Kultúra

Tarantino új filmje jutalomjáték minden színésznek

Zsótér Indi Dániel
Zsótér Indi Dániel

videós kontentgyáros . 2016. 01. 06. 16:42

Korábban a témában:

A legutóbbi Tarantino-mozi óta három év telt el. Akkor már lehetett tudni, hogy a Django elszabadul egy trilógia-félének lesz az első felvonása. Ezt Tarantino úgy fogalmazta meg, hogy szeretne csinálni egy Rewritten history (Újraírt történelem) című meta-trilógiát, mely egymástól független, mégis egyfelé tartó filmeket tömörít. Hogy a Django elszabadul mint Tarantino első westernje ennek a trilógiának az első felvonása-e, az Aljas nyolcas pedig a második, vagy már a Becstelen brigantyk is ennek a hármasnak az első felvonása, nem lehet tudni pontosan, ugyanis egykor még arról volt szó, hogy a Django után egy újabb második VH-s film következik, aztán mégis jött az Aljas nyolcas.

Tarantino mindig is szerette a westernt, a műfaj elemei szinte minden filmjében megjelennek, ám valódi, műfaji és látványi értelemben vett vadnyugati mozit csak másodszorra csinál. Érdekes, hogy a fentebb említett Rewritten history-ban különös hangsúlyt fektet a rasszizmus és kirekesztettség kérdéseire. Mindezt a Becstelen brigantyk és a Django elszabadul esetében sokan úgy értelmezik, hogy egyfajta bűntudatból elkészített bocsánatkérő mozik ezek. Ugyanakkor ez egy olyan vállalás, ami teljesen tudatos, és jól propagálja azt, hogy személy szerint Quentin Tarantino miként is áll a rasszizmushoz. Korábbi filmjeiben ugyanis a “legális niggerezésen” kívül színes bőrű szereplők szerepeltetése faji kérdésekben nem kapott akkora hangsúlyt, mint utóbbi két filmjében, vagy mint az Aljas nyolcasban. Azok a filmek az exploitation-től a kung-fu filmekig csak “egyszerű” műfaji hommage-ok voltak.

A történet szerint két utazó társaság tagjai ugyanazon egy boltban szállnak meg egy éjszakára, mert a térséget éppen egy brutális hóvihar sújtja, ember nincs, aki ilyenkor nekivágna az útnak Red Rockig. Néhány évvel az Észak-Dél között dúló,  elsősorban gazdasági okokról, másodsorban a rabszolgatartás pro és kontra érveiről szóló polgárháború után járunk. Délen az ültetvényeken érdekében állt a farmereknek fekete rabszolgákat tartani az olcsóságuk okán, Észak ugyan nem élt a rabszolgatartás intézményével, viszont nem is biztosította (mi több, nehezítette) a feketék megfelelő letelepedési lehetőségeit. Nem volt egyszerű abban az időben feketének lenni. Főleg, hogy egy olyan korban járunk, ahol mindenkinek megvan a maga véleménye a háborúról, és jellemzően senkinek nincs igazán igaza.

A film maga sokkal inkább tekinthető egy politikai kamaradrámának, Tarantino oly rég megszokott műfaji görbetükreivel és szerkesztési furcsaságaival, mint egy klasszikus értelemben vett westernnek. Fontos szerepet játszik Észak és Dél különböző álláspontjainak ütköztetése vagy éppen összecsiszolása. Ez picit nehézzé teszi a befogadást, holott a film első két fejezete, ami szűk egy órát tesz ki, nem szól másról, csak a történelmi helyzet és a három legfőbb karakter expozíciójáról. A film a maga közel három órájával hiába tűnik hosszúnak, az öt fejezetre tagoltsága miatt szépen aránylanak egymáshoz a részek, és mindegyik között van egy icipici különbség vagy a narratívában vagy a felvétel módját tekintve. Mondhatni elég változatos fejezeteket kapunk, ráadásul úgy, hogy QT minduntalan újra és újra bedobja a csak őrá jellemző rendezői kézjegyeket, melyek egyáltalán nem hatnak avíttnak, sőt a western környezet miatt (mely inkább csak egy díszlete a cselekménynek) kifejezetten érdekesen működnek.

