Tudomány

1526: az időjárás mindent megtett a magyarokért

Bihari Dániel
Bihari Dániel

tud újságíró. 2016. 04. 25. 16:30

Korábban a témában:

Az Oszmán Birodalom a XVI. század elejére olyan behemóttá nőtte ki magát, hogy újabb területek meghódítása már csak a lehető legaprólékosabb szervezéssel volt lehetséges. A roppant hadigépezetnek már komoly problémát jelentett a harcokra alkalmas nyári félévben felvonulni úgy, hogy még a hadakozásra is maradjon idő.

A készülődés az előző “szezon” végén megkezdődött. A tartományi vezetőkhöz már év végén megérkezett a parancs, kezdjék el begyűjteni a hadsereg következő évi szükségleteit: élelmet, bőrt, kötelet, hordót, ezernyi dolgot. Akkor, amikor még senki nem tudta, a lehetséges öt-hat irány közül melyiken indulnak tavasszal.

Január-február táján született meg a díván döntése, hogy az aktuális diplomáciai helyzet alapján merre induljon a szultáni had – magyarázza a 24.hu-nak Baltavári Tamás történész, a Mohácsi csata animációs filmet is megalkotó Történelmi Animációs Egyesület elnöke.

Eleve későn indultak

A politikai háttér elemzésébe most nem megyünk bele, a lényeg, hogy 1526-ban Magyarország került terítékre. A sereg útjába nem eső területekről Isztambulba rendelték az ellátmányt, a nehéz, útközben felesleges szállítmányt hajóra rakták, és Szulejmán szultán 50 ezer katonájával nyugat felé indult. Április 23. volt a napja, viszonylag későn.

Szűk volt a török mozgástere, mindenképp meg kellett várnia a tavaszt, hogy a sok tízezernyi ló, öszvér a tél után megerősödhessen a friss mezőkön. A végcél azonban még indulás után is képlékeny volt, minden a haladás sebességétől függött.

Történészek szerint például 1566-ban Szulejmán eredetileg Bécs ellen indult, ám a heves esőzések miatt csak a Szerémségben legalább egy hónapot veszített, ezért dönthetett végül Szigetvár ostroma mellett.

Négyszeresére nőtt az utazási idő

Pedig nem lett volna törvényszerű ez a kiszámíthatatlanság. A római időkben Aquincum városa és Konstantinápoly a kiváló utaknak köszönhetően két hét “távolságra” volt egymástól. Ekkorra viszont az utakat már tönkretette az idő, és az oszmánok – a kereszténység nagy szerencséjére – mit sem foglalkoztak az infrastruktúra fejlesztésével.

Így az út Budáig teljesen az időjáráson, a földutak, csapások, hágók állapotán múlt: volt, hogy 47 nap alatt sikerült, megtenni, de olyan is, hogy négy hónap kellett hozzá. Az átlag két, két és fél hónap volt – magyarázza a történész.

Ismerjünk meg egy fogamat: akciórádiusz. Kiváló hadtörténészünk, Perjés Géza vezette be, és azt jelenti, minden birodalom addig terjeszkedhet, amíg a földrajzi környezet engedi. Magyarország a törökök akciórádiuszának szélén volt, Bécset pedig szinte metszi a képzeletbeli vonal, amely mögött a török haderő már képtelen érdemi akciót folytatni. Nem túlzás azt mondani tehát, az időjárás és a terepviszonyok nagyon erős történelemalakító tényezők.

De térjünk vissza Szulejmánhoz, aki Isztambulból indulva körülbelül a mai Bulgária határáig simán haladhatott Drinápoly (a mai Edrine) és Szófia irányába. Aztán komoly hegyek állták útját, amelyeken fagyos vagy esős időben gyakorlatilag képtelenség volt egy hadseregnek átverekednie magát. Hunyadi János is megtorpant itt téli hadjárata során, a törökök még locsolták is akkor a meredek ösvényeket – jegyzi meg Baltavári Tamás.

Nistől elvileg könnyebb lett volna a terep a Morava völgyében, ha a bőséges tavaszi esőktől meg nem áradt volna a folyó. Itt újabb kényszerpihenőt tartott a hódító had, míg folytathatta útját Belgrádig, majd a Száva és a Dráva mocsaraival kellett megbirkóznia. Végül nyár végén jutott ki a magyar alföldre, hogy 1526. augusztus 29-én megmérkőzzön II. Lajossal.

Meg lehetett volna fogni a törököt?

Az időjárásnak köszönhetően tehát Szulejmán indulása után a magyaroknak nagyon bő négy hónapjuk volt a készülődésre. Csakhogy a rendi monarchiában az állam nem működött olyan olajozottan, mint a despotikus oszmán.

Hiába ment ki a királyi parancs, hogy ellátmányt és katonát, a magyar urak húzódoztak. Az egyik betegeskedett, a másik utazott, a harmadik parasztjai késtek a beszolgáltatással, a negyediknél elvitt mindent rossz idő – a kifogások száma végtelen volt.

Nem is beszélve a belső széthúzásról, érdekellentétekről, Szapolyai János 15 ezer vitézének késéséről és a többiről.

A vége pedig az lett, hogy a csapadékos tavasz hiába tett meg mindent a magyarokért, nem éltek a lehetőséggel. A történész szerint egy Mátyáséhoz hasonló, erős királyi hatalom vette volna az akadályt, hadba hívja a sereget, és Magyarországnak 1526-ban elméletben volt annyi ereje, hogy megállítsa az 50 ezer törököt. Sőt, Baltavári Tamás úgy véli, még a felsorakozott 28 ezer keresztény harcosnak is volt esélye.

Ehhez viszont olyan karizmatikus vezetőre lett volna szükség, mint például Hunyadi János volt. Ő a hosszú hadjárat során öt, a saját seregével megegyező haddal mérkőzött meg, és mindig győzött. Még akkor is, amikor egyszerre három hadsereg fenyegette.

Nyilván ezzel nem olyan sületlenséget akarunk sugallni, hogy “bezzeg, ha Hunyadi ott lett volna”. Azt viszont nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mohácsi tragédia nem volt sorsszerű, mert épp a sors volt az, ami az utolsó pillanatig lehetőséget adott a cselekvésre. Vagy mondjuk inkább úgy, az összefogásra?

(Kiemelt kép Than Mór: A mohácsi csata. Forrás: Wikipedia)

 

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.