Dunaújváros-Pálhalma, 2013. szeptember 25.
Fogvatartottak dolgoznak a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet mosodájában Pálhalmán 2013. szeptember 16-án.
MTI Fotó: Cseke Csilla
Kultúra

Csupa hús asszonyok a mosókonyhában

24.hu
24.hu

2016. 03. 13. 09:00

Van itt valaki, aki azt gondolja, tud riportot írni? Téved. Megyesi Gusztáv tud riportot írni. Itt egy csoda 1979-ből. Aki olvassa, megérti, mi  volt az a szocializmus. Meg azt is megérti, mi ez az egész. Kötelező Matiné a némával.
Korábban a témában:

Megyesi Gusztáv: Fél kanna Hypo

 

Állunk a mosóban, figyeljük a technikust és társát. A technikus és társa ideges. A mosodavezető utasítására el kell magyarázniok D. Józsefné ötvenegy éves t.-i lakosnak, betanított mosodai munkaerőnek, hogy ne tegyen Hypót a biszulfitba, különben megbüntetik.

Ehelyett egymásnak magyaráznak.

— A Hypo fehérít, a biszulfit fehérít. Ám az egyik oxidál, a másik redukál.

— Következésképp a két vegyszer ellentétes hatású.

— Következésképp nem fognak fehéríteni, hanem egymást semlegesítik.

— Következésképp vagy a Hypót, vagy a biszulfitot használjuk.

— Semmi esetre se mindkettőt.

E napnál világosabb kémiai törvényszerűséget kell elmagyarázniuk D. Józsefnénak, de sehogyan sem sikerül. Nagy Lukács mosómester a dupla falú üst mögött vigyorog, nevetnek a mosókonyhába sereglett csupa hús asszonyok is; egyetlen nagy, tenyérbe rejtett nevetés most az üzem. Előre tudják, hogy mi lesz.

D.-né süketnéma.

— He — mondja a technikus, és megérinti D.-né vállát. A néma nem reagál.

— Biszulfit, Hypo. Nem szabad — kezdi a technikus tagoltan, a társa gesztikulál hozzá. D.-né felemeli lassan a fejét; kék szemei vannak, hegyes a tekintete.

— Nem szabad. Fegyelmi lesz, érti?!

Bólint az asszony, érti ő, hogyne értené, majd behajol az üstbe, és kihúzza a dugót. Fél perc nem telik el, és bokáig állunk a szürke, szennyes lében.

— Az úristenbe is! — kapkodják a nadrágszárat a technikusok, majd elhagyják a mosót.

A néma még hosszú percekig áll diadalmasan a szürke tenger közepén, vastag lábain kék erek dagadnak, már-már szétpattannak, de aztán beleszaladnak a gumicsizmákba.

*

— Szezon van — mondja a mosoda főművezetője, és a szennyeshegyre bök. A raktárban állunk. — Voltaképpen egész évben szezon van. A lakosság megbolondult. Egyre több szennyes érkezik az üzembe, most például napi száznegyven mázsa. Százhúsz mázsa a kapacitásunk.

— Hajaj — mondom rövid, de pontos számolás után—, mi lesz a húsz mázsa különbözettel?

A nagydarab ember, mint a gyerek, egyszerre őszinte és csodálkozó:

— Mit gondol, miért tartunk tizennyolc mosómestert három műszakban, havi négyezerért? Nekiállnak hárman-négyen, s a száz kiló terhelésű mosógépeket megtömik százötven kiló szennyessel. Ha valahogy sikerül becsukni a gépajtót, már nem lehet baj. Valamit muszáj tenni, ha már a lakosság ennyire megbolondult.

Összeszedem az ismereteimet.

— De ha a gépet túlterhelik, nem fog szépen mosni. Foltos, pecsétes marad az ágynemű…

— Na látja — szakít félbe a nagydarab ember —‚ hát ezért tartjuk a némát.

*

Már hallottam D. Józsefnéről. „Visszamosó”, írták a kartotékjára a munkaügyi osztályon, az a feladata, hogy a foltokat, pecséteket, amiket a gép nem tüntet el, kikezelje. Ha a mosógépekből kikerülő ruha szennyes, szürke marad, D.-né kezébe adják, ő még egyszer kimossa. Órabérben dolgozik, ha a főművezető szavaira gondolok, máris szánni kezdem D.-nét.

