Kultúra

Van ez a katasztrófamámor nevű dolog

Borovitz Tamás
Borovitz Tamás

netcsibész. 2016. 10. 11. 13:54

Saját lemezt ad ki a Heaven Street Seven egykori basszusgitárosa. Németh Róbert maga is meglepődött, amikor húsz év szünet után, egyik pillanatról a másikra megszületett egy saját dala. Mindez úgy kezdődött, hogy a gyereke kérdezett tőle valamit a bolygónkról. Aztán pikk-pakk összeállt egy saját album. Interjú a dalszerző-basszusgitáros- kommunikációs szakember-zenei újságíróval.

Kezdjük a Heaven Street Seven végénél: nem kommunikáltátok túl a feloszlást. Kérdezgetik azóta is, hogy mik voltak az okok?

Nem eresztettük bő lére a búcsúzkodást, ez igaz, de azon túl, amit a sajtónak a feloszláskor elmondtunk, nem is nagyon volt mit kommunikálni. Húsz évig zenéltünk együtt; korábban azt hittem, hogy hülyeség az a hasonlat, hogy a sokáig együtt zenélés olyan, mint egy hosszú házasság, de rájöttem, hogy tényleg így van. Húsz év után, miközben megmarad a tisztelet meg a barátság, már nem nagyon tudtunk egymásnak mit mondani, talán már emberileg sem, de kreatív emberként biztos, hogy nem. De nem volt anyázás, üvöltözés, szardobálás; egyszerűen csak beláttuk, hogy ez így már nem egy alkotásra képes egység.

A Kispálnak már volt vagy öt koncertje, amióta végleg feloszlott, HS7-buli nem várható?

Olyat nem mond az ember, hogy soha többé, és nem is úgy váltunk el, hogy többet nem akarunk találkozni, de a zenekarnak vége lett. Belátható időn, azaz néhány éven belül nem hinném, hogy ez szóba kerülne.

Hiányzik?

Nyilván mennek néha itt-ott a sztorizások, hogy „ez de jó volt, az de jó volt”, de egyikünk sem a múltban él. Ami azt illeti, bennem még egy év után is van némi poszt-HS7-érzés, de közben meg annyi minden történik az életemben, hogy nagyon nem azzal töltöm az időmet, hogy

„jaj, Istenem, de jó volt régen”. Most most van.

Az életed annyi minden történése közül az egyik a Pegazusok Nem Léteznek zenekar. A beszállásodnak volt köze ahhoz, hogy a HS7 pályafutása akkor már közelített a végéhez?

Nem, inkább csak annyi történt, hogy meghallottam ezt a zenekart, és azt éreztem, hogy ebben szeretnék benne lenni. Ami azért vicces, mert nálam húsz évvel fiatalabb emberekről van szó. Szerintem ők lepődtek meg a legjobban, amikor egy ilyen negyvenes csávó odament hozzájuk, hogy „figyi, szeretnék veletek zenélni.”

Ja, merthogy ez így történt?

Az Esti Kornél tagjait ismertem, többször is játszottak a HS7 előtt. Épp énekest váltottak, és felhívott a Dodi (Lázár Domokos, a zenekar énekes-gitárosa – a szerk.), hogy kikérje a tanácsomat, én meg megemlítettem, hogy az a pegazusos zenekar isteni. Akkor még ketten csinálták Eszterrel (Ács Eszter énekes), és megkérdeztem, nincs-e kedvük felduzzasztani rendes zenekarrá. És mondta, hogy de.

Mit adtak nekünk a Pegazusok? Mitől különleges a zenekar szerinted?

Az, hogy tök egyértelműen és izgalmasan pattan össze bennük a Trabant-Balaton-örökség meg a kortárs melankolikus gitárzene; én mindkettőt nagyon szeretem, és ez az elegy is nagyon tetszik. És szerintem iszonyatosan erősek a dalok.

Hogy tud egy ilyen izgalmas produkció létezni a mai magyar poppiacon?

A periférián. Ez a zenekar leginkább az alkotásról szól, és arról, hogy szeretünk zenélni – a mai magyar zenei piacon ez egy rétegprodukció. Azt szoktam mondani, hogy a magyar helyzet olyan, mint a norvég focibajnokság: van 2-3 profi csapat, amelyik ebből él, a többiek meg meló mellett tolják.De nincs ezzel baj, így legalább kiderül, ki az, aki tényleg szereti csinálni.

24.hu / Neményi Márton

HOGYAN ÉPÜLT AZ A BOLYGÓ, AHOL ÉLÜNK?

A saját lemezed minek köszönhető? Ihletroham? Vagy eddig is volt ötlet, csak most lett több időd?

