Poszt ITT

Dr. Gyarmati Andrea: Egyszer csak már nem vagyunk sehol

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2016. 11. 23. 15:52

Nézegetem a fotókat. Ömlesztve ülnek a képek egy nagy dobozban, a régi családi dolgok a sportfotókkal együtt. Időutazás.
Korábban a témában:

Mindig eldöntöm, rendet fogok csinálni, szépen szétszedem a képeket: „Apu”, „Anyu”, „Móci”, „én”, „vegyes családi”, mindegyiknek lesz egy nagy boríték, és akkor megtalálom, ami éppen kell.

Mindig eldöntöm, aztán hozzákezdek, és visznek magukkal a fényképek. Ülök a földön, és nézegetek.

És elsodor a múlt. A magamé és a családomé. Azoké is, akiket nem ismertem. Ők is a családom, még akkor is, ha azt se tudom, kinek a kije volt valaha.

Fekete-fehér képek, meg nem kevés barna kép a hajdan volt őseimről. Nézem őket, és beszélgetek velük. Ne félj, nem őrültem meg, és nagy bús magányomban nem idézek szellemet, csupán kutatom a múltat. Talán megértem általa a jelent vagy akár a jövőt is, ki tudja, még az is meglehet.

Nézem, és kérdezem a képeket, a szereplőket: Hát te vajon ki vagy? Kinek a kije voltál, és boldog voltál-e, amíg éltél? Mi van bennem, amiről, ha alaposabb kutatásba kezdenék, kiderülne, hogy valamelyik ükanyám vagy ükapám is ilyen volt?

Szép, kortalan, elegáns fotókon szép és kortalan őseim állnak, ülnek. Zárt arccal, távolba néző tekintettel.

Vajon mitől féltél, mit reméltél, mi okozott örömet? Bántottak vagy vigyáztak rád a tieid? Értek-e csalódások, és ha igen, milyen módon jutottál túl rajtuk?

Azt sem tudom, ki vagy, azt sem, mi volt a neved, de ha az én dobozomba kerültél, az enyéim közül való vagy, és így az enyém is.

Nézem a képeket. Nem kevés van. Szortírozok.

Fotó: Gyarmati Andrea

A sportképekkel nincs gondom. Ismerem közel valamennyit. A szüleim vízben és vízparton, külön és együtt, vagy épp a saját szüleik körében.

Szerencsés vagyok, négyből három nagyszülőmet jól ismertem. Hosszan elkísértek. Ez szerintem nagy ajándék, mert egy gyereknek sokat számít, ha többen őrzik, terelgetik, tanítgatják. Ma is van néhány dolog, amiről pontosan tudom, kitől hallottam, ki beszélt velem erről először.

Emlék a nagymamámról, a nagypapámról, ami bőven túlmutat a valódi életükön. Viszem és adom tovább. Talán ez az örökkévalóság, vagy legalábbis annak egy sajátságos formája.

Rakosgatom a képeket, és kiválasztok egy arcot. Szép, szabályos vonalak, harmonikusan. Emlékeztet édesanyámra, tehát ez nyilván az ő családja. Próbálom szétválasztani a két család képeit, külön a Gyarmatit és a Székelyt, ami aztán bennem, ki tudja, mennyire látható és nem látható mértékben, de keveredik.

József Attila A Dunánál című versében taglalja ezt oly szépen, a „mert az őssejtig vagyok minden ős” gondolat keretei között. Nagy kedvencem ez a vers, élem, értem, érzem a lényegét.

Tehetséges vagy – mondták régen, amikor úsztam – könnyű neked, ilyen génekkel!

Fotó: Gyarmati Andrea

Hogy közben szorgalmas voltam vagy kitartó, hogy néha szerencsém is volt, nem zavarta ezeket a nagyhangúakat. Ugyan bizony mi az a tehetség, és honnan kapja az ember, honnan kaptam én? Mindig érdekelt. Sőt az is, és az sem kevésbé, mit adok, adtam tovább az utánam következőknek? Mi az, ami bennem csak lappangott, és majd egyik unokámban, dédunokámban ölt testet, de én is egyike vagyok az átörökítőknek? Nem kis kaliberű kérdés ez.

Nézem a képeket, és próbálok időrendet kialakítani, amikor egyszer csak összeáll egy történet. Egy olyan teljes, kerek egész.

Családi felvétel, középen egy csecsemő, körülötte a szülei, a nagyszülei és a rokonok. Mindenki a babára fókuszál. Gondolom, keresztelő, vagy modernebb nevén névadó-féle. Aztán szépen, sorban követem a babát, a hajdan volt csecsemőt a képeken. Gyerek, kiskamasz, majd már öltönyös fiatal felnőtt lesz, és már nem ő áll a fotók közepén, halad kifelé a sorban. Még központi figura, de már nem ő a főszereplő. Már nem köré, miatta, és érte készül a felvétel. És aztán tovább, egyre kijjebb kerül, és egyre komolyabban néz ki a képeken. Látszik, múlnak az évek, majd egyszer csak nem találom sehol sem.

Képek a dobozomban, a gardróbszekrényben. Képek a családomról. Olykor ilyen dolgok is elgondolkoztatnak, nem is kicsit.

Az életünk képekben talán nem több, mint az, hogy középről lassan-lassan a széle felé haladva egyszer csak már nem vagyunk sehol.

Hiszem, hogy ennél több az élet, ha úgy élsz, hogy boldog vagy, boldoggá tudsz tenni másokat. Szólsz, ha kell, és hallgatsz, amikor a szó felesleges. Adsz, és képes vagy elfogadni. És tudsz megbocsátani és bocsánatot kérni. És méltósággal győzni és veszíteni. És legfőképpen szeretni és nevetni. És várni, nem kapkodni, de tenni, amikor nem szabad várni.

Ha mindezt tudod, és meg is csinálod, nem volt hiábavaló az út a kép közepétől az eltűnésig, mert akkor jó életed volt, még ha nem is könnyű. Jó lenne, ha tudnám, hogyan kell csinálni, mert akkor el tudnám mesélni, de nem tudom.

De nagyon igyekszem, és remélem, olykor sikerül, és azt remélem, neked is fog.

Nos hát, ennyi a fényképekről és az időutazásról.

(Nyitóképen balról jobbra: “Anyu”: Székely Éva, “én”: Gyarmati Andrea, “Móci”: Hesz Máté, Gyarmati Andrea fia, Székely Éva unokája)

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

MOSCOW, RUSSIA- FEBRUARY,23 (RUSSIA OUT) Russian President Vladimir Putin attends a wreath laying ceremony to the Tomb of Unknown Soldier, marking the Defender of the Fatherland Day on February 23, 2017 in Moscow, Russia.  (Photo by Mikhail Svetlov/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.