Hogy jutottunk el idáig?
Katalónia Spanyolország egyik leggazdagabb és legtermékenyebb régiója, történelme majd’ ezer évre nyúlik vissza. A spanyol polgárháborút megelőzően teljes önállóságnak örvendett, de Francisco Franco 1939-től 1975-ig tartó diktatúrája alatt elnyomták a népet és különösen a katalán öntudatot.
Miután Franco meghalt, a katalán nacionalizmus újraéledt, az 1978-as új alkotmány pedig ismételten autonómiát biztosított nekik. 2006-ban még nagyobb önrendelkezést kapott a tartomány, megnövelték Katalónia pénzügyi szerepét, nemzetnek nevezték őket, de a spanyol alkotmánybíróság 2010-ben ebből szinte mindent eltörölt, kiváltva a regionális döntéshozók haragját.
A 2008-as világválság óta a katalánokat még inkább idegesíti, hogy az ország területének mindössze hat százalékát kitevő régió állítja elő a GDP 20 százalékát. Statisztikák szerint 2011-ben Katalónia 8,5 millió euróval többet fizetett be az államkasszába, mint amennyit kapott onnan.
2014-ben már tartottak egy nem hivatalos referendumot a Spanyolországtól való elszakadásról, amin nagyjából kétmillióan vettek részt, és 80 százalékban pártolták a függetlenedést. 2015-ben a szeparatisták kerültek kormányra Katalóniában, és mostanra érték el azt, hogy érdemben lehessen foglalkozni az elszakadással.
A referendum
A katalán kormány október elsejére írta ki a népszavazást, a kérdés pedig a következő volt:
Akarja-e, hogy Katalónia független állammá váljon köztársaság formájában?
Madrid illegálisnak minősítette a referendumot, de azt mégis megtartották, ráadásul nem is akármilyen sikerrel. Az urnáknál megjelent kétmillió katalán kilencven százaléka igennel voksolt, a kormány pedig ezzel ütőkártyát kapott a kezébe.
Mindeközben a spanyol kormányzat minden erejével megpróbálta megakadályozni a népszavazást, a rendőri fellépés miatt pedig több mint nyolcszáz ember megsebesült. Ahogy magát a népszavazást, úgy annak az eredményét is alkotmányellenesnek mondta ki a központi hatalom.
Patthelyzet alakult ki, a spanyol kormány egészen mostanáig nem voltak hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, és az Európai Unió is ölbe tett kézzel nézte a történéseket, spanyol belügynek minősítve a kérdést. Minden azon múlt, hogy mit lép Katalónia.
Látták a sorsukat
Az összes szakértő arra számított, hogy Carles Puigdemont kedden a parlamenti beszédében kinyilvánítja Katalónia függetlenségét.
A miniszterelnök azonban mindössze azt jelentette be, hogy bár elnyerték a jogot a függetlenségre, az autonóm Katalónia egyelőre tartomány marad, párbeszédet akarnak folytatni Madriddal.
Amennyiben Puigdemont a függetlenség kinyilvánítása mellett döntött volna, Spanyolország azonnal megtámadta volna a lépést. Az alkotmány 155. cikkelyét hívták volna segítségül, amely kimondja, hogy
a spanyol kormány közbeavatkozhat és átveheti az irányítást az autonóm régió felett, amely nem teljesíti az alkotmányban rögzítetteket, a más törvények által ráruházott kötelezettségeket, vagy olyan módon jár el, amely komolyan sérti Spanyolország általános érdekeit.
Ezt nem lett volna nehéz ráhúzni a jelenlegi helyzetre. Katalónia ez ellen egyrészt semmit nem tehetett volna, másrészt szinte biztos, hogy újra kitört volna az erőszak az utcákon, és valószínűleg még durvább harcokat lehetett volna látni, mint a népszavazás napján.
Kevés az önállósághoz
Katalóniának látszólag mindene megvan, ami egy állam létrehozásához szükséges: nemzettudat, jelképek, saját parlament, vezető, rendőrség, iskolák, egészségügyi intézmények és így tovább. De a valóságban ennél több kell ahhoz, hogy önálló állam szülessen.
Az elszakadással bizonytalanná válna Katalónia kapcsolata Európával. A régió exportjának kétharmada az Európai Unióba megy, de elszakadás esetén nem lenne automatikus és azonnali az önálló állam uniós tagsága. Ezt ráadásul minden tagországnak jóvá kellene hagynia – Spanyolországnak is.
Így természetesen az eurót sem használhatnák, önálló pénzre lenne szükségük, ami nem kevés bizonytalanságot okozna.
Pontosan megjósolhatatlan, hogy mi történne, de az biztos, hogy a diplomáciai alkudozás hosszú évekbe telne.
83 éve már kikiáltották a függetlenséget
Puigdemont korábban azt mondta, hogy a 155. cikkely aktiválása hiba lenne a spanyol kormánytól. Hiba ide vagy oda, ő is tisztában volt vele, hogy járt, aki legutóbb hasonlóan cselekedett mint ő. 1934. október 6-án Lluís Companys, a katalán kormány elnöke kinyilvánította Katalónia függetlenségét. És nagyon rossz vége lett.
Spanyolország eltiporta az akkori katalán vezetőket, az autonóm kormány szinte minden tagja a börtönben végezte. Companys ugyan a népfront győzelme kiszabadult, de Barcelona eleste után Franciaországba kényszerült menekülni, ahol a nácik elfogták és Franco kezére juttatták, 1940 októberében pedig kivégezték.
A kormányon lévő spanyol Néppárt jelenlegi szóvivője emlékeztette a Katalánokat a héten az eseményekre. Pablo Casada azt jósolta, a függetlenség kikiáltása esetén Puigdemont ugyanúgy járhat, mint Companys.
Puigdemont okos ember
A miniszterelnök beszéde egy órát csúszott, egyes hírek szerint azért, mert egyeztetéseket folytatott az EU képviselőivel, így Jean-Claude Junckerrel, az Európai Bizottság elnökével is. Bár neveket nem említett, arról beszélt, meggyőzték őt, hogy párbeszéd útján találjanak megoldást a problémákra. Korábban a népszavazást támogató barcelonai polgármester is arra biztatta, ne deklarálja egyoldalúan a függetlenséget.
Persze az ügynek még korántsincs vége. Puigdemont azt mondta, az emberek biztosak lehetnek benne, hogy Katalónia független ország lesz – utána azonban bejelentette, azt javasolja a parlamentnek, hogy függessze fel a függetlenség kikiáltását. Ez pedig azt jelenti, hogy a független Katalóniától most igen távol került a világ, nem látszik ugyanis, hogy tárgyalásos úton hogyan valósulhatna meg.
Kiemelt kép: MTI/AP/Emilio Morenatti