Abszolút nem terveztem. Utoljára 18-20 éves koromban írtam saját dalokat, amiknek jobb, hogy nem maradt nyomuk. Aztán még a Heveny legelején volt egy-két szám, amit írtam, majd húsz évig semmi, eltekintve egy-egy szövegsortól, kósza verzétől, kisebb zenei ötlettől. Amikor véget ért a HS7, akkor sem gondoltam volna, hogy saját dalaim lesznek.

És akkor ezt így hogy?

Tavaly márciusban a kisebbik gyerekem feltett egy kérdést: „hogyan épült az a bolygó, ahol élünk?”. Egyrészt nagyon vicces volt, másrészt elsőre nem tudtam, mit mondjak erre, és mellékesen ebből a mondatból kiindulva megírtam a Meteor című számot.

Hogy lett ebből lemez?

Felhívtam Dodit a Pegazusokból, hogy van ez a szám, és vegyük fel; felvettük, és a legnagyobb meglepetésemre lett egy működőképes dal. És utána elkezdtek jönni az ötletek.

Hirtelen, a semmiből?

Igen, erről talán egy művészetpszichológust kellene megkérdezni, hogy ez hogy működik, mindenesetre jöttek egymás után a számok. Megfogtam a gitárt, kész lett egy dal. Másnap ugyanez – és így tovább. Nyilván meg lehetett volna úgy is csinálni, hogy aztán rendes zenekarral veszek fel egy lemezt, de akkor annyira azt éreztem, hogy ezt most és így azonnal el kell kapni, hogy végül a számokat egy-egy közreműködő segítségével többé-kevésbé minimálban vettem fel, például rendes dob nincs is a felvételen, csak gép.

Hogyan lesz ebből koncert, ha minden hangszeren te játszol?

Zenekarral, ami nagyjából a Pegazusokból áll majd: Lázár Ágoston, Lázár Domokos, Horváth Kristóf, illetve elhívtam Günsberger Ákost a Szabó Benedek és a Galaxisokból. Egyébként sokat agyaltam, hogy legyen-e egyáltalán koncert. Nekem azért eddig megvolt a kényelmes komfortzónám, hogy a háttérben pengettem a basszusgitárt;

de ez, hogy előreállok, olyan, mint egy „vállald önmagad-tanfolyam”.

Ráadásul a saját dalok írása, a lemez kitalálása, a felvétel megszervezése mind-mind olyasmi, amit korábban nem csináltam. A koncerttel is úgy voltam, hogy „á, nem biztos, hogy én erre alkalmas vagyok”. De aztán úgy voltam vele, hogy ha van lemez, akkor legyen koncertezés is, és akkor meg legyen rendes zenekar.

24.hu / Neményi Márton

MOST EGY KICSIT SZAR, DE AZÉRT MÉGIS JÓ

Bár vannak a lemezen melankolikusabb szövegek, mint például: „minden nap ugyanolyan”, „elfolyik az idő”, és hasonlók, mégis jól éreztem magam, miközben hallgattam. Ez normális?

Tudod, van ez a katasztrófamámor nevű dolog…

Oké, de a költő erre gondolt, miközben írta?

Érdekes, mert egy másik interjúban pont ezt a kettősséget kérdezték tőlem. Az az újságíró is azt érezte, hogy ezekből a dalokból olyan érzés jön le, hogy „most egy kicsit szar, de azért mégis jó”. Úgyhogy lehet benne valami.

És ez igaz a mai magyar popzenére is? Hogy most egy kicsit szar, de mégis jó.

Az elmúlt 20-25 évben nem volt példa arra, hogy ennyi jó magyar zenekar és előadó legyen. Viszont a nagyon sok jó zenekar és előadó nagyon a perifériára van szorítva. Ahhoz, hogy valaki bekerüljön az átalakult magyar mainstreambe, többnyire könnyen emészthető, biztonságos, lekerekített zenéket kell csinálni. Tökre ügyelek arra, hogy ne essek a középkorúak hibájába, és negyvenes arcként ítélkezzek a mostani Halott Pénz, Wellhello, Punnany Massif-generáció életérzése felett, de tény, hogy közben csomó olyan zenekar is van, amelyek izgalmasabb és sok esetben nemzetközi színvonalú dolgokat csinál, csak épp nem kapnak felületet, és nem is hallunk róluk semmit.

Németh Róbert

Tanítóként és szociálpedagógusként végzett, öt évig dolgozott családsegítőként, közben elkezdett zenélni. Volt a Sziget Kft. és Petőfi Rádió munkatársa is, jelenleg reklámügynökségnél dolgozik, kommunikációs szakember, zenei újságíró. Házas, két gyermek apja.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.