Az Energia Vadőrök már régóta velünk vannak
Még 1975-ben indult el a Super Sentai című tévés akciósorozat, ami öt fiatalt tett meg főhősül, hogy megküzdjenek az ’50-es éveket idéző Gojira-szerű óriás-bábszörnyekkel, ezzel mentve meg az egész Világot. Na, hát ez olyan jól sikerült, hogy azóta: százegyféle sorozatos folytatás/újragondolás/film készült, ami a mai napig tart. Ezen a linken meg is lehet nézni az összeset.
Az sorozat történetében a mérföldkövet az amerikai feldolgozás jelentette 1993-ban. Itt Európában és az USA-ban is már csak a nyelvi sajátosságok miatt is ez a népszerűbb, de annyira, hogy a ’93-as sorozat, a mai napig ugyancsak megállíthatatlan a maga 23 sequeljével.
Éppen Power Rangers Ninja Steel címen sugározzák a Nickelodeonon.
Felszínes tinidráma a jobbik fajtából
Nem új keletű, hogy bármi, ami 20-30 év távlatából feldolgozást kap, és újraértelmezik, rögtön megkapja a kopottra használt „sötét és realisztikus” jelzőket. Szerencsére viszont ez a „sötét és realisztikus” jelző a Power Rangers esetében azt jelenti, hogy az öt főszereplőnek sikerült normális, érdekes, emberi és nem utolsó sorban azonosulható karaktert írni.
De simán, leülések és kínoskodás nélkül elmegy a bemutatásukkal az a másfél óra, amíg az első Power Rangers-akció (egyben az első és lényegében egyetlen nagy bossfight) el nem kezdődik. Ez idő alatt mindössze csak egyszer látunk páncélba zárt Power Rangert. Közben persze szert tesznek az erejükre, megtanulják használni az, megismerik önmagukat és egymást.
- Jason, a vörös Ranger egy autóbaleset miatt a focicsapatból kirúgott egykor menő csávó, akit mindenki utál
- Kimberly, a rózsaszín Ranger egy cyberbullying-ügy kirobbantója és következményeinek elszenvedője
- Billy, a kék Ranger Asperger-szindrómás különc, akit néha elviselhetetlen kényszeressége miatt nehezen fogadnak el a suliban
- Zack, a fekete Ranger ázsiai srácként az amerikai álom vágyott letéteményeseként egy lakókocsi-parkban ápolja beteg anyját, akit egyre nehezebben visel el
- Trini, a sárga Ranger leszbikus
A 2015-ös, Az Almanach projekt című ügyes időutazós sci-fit jegyző Dean Israelite nem játszik biztonsági játékot, de nem is kísérletezik olyan nagyon merészen. Biztos kézzel vezeti azt az öt történetszálat, amit a figurák köré írtak. A castingból egyébként Dacre Montgomery (Jason) és RJ Cyler (Billy) lehetnek ismerősek, előbbi a Stranger Things következő évadában tűnhet majd fel, utóbbi pedig az Én, Earl, meg a csaj, aki meg akar halni egyik címszereplőjét alakította.
Elizabeth Banks, aki Rita Repulsát, az űrbanyát alakítja, láthatóan élvezi a szerepét. A készítők próbálták is árnyalni karakterét, a Bryan Carston által megszemélyesített Zordonéval együtt, ám közös történetszáluk olyan könnyű és klisés, hogy nem igazán vált ki belőlünk semmilyen érzelmet.
“Ne haragudj, Űrdongó!”
A Transformers nem csak a fent idézett mondat miatt elevenedik meg, hanem a látványban is. Ha valami igazán ikonikussá tette a Power Rangerst a főcímen és a színes ruhás hősökön kívül, akkor az egyértelműen a látvány, amiért inkább mosolygunk, mint leborulunk. Az új Power Rangers mindent megtesz azért, hogy ezt a mosolyt letörölje az arcunkról, és elismerő közhelyeket pufogtassunk róla, hogy mennyire menőn néz ki, de sajnos nem sikerül.
Egészen addig semmi baj nincsen se a történettel, se a látvánnyal, amíg a hősök nem öltik fel a Ranger-gúnyát, pattannak be a zordokba (az állatformájú robotokba) és nem kezdik el gyakni a sziklaszörny hadsereget és Goldart, az aranyszínű bizsukból összehegesztett monstrumot, akinek meg kell szereznie valamit, hogy Rita Repulsa győzedelmeskedhessen a Föld felett. Az akció bár látványos, semmit nem lehet látni az arany és fém kavalkádból, ahogy korábban a Transformers-filmekben sem. A készítők arra nem gondoltak, hogy az akciójeleneteket fel is kéne fognia a nézőnek. Ráadásul az utolsó félóra, ami tulajdonképpen maga a lezárás, összecsapott, súlytalan és felszínes.
Köszi, ennyi elég volt
A rajongók, és akik elfogadják, hogy Power Rangers egy mese, tele suta logikai hibákkal és megmagyarázhatatlan részletkérdéssel (pl. miként lehet, hogy a főgonosz néninek földi neve van, miközben szemmel láthatóan nem itt anyakönyvezték) azok mindenképp élvezni fogják, hogy egy kis színt sikerült csalni egy közepes tévésorozat filmes feldolgozásába. Az irány jó, de félő, hogy ez a lendület nem fog kitartani semeddig, ha nem tolják el vagy a hiperrealisztikus (na persze, haha) vagy az önironikus, reflexív irányba, amire egyébként helyenként kísérletet tesz a film, de nem viszi végig a koncepciót.
A Power Rangers is simán aspirálhat arra, hogy univerzumot építsenek belőle, és egynek ugyan jó volt, de ha a leendő folytatások nem emelik meg kicsit a tétet, akkor hiába a huszonnégy éves múlt a megannyi sorozattal, nincs az a Power Rangers elit alakulat, amely megmenti attól, hogy egy könnyűszerkezetű,
Power Rangers – színes, amerikai akciófilm, 2017, 124 perc – Értékelés: 7/10
