkül valószínűleg nem jutnánk el a Marsra. Már most is rengeteget hozzátesz az űrkutatáshoz: a Space-X rakétáit használjuk, hogy eljuttassunk bármit is a Nemzetközi Űrállomásra, ez olyan technológia például, amire a NASA-nak nem lett volna pénze vagy erőforrása. Ugyanakkor a már létező technológiát delegálhatjuk a privát vállalatoknak, ez vica versa is működik. Úgy gondolom, hogy a privát szektor lehet a jövő nagy lehetősége.”
A FÖLDRŐL A HOLDRA, A HOLDRÓL A MARSRA
Persze egyelőre még arról is hatalmas viták folynak, hogy érdemes-e rögtön a Marsra mennünk, és ne kezdjünk-e inkább a Holdon, vagy egy közeli aszteroidán. Michaela szerint a megfelelő megoldás valahol a Mars és a Hold között lehet.
„Az aszteroidák nagyon kiszámíthatatlanok, és egyelőre keveset tudunk róluk, inkább erőforrás-bányászatra lehetnek megfelelők. Ráadásul rajtuk nem is tudunk semmiféle hosszú távú munkát végezni. A Hold viszont közel van, és nagyon jó tesztplatform lehet sok technológia számára – ezért van az, hogy rengetegen, köztük az Európai Űrügynökség is inkább a Holdra koncentrál.”
„A kísérőnk tökéletes lépcsőfok lehet a Mars felé, viszont annyira másak a körülmények rajta, hogy a marsi technológiát itt nem tudjuk kipróbálni. Más a sugárzás, a felszín, nem tudjuk teljesen újrahasznosítani az itt kifejlesztett technológiát a Marson.
Viszont az űrhajóinkat indíthatnánk innen, hiszen sokkal ritkább légköre van, mint a Földnek. És egy tesztterületnek tökéletesen megfelelne, hiszen olyan dolgokat, mint a kommunikációs csúszás és az önfenntartás, akár itt is gyakorolhatnánk. A Hold nagyon jó célpont lehet, de ha erre koncentrálunk, az késleltetni fogja az utunkat a Marsra.”
MÉG AKÁR A FÖLDET IS MEGMENTHETJÜK
Egyelőre persze ez még mindig a jövő zenéje: bár Michaela szerint tizenöt-húsz év múlva már akár tényleg eljuthatunk a vörös bolygóra, most még csak földi szimulációkat végzünk, amelyek még nem ismert hibákra és kihívásokra hívják fel a figyelmünket.
Jelenleg ezek a legjobb lehetőségeink arra, hogy 2030 körül biztonságosan küldjünk embereket a Mars meghódítására. „Persze az a technológia, amit erre fejlesztünk, a Földön is hasznosítható” – mondta Michaela az előadásában.