– A felmérések szerint Ön a kormány legnépszerűbb tagja, mégis olyan hírek terjedtek el, hogy lecserélik. Hogyan lehet ezt a két ellentétes információt összerakni?
– Volt ezzel kapcsolatban egy egészen egyértelmű miniszterelnöki cáfolat. Én azt látom, hogy a találgatás időről időre felröppen.
– Minek tulajdonítja ezt?
– Fogalmam sincs az okáról. De úgy tapasztalom, hogy a külügyminiszteri poszt nagyon népszerű. Szociális miniszter nem akart annak idején annyi ember lenni.
– Simonyi Andrással, a leköszönő washingtoni magyar nagykövettel tisztázta már, hogy mit fog csinálni, ha hazajön?
– Voltak erről megbeszélések, de a miniszteri poszt azért nem szerepelt a listán.
– Milyennek találja egyébként a minisztérium káderállományát? Balázs Péter, az első magyar uniós biztos nemrégiben szervezetileg és erkölcsileg szétzilálódott, a pozícióit féltő apparátusként festette le a külügyet, ahonnan a legjobb erőket elszippantotta az EU és a NATO.
– Én nem egészen így látom. Az uniós csatlakozás nagyon sok fiatalnak nyitott lehetőséget Brüsszelben, de közben sok tehetséges, lelkes fiatal is érkezett a minisztériumba, méghozzá versenyvizsga eredményeként. De a mindennapi külügyi munkában még nem ők érvényesülnek elsősorban.
– És mi, illetve ki fog érvényesülni a nyárra elkészülő új külpolitikai stratégiában?
– A közbeszédben nagyon kevéssé van jelen Magyarország külkapcsolati rendszere. Befelé figyelünk, provinciálisak vagyunk, túlértékelődnek az országon belül történő dolgok, és nem látunk ki mögülük. Így elmegy mellettünk a világ. Talán van most esély a véleményformáló elit, a kutatók és az érdeklődők megszólítására. Felállt egy tanácsadó-konzultatív testület, amelyben Szombati Béla, a minisztérium stratégiai osztályának vezetője mellett benne van Gyarmati István, Balázs Péter, Inotai András, Szarka László, Gazdag Ferenc, Dunay Pál és a mögöttük lévő szellemi műhelyek. Nem pártalapon választottuk ki ezeket az embereket, de azért úgy, hogy a konzervatív, a szocialista és a liberális gondolkodáshoz közelállók is reprezentálva legyenek. Azt kértük, nézzék meg, hogy különböző területeken – például külgazdasági, biztonságpolitikai, nemzetpolitikai, Európa-politikai téren – melyek Magyarország erősségei, gyengeségei, hol, milyen lehetőségek és veszélyek vannak, milyen forgatókönyvek lehetségesek, és azokra milyen válaszokat adhatunk. Most folynak az alaptanulmányok műhelyvitái, amelyekből összefoglaló tanulmányok állnak össze, s azokból készül el nyárra a stratégia, tehát alulról, széles körű viták révén.
– Lehet ebből pártközi konszenzus, mint a kilencvenes évek elején volt a külpolitikai célok körül?
– Egy ponton a pártokat is szeretnénk belevonni a vitába, bevinni a témát a parlamenti bizottságokba, megszólítani a pártok szakértőit. Őszintén remélem, hogy nagyon sok kérdésben konszenzusra lehet jutni. A külpolitikában az igazán nehéz döntésekben, mint az afganisztáni, vagy a libanoni szerepvállalásunk, tulajdonképpen eddig sem volt probléma, meg lehetett állapodni. Ezek jól működő megállapodások. A nemzetpolitika érzékenyebb dolog, ott vannak hangsúlykülönbségek.
– Az egyik felkért szakértő, Gyarmati István, a Demokrácia Központ igazgatója, a Népszabadságban tavaly közölt egyik írásában azt állítja, hogy az elmúlt tíz évben nem is volt magyar külpolitika. Valóban elvesztegettünk tíz évet?
– Nem gondolom. Kétségtelen, hogy uniós csatlakozásunkig volt egy nagyon jól látható cél, amelyhez hasonlót ritkán lehet kitűzni. Nem beszélve arról, hogy a világ manapság nem elsősorban bilateriális alapon működik. A multilaterializmus arról szól, hogy kiegyensúlyozott, folyamatos kompromisszumok mentén politizáljunk. A külpolitika így ma kevésbé látványos dolog, mint korábban volt.
– Mégis, nincs hiányérzete, ha az elmúlt évtizedet visszapörgeti?
– Tíz évet nem tudok átfogóan értékelni, könnyebb egy-egy kapcsolatrendszert végignézni. Németországgal például történelmileg megalapozott, és a fal lebontásában játszott szerepünkből is következő szoros viszonyunk alakult ki a kilencvenes évek elején. Azután volt egy nemzedékváltás a német és a magyar politikában is, ami bizonyos lazulással járt. Mára nyomatékosan megfogalmazódott, hogy Magyarországnak Németországgal új típusú kapcsolatot kell kiépítenie, ami nem a történelmi előzményeken, egyfajta hálán vagy személyes kapcsolatrendszeren alapul, hanem stratégiai partnerségen. Elkezdtünk dolgozni azon, hogy napi kapcsolat legyen a két minisztérium között, rendszeres egyeztetés arról, hogy a különböző ügyekben kinek mi az álláspontja. Elindult a német-magyar kapcsolatok újrafogalmazása. És ez csak egy példa, szinte minden viszonylatról igaz, hogy mozgásban van. Tehát nem mondhatjuk, hogy van vagy nincs magyar külpolitika; különböző időszakok és kapcsolatrendszerek vannak.
Az interjú további részében Göncz Kinga visszautasítja azokat a bírálatokat, amelyek szerint a magyar külpolitika követő jellegű lenne. Szó esik arról is, hogy hazánk – egyedül az újonnan csatlakozók közül – miért írta alá az európai szociális modell védelmezéséről szóló nyilatkozatot, miközben a modell éppen szemünk látára porlik szét.
De természetesen megkerülhetetlen a “sláger” gáztéma is, Nabucco és/vagy Kék Áramlat….további részletek a csütörtökön megjelenő Figyelőben.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
