A felső fokkal érdemes óvatosan bánni, de talán kijelenthetjük: az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hónapjai írták a magyar történelem egyik legfelemelőbb fejezetét.
Mai szemmel esetleg tényleg a „leg”-et, hiszen ez az egyetlen esemény, amit a közvélemény döntő többsége pozitívan ítél meg. Na jó, csak összességében, mert a részletekről
Hihetetlen teljesítmény
Márciusban gyakorlatilag vér nélkül győzött a forradalom, V. (Jóságos) Ferdinánd király jóváhagyta a követeléseket, úgy tűnt Magyarország szabadon, önmagát kormányozva léphet a polgárosodás útjára.
A Habsburgok ezt másként gondolták, a frissen trónra lépő ifjú Ferenc József fegyverrel üdvözölte „magyar szabadságot”: decemberben általános támadást indított az ország ellen.
A sebtiben verbuvált, alig kiképzett, a tűzkeresztségen ekkor áteső magyar honvédség tavaszra maga alá gyűrte a Habsburg Birodalom száz csatában edződött fényes haderejét.
Amikor májusban Ferenc József segítséget kért I. Miklós orosz cártól nem tett mást, mint beismerte a vereséget. Rettentő megalázó lehetett, de számunkra itt jött el a vég.
A 200 ezer főt számláló cári intervenciós katonaság júniusban tört be a Kárpátokon, ettől kezdve a politikusok és honvédtisztek számára egyetlen kérdés maradt: hogyan tovább a vereség után? Főleg a katonák részéről született frappáns, felemelő, egyben tragikus válasz, amiről Hermann Róbert történészt, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettesét kérdeztük.
A halálbüntetés borítékolható
A tisztikar tisztában volt vele, hogy aki korábban a császári-királyi haderőben szolgált, és a Habsburg-ház 1849. áprilisi trónfosztása után is a magyar kormány oldalán maradt, vereség esetén nem számíthat kegyelemre. Volt azonban egy komoly különbség a magyar és az osztrák álláspont között.
Amikor valakit császári-királyi tisztté avattak, esküt tett az uralkodóházra ami tartalmazta, hogy ha később kilép a hadseregből, akkor sem fog soha életében fegyvert fogni a Habsburgok ellen.
A magyar értelmezés szerint viszont 1848 áprilisában a katonák a törvényes, uralkodó által is szentesített magyar kormánynak fogadtak hűséget, ami felülírja előző fogadalmukat
– mondja Hermann Róbert.
Ma már nyilván értelmetlennek tűnik, de akkoriban élet és halál kérdése volt, hogy a két eskü közül melyik az érvényes? A császári kormányzat nem engedett álláspontjából, saját értelmezését tartotta egyedül elfogadhatónak, a dinasztiára tett fogadalom megszegőjét pedig felségárulónak tekintette. A lehető legnagyobb bűn volt ez, büntetése halál.
A XXI. századból visszatekintve mindez erkölcsi kérdés, amiben ma már nincs objektív igazság. De a XVIII. század közepén, a jog nyelvén értelmezve más volt a helyzet – és épp ezért beszédes, hogy már 1849 végén, 1850 elején komoly udvari hangok vonták kétségbe a halálbüntetések törvényességét…
Még egy pofon utoljára
Tábornokaink számára tehát elkerülhetetlen volt a halálbüntetés. Elméletben ugyan ott volt még a kiskapu, hogy a bíróság méltányolja a fent vázolt magyar érvelést, de a gyakorlat már 1849 júniusában mindenki számára egyértelművé tette:
A császári haderők főparancsnoka ugyanis 1849. június 5-én kivégeztetett két honvédtisztet, akik még a vízválasztónak számító trónfosztás előtt, februárban adták meg magukat. A vád ellenük nem is lehetett felségsértés, hanem csak a jóval enyhébb fegyveres lázadás. Mégis életüket vették.
Ezért csakis a bátorság, a büszkeség, a dac számlájára írhatjuk, hogy a 13 aradi vértanú közül – tizenkét tábornok és egy ezredes – tizenegyen orosz csapatok előtt tették le a fegyvert, képletesen értelmezve a cár előtt hajtottak fejet.
a Habsburg Birodalom vereséget szenvedett, csak orosz segítséggel volt képes legyűrni a magyarokat.
Megalázó volt tény, de a lényegen csak kevéssé változtatott: Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid osztrákok előtt kapitulált, jutalmuk golyó általi halál volt a kötél helyett. Semmiségnek tűnhet, de akkoriban tényleg nagyon sokat jelentett.
Az oroszok csaknem hazaküldték őket
Érdekes még témánk szempontjából az oroszok hozzáállása. A világ megváltoztathatatlan dinasztikus rendjén őrködő cár rendet teremteni küldte ide katonáit, felszámolni egy lázadást. Aztán a tapasztalatok alapján merőben új kép állt össze, és
Ráébredtek, itt nem gatyás parasztok támadtak szervezetlenül „Istentől rendelt” királyukra, hanem hozzájuk hasonló bárók, grófok, főnemesek, papok, tanítók fogtak fegyvert egy cél érdekében. Még ha az teljesen ellentétes is az orosz stratégiai érdekekkel. Ezen túl egyre többször kerültek összeütközésbe a győzelmet kisajátítani akaró osztrákok vezetéssel.
Nagyra értékelték azt is, ahogy a szűk egy év alatt összerakott magyar honvédség felülkerekedett egy több évszázados, tapasztalt, keményen kiképzett hadseregen. Egy szó mint száz: I. Miklós katonái nem őrizték árgus szemekkel a magyar hadifoglyokat, egyáltalán nem bánták volna, ha a biztosan halálra ítélt tisztek felszívódnak.
Nem tudunk olyanról, hogy valakit szökésre biztattak volna, de például Leiningen-Westerburg Károly kíséret nélkül hazalátogathatott a fogságból, visszatérésére csak becsületszava volt a garancia. Aki akart, megszökhetett az oroszoktól: 29 ezer fegyvert letévő honvédből az osztrákok hivatalosan 17 ezer főt vettek át. Kell ennél jobb bizonyíték?
De a főtisztek maradtak, Leiningen is visszatért.
