Az első magyar thriller?
Magyarország úgy vágyott már a műfaji filmekre, mint a szíriai menekült egy jó szóra a kormánytól. A Víkend promóciós hadjáratában a kissé gyanús szlogent durrogtatta, miszerint „Az első magyar thriller!” készült itt most el. A műfaj magyarországi törekvéseit figyelembe véve ám nem is biztos, hogy olyan alaptalan ez az állítás. Egészen 1977-ig kell ugyanis visszanyúlnunk az első valamire való thrillernek nevezhető alkotásig: a Kern András főszereplésével készült Defekt – ami elég erőteljesen hajaz Hitchcock Psychójára – ugyan kicsit poros, de mindmáig élvezhető darab. A jó thrillerhez nagyjából a kultikus Kontroll járt a legközelebb 2006-ból. Nekünk, magyaroknak inkább jól (Dögkeselyű, A nyomozó, A vizsga), megosztóan (Utolér), vagy egyenesen rosszul (Halálkeringő, A berni követ) sikerült bűnfilmjeink vannak, ezek többsége inkább csak határterületén mozog a thrillernek. (A berni követtel tudom, hogy sokaknál kihúztam a bicskát az oroszlán barlangjában a gyufásdobozból, de szerintem nem egy igazán erős darab.) Ahelyett tehát, hogy a Víkendre azt mondjuk, hogy „Az első magyar thriller”, inkább mondjuk azt, hogy „Az első magyar bűnfilm, ami a legközelebb áll a thrillerhez”. Persze ez önmagában még nem érdem.
Mátyássy Áron kisfia lesz a következő Pókember?
Mátyássy Áron a film bemutatását megelőzően elmondta, 2009-ben keresték meg a forgatókönyvvel, azóta pedig a – közben megszülető, azóta oviba készülő – kisfia arra kérte, hogy rendezzen egy olyan filmet, amiben ő lehet a Pókember. Szóval igen sok víz folyt le az erdélyi hegyi patakokban a megkereséstől a bemutatóig. Arról nem is beszélve, hogy az eredeti forgatókönyv – Vincze Zoltán ötletéből írta Gál Péter és Tóth Csaba – már 2007-ben első helyen végzett a Hartley-Merill Nemzetközi Forgatókönyvírói Pályázaton. Nem lehet hát azt mondani, hogy ímmel-ámmal összetákolt filmről beszélnénk, sok munka van benne, látszik is rajta. Persze még ez sem érdem önmagában.
Ne kötözködj az erdélyiekkel
A történet szerint a sztárügyvéd Márta (Gryllus Dorka) és férje, László (Simon Kornél) kiemelt ügyfelükkel, Istvánnal (Lengyel Tamás) terveznek együtt tölteni egy hétvégét Erdélyben, vadászattal, ivászattal múlatva az időt. Egyikük véletlenül lelő egy embert, és ezzel nem várt események egész láncolatát indítják el, melynek egy pontján a helyi lakosság is vastagon érintettje lesz az eseményeknek. Mivel thrillerről beszélünk, nem szeretnék túl sokat spoilerezni, maradjunk annyiban, hogy senki ne akarjon a budapesti nagytőkés lakásmaffia és egy medvehordányi mérges erdélyi férfi közé kerülni.
A történet szépen építkezik, az első 15-20 percben kifejezetten jó tempót diktál, komótossága nem zavaró, afféle Szarvasvadász-i lassúságot vélhetünk felfedezni az expozícióban. Ahogy viszont egyre mélyebben bonyolódunk bele az eseményekbe, annyi minden derül ki mindenkiről, hogy, bár követhető marad minden szál, a bonyodalmak próbára teszik a figyelmet, és az ember elunja. Kifejezetten jót tesz viszont a dramaturgiának, hogy a kezdetben csak az ügyvédnő és védence körül bonyolódó történet a helyiek magánéletével – kiváltképp a fogadós lány karakterével, Alinával a középpontban – szövődik össze, és megindul a félreértések tragédiája. Ami pedig az ilyenkor már jól ismert hullagyártást fogja eredményezni.