Nagy Lukács mosómester csak legyint erre, nehogy elkezdjem D.-nét sajnálni, sajnálni csak neki van joga a mosónőt, ő dolgozik mellette, ő ismeri a disznóságait s a mások disznóságait. No meg Klinyecz, a kétméteres óriás, aki Nagy Lukács mögött áll, és bólint a mosómester minden mondatára. Ez adott esetben nagyon fontos lehet.

Ne lepődjek meg, hogy a néma kezei kékek. Ma egész délelőtt kékítővel maszatolt, a felügyeleti szerv emberének lepedőit kékítette, hogy ha majd ránéz otthon a felügyeleti szerv embere, megvakuljon tőle. Már nem tudni mióta, de bizonyos személyek ruha- és ágyneműit — a mosoda jó hírnevét megőrzendő — külön kell mosni a lakosságétól. Régebben például előfordult, hogy a miniszterhelyettes ágyneműje elkeveredett a rengeteg szennyes között, nem lehetett megtalálni, a nagy zűrzavarban paplanhuzat helyett két konyharuhát tettek a csomagjába, kitört a botrány. Az ismert művész finom fogású törülközőit befogatták mindenféle vörös színekkel, a bank mindenható emberének lepedőit meg keresztbe szaggatta a centrifuga.

Valamit tenni kellett, tették hát a legésszerűbbet. Ma már, ha fontos rendszámú gépkocsi áll meg a fióküzlet előtt, vagy ismerős csengésű nevet diktálnak a vállalási cédulára, a kék köpenyes alkalmazottak tudják, hogy külön kezelendő szennyes érkezett, hát kellő tisztelettel külön zsákba rakják.

Klinyecz, a kétméteres óriás nem bírja tovább, röhögnie kell. Lakik az utcájukban egy Schulteisz nevű aszfaltozó, a nevét is úgy írja, mint a névrokon miniszter, ha ez a Schulteisz bemegy a fióküzletbe, különös kedvességgel fogadják, szép vasalt ruhát kap vissza minden esetben, a pizsamáján még a meglazult gombokat is felerősítik. Ő persze nem ért az egészből semmit, de egyre sűrűbben jár a fióküzletbe, azt mondja, megéri. Nincs olyan intézkedés, hogy a Schulteiszek ne járnának jól.

A probléma (mint olyan) természetesen nem szűnt meg azonnal. Éveken át hiába különítették el a különleges szennyest a lakosságétól, szakszerűség hiányában a folt folt maradt, a centrifuga tovább szaggatott. A tinédzserek lezserkedtek, a nyugdíjasok meg nagy buzgalmukban egyszer-másszor lyukasra sikálták az ágyneműket, ingeket, egyébként meg minden folton órákig vitatkoztak, milyen vegyszer kéne és mennyi, a munka lassan haladt.

Tartott ez addig, míg egy váratlan ötlet nyomán D. Józsefné kezébe nem adták az illusztris személyek szennyesét.

A néma csodát művelt. D.-né minden foltra talál vegyszert, D.-né minden foltot és szennyes tételt külön ismer, D.-né veszi a fáradságot, és ha kell, órákig dolgozik egy folton. D.-né nem vitatkozik, mert nem tud beszélni.

— De tud valamit — mondja az óriás Klinyecz, és röhög.

Valamit tényleg tudhat, mert egy éve sem dolgozott különleges megbízatásában, máris Kiváló Dolgozó címet kapott. Most meg Nagy Lukács csapkodja a térdét.

Az ünnepségen annak rendje és módja szerint olvasták a neveket, amikor D. Józsefné nevéhez ért az igazgató, hárman is megkocogtatták a néma vállát.

— Menjen, magát szólítják. — D.-né felállt, szépen kisétált az emelvényhez, kezet rázott az igazgatóval, majd hóna alá szorította a plakettet, oklevelet, és közámulatra bogarászni kezdett a borítékban. Amikor látta, hogy stimmel az összeg, biccentett az igazgatónak, és a helyére ment.

— Néma — súgtak össze elnézően az emberek, és megtapsolták.

— Néma — néztek össze elnézően az elnökségi tagok, s tapsoltak ők is.

Ő volt az egyetlen, aki nem a széktámla mögött és nem is a vécében tapogatta ki a boríték tartalmát.

— Néma — mondja az óriás Klinyecz, Nagy Lukács bólint rá.

