A tudományos világ a kilencvenes évek óta foglalkozik a polikrízis kérdésével, és mint ön is fogalmaz könyvében, az összeomlás lényegében már a szemünk előtt zajlik. A nemrég Budapesten megrendezett World Adaptation Forumon elhangzott előadásában arról is beszélt, hogy hiába publikált e témában, tudományos cikkeit nem sokan olvasták. Ezért ön szerint másfajta megközelítés szükséges. Mi lenne az?
2018-ban Dániában egy posztdoktori kutatói ösztöndíj keretében a fenntarthatóság oktatásával kezdtem foglalkozni. Korábban pszichológiai megközelítésből főként a társadalmi igazságosság kérdését kutattam, de ezt sosem kötöttem össze az éghajlati válsággal. A posztdoktorim alatt azonban a bolygó összes korlátjának a kérdését elkezdtem behatóbban tanulmányozni. Mivel francia az anyanyelven, főként francia nyelvű szerzők publikációit olvastam. Sok mérnök, asztrofizikus és más, természettudományokban jártas tudós van közöttük. Ők többségükben idősebb férfiak. Ahogy olvastam az írásaikat, nem éreztem, hogy sikerült volna átadniuk az érzelmi töltetét annak, amit megélünk a polikrízissel kapcsolatban. Teljes mértékben egyetértek az általuk levont tudományos következtetésekkel, viszont az összeomlás-kutatás lélektani része nekem nagyon hiányzott. Pedig ha az igazságokat úgy mondjuk ki, hogy figyelmen kívül hagyjuk annak lelki vonatkozásait, akkor a tagadás vagy a depresszió malmára hajtjuk a vizet.
Most megjelent könyve, Az összeomlás pedagógiája is személyes, lélektani hangvételű, ugyanakkor komoly tudományos megalapozottságról tanúskodik.
Legelőször is arra kellett választ kapnom, hogyan kezeljem a depressziómat, ami a tudományos munkám „eredményeként” bukkant fel bennem. Négy kutatási projektet végeztem Dániában, éppen akkor fejeztem be őket, majd jött a Covid-járvány, és miközben a korlátozások miatt otthon tűnődtem,
megértettem: minden, amit a két év alatt olvastam az összeomlásról, az valóban be fog következni.