Minthogy Tarantino filmről beszélünk, az akció jelenetek ezúttal sem csak annyiból állnak, hogy végtagok és fejek hullanak. Hosszas, feszített dialógusok, flashback-ek vagy trükkös átvezető narrációk bolondítják meg a felvezetéseket. A fejezetek valós időben játszódnak, és ez a valószerűség az, ami miatt borzasztóan átélhető minden. Ebben a filmben még az is izgalmas, ahogy valaki kávét főz egy sparhelten. Pedig a trailer ebből a szempontból igen megtévesztőre sikerült, ugyanis egy hangos, csihi-puhival dolgozó látványspecifikus darabot ígért.
A fentiekkel ellentétben viszont egy komótos, tulajdonképpen kifejezetten lassú filmet kaptunk. Viszont ez a fajta elbeszélésmód (sok dialógus, kevés akció) már a Brigantykban is felüti a fejét és milyen jól működik! Emlékezzünk csak az ominózus első jelenetre a ugyanebből a filmből.

Az Aljas nyolcas pedig ennek az elbeszélés módnak a továbbfejlesztett verziója. Minden színészi pillanat (különös tekintettel Kurt Russel, Samuel L. Jackson és Jennifer Jason Leigh karaktereire) olyan részletességgel kidolgozott, hogy már az önmagában élvezet, ahogy egyes színészek néznek. Hadd emeljem ki Samuel L. Jacksont, aki már nagyon régóta nem játszott igazi főszerepet, utóbbi szerepeiben mindig valakinek a valakije volt, most azonban önértéken válik főszereplővé, hiába vannak még mellette olyan legendák, mint Tim Roth vagy Michael Madsen. Jackson egyszerűen uralja a terepet, és nem lehet nem rá figyelni. Mégis az az érzése a nézőnek, hogy hihetetlen alázatot mutat minden színész úgy egymás, mint a forgatókönyv irányába. Jennifer Jason Leigh, mint a Tarantino-filmek erős női karakterét képviselendő szereplő pedig az egész film ideje alatt kénytelen úgy játszani, hogy folyton vagy a saját vagy más vére borítja az arcát, és messze az egyik legfélelmetesebb szereplő a Tarantino-univerzumban. Férfibb a legtöbb férfinél, vad és vicces.

Kurt Russel sűrűn osztja ki neki a pofonokat, hol fájdalmat, hol pedig vigyort varázsolva a néző arcára, kettősük mégsem emiatt működik igazán jól, hanem mert a film közben is az érződik, hogy Russel karaktere több egyszerű, keménytökű fejvadásznál. Ehhez viszont az kell, hogy elégszer törölhesse képen az egyetlen nőt. Furcsa vagy sem, ezeknek az igazán rosszéletű, aljas szemétládáknak is van egy olyan oldala, ami miatt nem lehet őket nem megkedvelni. Külön igaz ez Walton Goggins-ra aki szintén Red Rockba tart, ő lesz ugyanis az új seriff a városban, ahol az előzőt lelőtték. Walton seriff-attitűdje nehezen érvényesül ennyi lehetetlen figura között, naivsága pedig néha kifejezetten irritálhatná is a nézőt, arról nem is beszélve, hogy kezdetben mennyire utálja a fekete fejvadászt, mert az fekete. Mégis, ahogy az események előre haladnak, úgy válik a naiv seriffből erős, “felnőtt” karakter.

A történet mellékesen arra kell majd kifusson, hogy egy bizonyos személyt a másik hét közül ki szabadít ki, vagy nem. Tehát szinte minden dialógus, ami elhangzik, egy-egy jól felépített hazugság, és csak azt a célt szolgálja, hogy az igazság egymásról soha, de soha a büdös életben ne derüljön ki. Ez a bizonytalanság folytonos feszültséget kelt a nézőben, soha nem lehetünk abban biztosak, hogy ki az, aki igazat mond és ki az, aki hazudik, még akkor sem, ha a hazugságai lelepleződtek. Mert ez még nem jelenti azt, hogy az igazság szükségszerűen kiderülne róla.

Egy szó mint száz, ez a mozi egyszerűen jó.  Semmi olyan nincs benne, amitől fel fog robbanni az ember agya, mégis vegytiszta filmművészetről beszélünk az operatőri munkától a hang designon át az utolsó kilőtt golyó ironikusan lelassított felvételéig.

Aljas nyolcas, 2015 – színes, amerikai western, 182 perc – 8/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

US President Donald Trump (C), Secretary of Defense James Mattis (L) and US Navy Captain Richard McCormack (R) attend an operations briefing at the pre-commissioned USS Gerald R. Ford aircraft carrier in Newport News, Virginia, March 2, 2017. / AFP PHOTO / SAUL LOEB
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.