*

Jön a technikus és társa, a nadrágszáruk még nedves. Kérdezem, mi baj van D.-nével, én eddig csupa jót hallottam róla. Összenéznek. Egymás mellett állnak, mindegy, hogy melyik mondja, együtt mondják:

— A mosodavezető utasításba adta, hogy a Hypót nem szabad biszulfitba rakni. D. Józsefné nem veszi tudomásul az utasítást, kárt okoz a vállalatnak, meg fogjuk büntetni.

Elviharzanak.

Kérdezem Nagy Lukácsot (akinek joga van sajnálni a némát), igazat ad-e a technikusoknak.

— A technikusok elmehetnek a francba — mondja nemes egyszerűséggel, de hogy ne legyen egyértelmű a dolog, hozzáteszi: — A néma viszont megéri a pénzit. Túl sokat enged meg magának. Ha az embereim meg bírják állni, hogy ne tegyenek Hypót a biszulfitba, ő miért nem bírja? Ugyanolyan dolgozó, mint a többi.

Tehát a mosómester is… Akkor már világos a beszéd. A technológiai fegyelem mindenkire vonatkozik. Nehéz időket élünk.

— Így van — bólint a főművezető, és szüntelenül a szennyesraktárban köröz. — A lakosság megbolondult.

Azért megyek, és megnézem magamnak D. Józsefnét.

*

A mosoda eldugott szeglete a tanyája. Két dupla falú üst, rozoga centrifuga, „biedermeier” teknő, rengeteg kefe, vegyszeres üveg s két sámli. Az egyikre leülök. Észrevesz, lép felém, és megkopogtatja a másik sámlit. Üljek arra. Engedelmeskedem, és figyelem, mire kell neki a másik sámli. Semmire se kell, műszak végéig hozzá se nyúl. Éreznem kell, itt nem dirigálhatok.

Félóra múlva megszán, int, ha akarok, vele mehetek. Keményítőpépet kell készítenie. A városban minden harmadik mosodai ügyfél keményítve kéri az ágyneműjét. D. Józsefné feladata, hogy ha a különleges foltok eltávolításával végez, keményítőt készítsen a városi igények kielégítésére.

A keményítős zsákokat az udvaron tárolják. Lehetne bent is, közelebb az üstökhöz, de egy ízben kiszakadt a papírzsák alja, a nedvességtől csirizes lett az egész mosókonyha, korcsolyázni lehetett a gépek között. A szakszervezeti titkár éppen arra járt, megcsúszott a kövön, jól beverte magát, azóta nem szabad keményítőt tárolni a mosókonyhán.

Megyek D.-né után, az udvaron megállunk. Megfog egy zsákot, nincs egészen tele, valaki már belenézhetett. Nettó súly: 50 kg — írták a zsák oldalára, de többször is belenézhettek a zsákba, mert jó, ha harminc kiló van benne. Lépnék, hogy segítsek, de az asszony eltol a kezével. Sikereinek egyik fontos pontjához érkeztünk: csak egyedül, külön.

Ölre fogja a zsákot, megindul. Óvatos léptek, kis jelentéktelen asszony, magabiztosan halad, a mosókonyha ajtaját a farával löki be, eddig semmi baj. Bent aztán csúszni kezd a zsák. Megpróbál alányúlni, sikerül is, egy darabon legalább. De újabb csúszás, most a térdével segít. A fejével rám int, menjek a fenébe, nehogy megpróbáljak segíteni. Így ér el a mosókonyha közepéig. A néma és a zsák. Glatz Oszkár birkózó legényei esnek így egymásnak a Tisza-parton, nem lehet tudni, ki emeli a másikat, mi lesz a következő pillanatban.

D.-né munkásasszony, süketnéma asszony, D.-nének győznie kell, tehát győzni fog.

Tesz még két lépést, és akkor elejti a zsákot. Gyorsan elkapom a fejem, nem láttam semmit. Körülnézek óvatosan, látom, a mosók se láttak semmit. Nagy Lukács elfordított fejjel áll, az óriás Klinyecz ugyanúgy, merev, kemény pózban. Senki nem látott semmit, a néma győzött.

Harmónia és békesség a gőztől nehéz mosodában.

*

— Mit fog tenni? — kapom el a technikus karját, ezúttal nincs vele a társa. Emberi a hangja, szelíd.