A kutyán kívül mindenki ellenszenves
Nehéz ügy, hogy egyetlen olyan szereplő sincs az egész filmben, aki ne akarná vagy átverni, vagy megölni, vagy zsarolni, vagy megdugni valamelyik másik szereplőt. Talán az egész filmben ezt a legnehezebb megemészteni, hogy hiába keresünk akár egy olyan szereplőt is, akivel azonosulnánk, még a legártatlanabbnak tűnő erdélyi nyúlszőrkalapos kislegény is megosztó, mert iszik és dohányzik. Bár ez a legkisebb probléma, ugyanis az ügyvédnőtől kezdve a férjen át a védencükig mindenki egy igazi rohadt, mocskos gennyláda. Még Alina az, aki közel állhatna hozzánk, de neki is van olyan titkolnivalója, amitől nem lesz különösebben szimpatikus, a dolog miértjére pedig nem derül fény. Itt szeretném kiemelni az Alinát játszó Vass Terézt, aki – egy kis bulvár – civilben a rendező felesége: nem sok filmben játszott, viszont színészi képességei újfent magas szinten mutatkoznak meg, és alakítása csak kicsivel marad le az Utolsó időkben (Mátyássy első filmje) nyújtottaktól, ahol egy fogyatékos lányt játszott. Gryllus Dorka lubickol ugyan, de a gátlástalan, mindenkin keresztülgázoló ügyvédnő nem csak szerepéből fakadóan ellenszenves, hanem mert Gryllus játéka néha ripacskodásba csap át. Sajnos a karakter elég suta lezárást kap, olyat, amire azt szokás mondani, hogy: „Jaj ne már!”.
Simon Kornél és Lengyel Tamás egy pillanatig nem hagynak kétséget afelől, van helyük a magyar filmben: hús-vér embereket látunk, nem pedig színészeket, akik eljátszanak egy szerepet. Lengyel Tamásnak kifejezetten jól áll a dúsgazdag építési vállalkozó szerepe, Árpa Attilával (aki egy végrehajtót alakít, István jobb kezét) pedig különösen jó párost alkotnak. Árpa karaktere sem az egydimenziós nehézfiúban merül ki, gondolkodik, ötletei vannak és olykor meg is kérdőjelezi főnöke terveit, ettől ugyan nem lesz szerethetőbb, viszont kétségtelen, hogy jól áll neki ez a kissé elmélyített figura. Simon Kornél a férj szerepében lehetne az egyik legizgalmasabb figura, a felesége árnyékában élő, erről tudomást vevő és a maga konszolidált módszereivel (látszólag) kitörni akaró karakter. A szerep viszont nem élne meg a forgatókönyv nélkül, papíron jól működik, de ha nincsen egy bizonyos flashback-montázs, nem fogadnánk el a film végére megtörténő fordulatot. És tényleg van a történetben egy kutya, aki nagyon aranyos.
Erdély, ahogy még nem láttad
Nem vagyok hajlandó vitatkozni: Erdély meseszép! A látvány lenyűgöző, néha tényleg tátott szájjal bámulja az ember az erdélyi tájakat, érzi a hideg szelet, az erdők nyomasztó hatalmasságát, a sziklás hegycsúcsok lélegzetelállító magasságait. Viszont Győri Márk fantasztikus képei sem képesek mindent megoldani. A vágás sok helyen a klasszikus horrorra és thrillerre jellemző (sablonos) gyors vágásokat jelenti, a kézi kamerás felvételek pedig zaklatottak ugyan, de túlságosan is rángatják a néző tekintetét. A thrillernek megvan a maga vágási stílusa, ebből Mátyássy sem akart engedni, de az eszközt kizárólag arra használja, hogy elmagyarázza vele karaktereinek motivációt. Sajnos ez egy tipikus, olcsó thrilleres eszköz. A rendező külön felhívta a VFX-csapat munkájára, így árgus szemekkel vizsgáltam, milyen is lett az eredmény. Egy jelenetet leszámítva tényleg szépen oldanak meg mindent az alkotók, viszont azt az egy jelentet nagyon nem, egy dolog, hogy teljesen hiteltelen, még csak nem is néz ki szépen.
Magyarország továbbra sem Hollywood
Mátyássy biztos kézzel vezeti a színészeit, olcsó, hatásvadász módszerekkel (zene, vágás) a történetet, és épp ezért érzi végig azt az ember, hogy a rendező biztonsági játékot játszik. A film első húsz percében még ugyan tetten érhető valamilyen szerzőiség, de amint beindul a húsdaráló, már csak azt várjuk, hogy kibogozódjék az a sok összegubancolt szál, ami menet közben összegabalyodott. Mindezekkel együtt ez a film egy jó tanulmány lehet azok számára, akik thrillert akarnak készíteni ma Magyarországon, mert bár az eredmény közel sem tökéletes, felveszi az értéket a skálán.
Víkend (2015). Színes, magyar film 100 perc. – Értékelés: 6/10
