A norvégok elleni pótselejtezővel kapcsolatban bő egy hete napi szinten jegyzi le Bernd Storck a gondolatait, meglátásait a Nemzeti Sportban. Mindez arra lenne hivatott, hogy a kapitány számos érthetetlen intézkedése után kicsit közelebb kerüljön a szurkolóhoz és kiderüljön mindenki számára, mit tart fontosnak és mit nem, kire és mire számít a csütörtökön és vasárnap esedékes mérkőzésen.
Azon túl azonban, hogy “csak az egység, a felkészültség, a közös gondolkodás, a maximális erőbedobás és a lehetőség szerinti legpontosabb játék vezethet sikerre”, hogy “fontos a tapasztalat és a fiatalos lendület kiegészítse egymást”, vagy “a norvégok fizikailag erősek, nem mindegy tehát, labdarúgóink milyen erőnléti és mentális állapotban veszik fel velük a harcot”, és “Andy Möller pályafutása összes tapasztalatát a szolgálatunkba állítja” sokat nem, csak még ennél is nagyobb általánosságokat árult el. A várható taktikáról értelemszerűen egy szót sem ejt.
Talán csak egyetlen bejegyzésben utalt arra, mit is remél, szeretne látni labdarúgóinktól a kapitány. Ahogy fogalmazott:
“Támadunk, vagy védekezünk? A norvégok ellen – mint ahogy nemzetközi szinten már minden egyes mérkőzésen – az a csapat tud érvényesülni, fölényt mutatni a pályán, amelyik törekszik a labdatartásra. Ha a labdát megbecsüljük, s ha mi is birtokoljuk, elérhetjük célunkat.”
Na ettől a kijelentéstől egy kicsit megijedtem. Merthogy a tíz selejtező mérkőzés alapján kijelenthető, eddig Pintér Attila és Bernd Storck irányítása alatt törekedett a válogatott láthatóan labdabirtoklásra, ellenben Dárdai Pálnál nem feltétlenül, sőt, de általa eredményesebbek voltunk.
Dárdai szem előtt tartotta azt az edzői alapvetést, miszerint a taktikát minden esetben a rendelkezésre álló játékosállomány átlagos tudásszintjéhez, fizikai állapotához kell szabni. A magyar bajnokság ugyan érezhetően fejlődik, egyelőre mégsem képes olyan szintű iramra, nyomás alatti döntésgyorsaságra, ergo technikai magabiztosságra felkészíteni a labdarúgóinkat, mint az erősebb bajnokságok.
Ennek megfelelően Dárdai irányítása alatt az első négy meccsen – még Feröer és Finnország ellen is – a válogatott láthatóan átengedte a kezdeményezést az ellenfélnek és minden esetben a szervezett védekezésben, a szögletekben, a szabadrúgásokban és a találkozó végén történő gólszerzésben bízott.
Dárdai öt meccsén egyszer, Finnországban nőttünk ellenfelünk fölé labdabirtoklásban. 11 pontot szereztünk így. Pintér és Storck öt mérkőzésén ugyan háromszor is “fölényt mutattunk a pályán” e téren, mégis csak öt pontot szereztünk.
A mi tíz meccs alatt átlagos 47,4 százalékos labdabirtoklásunkkal szemben Norvégia 50,2 százalékban birtokolta a labdát a H-csoport tíz mérkőzésén úgy, hogy ők sem a támadás nagymesterei.
A számok alapján csak reménykedni tudok, hogy Bernd Storck szövetségi kapitány, aki szerint a selejtezők alatt megtaláltuk a stílusunkat, csak átverésnek, az ellenfél megtévesztésének szánja a fentebb kiemelt mondatait és bár tizenkilencre lapot húzva mindennel és mindenkivel szakított, aki egy kicsikét is köthető volt Dárdai Pálhoz, legalább ezt az egy sikerreceptjét titkon megtartja.