— Nem tartja be a technológiai előírást. Biszulfitot tesz a vízbe, felforralja. Eddig rendben is volna, kitűnő fehérítő oldat, eltüntet minden színes foltot. De akkor beleönt egy fél kanna Hypót. Tudja, mit csinál fél kanna Hypo forró oldatban? Szétszedi a ruhát, porrá foszlatja. No nem azonnal. Az ügyfél hazaviszi a ruhát, szép fehér, jókat alszik benne, de amikor legközelebb mosásba adja, a gépben szitává lyukad a lepedő. Rengeteg a kártérítés. Megértheti maga is.

— Én megértem — mondom a technikusnak, és tisztelettel adózom kristálytiszta logikájú érvelésének. De talán éppen a kristálytiszta logika vált ki bennem gyanút. Manapság már minden olyan kristálytisztán levezethető, minden olyan egyértelmű, csak az nem érti, aki nem akarja, hogy mit kell tenni, mindenki megfeszül, és mégis…

— Miért nem magyarázzák meg a némának, hogy mit miért?

— Gondolja, hogy nem próbáltuk? De nem lehet neki megmagyarázni. Makacs, önfejű, ha bántani akarnám, azt mondanám, hogy visszaél a helyzetével, már hogy süketnéma. De nem akarom bántani, ezért csak annyit jegyzek meg, hogy a társaival sem egyezik. A mosókra legyint, mutogat, ilyet is, olyat is, már tudniillik, hogy szerinte hogyan dolgoznak a mosók.

Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Nem tudok mit felelni, mennék újra D.-néhez, de váratlanul megérkezik a technikus kolléga. Új alapállás, új gesztus, új hang. Vagy inkább a régi; sajátos, kettejük hangja. Megint mindegy, hogy melyik mondja, együtt mondják:

— Egyébként rendeztünk egy továbbképző tanfolyamot a mosóknak. Elméleti oktatást kaptak a technológiákról. D.-né is részt vett rajta, alá is írta a papírt, hogy mindent megértett.

— Süketen? — hallom a hangom. — Némán?

Elviharzanak.

*

Reggelizik D.-né. Ül a sámlin, ölében zsírpapír. Fejhúst eszik, kevéske tormával. Csizmái orrát pontosan a kockakövek éleihez igazítja. Kopott csizma. A kollektív szerződés szerint háromévenként jár a mosóknak gumicsizma ő azonban a régit hordja.

Kötény is jár a mosóknak, de a kötényt is hazavitte.

Egy szocialista brigád patronálni akarta, mégiscsak szerencsétlen, segíteni kéne rajta, mondták, erre beszaladt az öltözőbe, az ember megérzi, ha patronálni akarják.

— Nem vagyok tehetetlen — mutogatott—, két gyereket felneveltem, nézzék meg a fiaimat!

A szocialista brigád továbbment, most Takács nénit patronálják, kedves úttörőkkel együtt.

A mosókonyhán megállít Nagy Lukács.

— Mit akar a némával?

— Hogy én? Én semmit — felelem, és nem gondolom másképp.

— Hát csak azért — mondja Nagy Lukács (már ott áll mögötte Klinyecz) —‚ mert mutatnék valamit.

A gépekhez megyünk. Ereszkedő, nehéz, szennyes szag, gőz és víz. Nagy százkilós gépek, automata felirattal. De a felirat csak dekoráció, a gépeket kézzel kell működtetni.

Valaki olyan gépet vásárolt, amihez kétszer olyan korszerű víz- és gőzhálózat kellene, mint a mai, mert az automata gép csak korszerű kiszolgálás mellett működik. A tervszerű, megelőző karbantartás évek óta késik, a karbantartók végszükség esetén érkeznek a maguk bütykölte alkatrészekkel, mert alkatrészhiány van, a gépek oldallemezeit leszedték, hogy a szerelők egyből a gép belsejéhez férjenek, száll a rozsda, csíkot húz az olaj, meglehet nézni a kimosott ruhát, tele van barna és fekete pöttyökkel, meg egyébként is…

A mosók nem bírnak a foltokkal. Pedig a mosókonyha falára kitűnő technológiai utasításokat aggattak, amelyek pontosan elhatárolható kategóriákba sorolják a különféle szennyeződéseket s eltávolításuk módját. Ám a szennyes csíkok, izzadságfoltok egyre-másra különböznek egymástól. Ahogy a lakosság egyre jobban bolondul, úgy születnek újabb és újabb természetű csíkok, izzadságfoltok. Némelyik egyszerre több kategóriába is sorolható, másmelyik meg egyikbe sem, a technológiákat módosítgatják ugyan, de amint kiaggatják a mosókonyha falára, máris megsárgulnak a gőzben. A mosók a fejüket kapkodják, és viszik az új szennyest a némához.

— Higgye el, megvesződik a néma — mondja a mosómester, és kiköp, mert a mosóban apró, illatos mosóporszemcsék is szállnak a levegőben, tele lesz velük az ember szája.

*

Fokozni kell a minőséget!

Jobbítani a hatékonyságot!

Odahatni a technológiára! — néz körül szigorúan a mosodavezető, az első sorokból tucatnyi fej bólint minden mondatára. Záporeső, zivatar — mondja a Kossuth rádió valahol az udvaron, le kell halkítani, mert idebent tanácskozás folyik.

Tudatosítani kell a fejekben, hogy a technológiai fegyelem mindenki számára kötelező. Népgazdasági érdek. A népgazdasági érdek elsődleges, a vállalati csoportérdek viszont csak másodlagos, míg az egyéni érdek harmadlagos.

Lelkes, de fegyelmezett emberek a teremben, egymást buzdítják, nemes szándék, meg akarják menteni a népgazdaságot. A népgazdaság bajban van. De talán még sincs olyan nagy bajban, mint némelyek gondolják, véli egy kedves, spontán érkezett vendég, az igazgató. Ő áll fel, széles mosoly, kitűnő szónok, papír nélkül beszél.

— Azért alapjában véve nincs baj. A mosoda alapjában véve jól dolgozik. Elárulok önöknek egy titkot. Én is a mosodában mosatok. A feleségem viszi a szennyest a fióküzletbe, minden hónapban egy másikba. Így ellenőrzöm, szinte álruhában, az önök munkáját. Meg kell mondanom, hogy alapjában véve meg vagyok elégedve. Persze tennivaló akad még…

Keresem Klinyeczet. A huszadik sorban ül. Ő mesélte, hogy szegény igazgató mekkorát téved. Minden fióküzletben ismerik a feleségét, a gépkocsivezetőjét, az ő szennyese éppúgy nem keveredik a lakosságé közé, mint ikszé és ipsziloné. Honnan is tudná, milyen a minőség. Olyan minőséget kap, amilyet szeretne.

A néma kitűnően dolgozik.

De Klinyecz most hallgat. Nem néz sehová. Mögötte ül a néma, ő sem néz sehová. Nem ért az egészből semmit. Csak akkor mozdul meg, amikor látja, hogy a teremben karok nyúlnak a magasba, valamit elfogadnak. Egy brigád felajánlotta, hogy ezentúl fokozottabban betartják a technológiát, várják a többiek csatlakozását. A többiek csatlakoznak, most ezt szavazzák meg. Harmincöt, harminchat — számol az elnök, majd amikor a némához ér, azt mondja: harminchét — és folytatja tovább.

*

Állok a néma előtt, és próbálgatom magam. Figyeli a számat, erősen figyeli, vigyázok hát, hogy a szám rajza szép legyen, egyértelmű, az o betűim kerekre sikeredjenek, az i-k meg egyenesre. Hallom a saját hangom, és meglepődöm, milyen lassú, tagolt beszédre késztet a néma. Az agyam keményen dolgozik. Minden szót megrágok, hogy pontos legyen és kifejező amit eddig körülírtam, most nevén kelt neveznem, különben nem érti. Némával szemben némán lényegretörőbb, egyenesebb az ember. Egymás után rakom pontos szavaimat: HÜLYESÉG A HYPÓT BISZULFITBA RAKNI.

—Tudom — feleli egyszerű mozdulattal a többi mozdulata már a lepedőké. Egyenként rak az üstbe minden lepedőt, vizet enged rá, biszulfitot, majd megnyitja a gőzcsapot.

Amikor forr az egész, beleönti a Hypót.

Kovács Zoltán-Megyes Gusztáv: A nyolcvanas évek – irodalmi riportok

Irodalom Kft., 2002

Kommentek

????????????????????????????????????Amerikában díjazták a Hajnali láz című filmet
Csodálatos werkkel hergel a Star Wars VII otthoni kiadása