A héten Magyarország sorsa fölött estek egymásnak az Európai Unió óriásai. A diplomáciai kaiju-harcot Jean Asselborn, Luxemburg külügyminisztere kezdte, aki a Die Weltnek adott interjúban azt mondta, hogy Magyarországot ki kellene zárni az EU-ból amiatt, ahogy a menekültekkel szemben viselkedik.
Assleborn szerint a magyar kormány majdnem durvábban kezeli a menekülteket, mint az állatokat.
A határ menti kerítés egyre hosszabb, magasabb és veszélyesebb. Magyarország nincs messze attól, hogy lőparancsot adjon ki a menekültekre. Bárki, aki le akarja küzdeni a kerítést, a legrosszabbra kell felkészüljön
– mondta, majd belengette, hogy ki kellene zárni minket az Európai Unióból.
Akik, mint Magyarország, kerítéseket építenek, hogy a háborús menekülteket távol tartsák, vagy akik a sajtószabadságot és az igazságszolgáltatás függetlenségét megsértik, azok tagságát ideiglenesen fel kellene függeszteni, vagy ha kell, végleg ki kéne zárni őket az EU-ból.
Szijjártó Péter a felvetésre úgy válaszolt, ahogy egy felvetésre csak Szijjártó Péter tud válaszolni. Azt mondta,
Eddig is tudtuk, hogy Jean Asselborn komolytalan figura. Látszik, hogy csak néhány kilométerre lakik Brüsszeltől, kioktató, nagyképű, frusztrált. Magyarországot akarja kizárni az EU-ból, de magát már régen kizárta a komolyan vehető politikusok közül. Rendes nihilistaként, fáradtságot nem ismerve dolgozik az európai biztonság és kultúra lerombolásán.
És lehet, hogy Asselborn közel lakik Brüsszelhez, de attól még nem tud feltétlenül érvényesülni az akarata az Európai Unióban.
Sőt, senkit sem lehet kizárni. Ezzel egyébként a luxemburgi külügyminiszter is tisztában van. Az EU-n belül nem létezik olyan mechanizmus, amely azt szabályozná, hogyan lehet kirúgni valakit a tagországok közül. Ennek több oka is van, egy részük egészen prózai, de van köztük olyan is, ami mintha egy uniós viccből lépett volna ki.
Kényszerbrexit
Többféleképpen lehet kikerülni az Európai Unióból, ezeknek egy része a Brexittel kapcsolatban már többször előjött. Az önkéntes kilépést a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelye szabályozza, de nem ez volt az első alkalom, amikor egy uniós tagország megszűnt uniós tagország lenni. Grönland 1985-ben lépett ki az EU elődjéból, az Európai Gazdasági közösségből, Algéria pedig még 1962-ben, amikor függetlenné vált Franciaországtól. Szakadással és önálló döntéssel tehát el lehet hagyni az EU-t.
Sokkal nehezebb viszont kirúgással fegyelmezni egy tékozló tagországot.
mint az emberi méltóság, a szabadság, egyenlőség, demokrácia, vagy a jog, azt, hogy melyek ezek az értékek, a Szerződés az Európai Unióról második cikkelye szabályozza. Azt pedig, hogy milyen jogokat lehet felfüggeszteni, és mikor, ugyanennek a szerződésnek a hetes cikkelye.
A felfüggesztésről a tagországok vezetőiből álló Tanács dönt, minősített többséggel. Ez egy bonyolultabb kitétel. A minősített többség az EU-s rendben azt jelenti, hogy a tagállamok legalább 55 százalékának (ez most 16 tagállam) a kizárás mellett kell szavaznia, de csak akkor érvényes, ha az igennel szavazó tagállamok az EU lakosságának legalább 65 százalékát teszik ki.
Visszaszavaznák magukat
De ez csak a felfüggesztéshez kell. És itt jön egy gyönyörű uniós csavar, a legfantasztikusabb bürokratikus értelemben. A felfüggesztéshez elég a minősített többség, de felfüggeszteni csak akkor lehet egy tagállamot, ha már megállapították, hogy megsértett egy alapértéket. Ahhoz viszont, hogy ezt megállapítsák, már egyhangú döntés kell, vagyis az adott tagországon kívül mindenkinek igennel kell szavaznia. Itt bukott el az egész büntetés, mert egyetlen szövetségese tényleg mindenkinek van az EU-n belül. A felfüggesztéssel egyébként az adott tagország kötelezettségei nem szűnnének meg, csak bizonyos jogai, például a szavazásokhoz.
Van még egy ennél is puhább kitétel a fegyelmezésre. A Nizzai Szerződésben szerepel egy olyan rendszer is, amely szerint a Tanács sima többséggel is megállapíthat egy jogsértést, de utána fel kell hívnia a tagország figyelmét arra, hogy ezt orvosolja, különben elindul a fenti bonyolult büntetési rendszer. Eddig a nizzai figyelmeztetés alkalmazásához kerültünk a legközelebb, amikor 2000-ben a Szabadságpárt bekerült az osztrák kormánykoalícióba.
Volt arról is szó, hogy a kizárás bekerül a Lisszaboni Szerződésbe, sőt, a tervezetben szerepelt is, de végül kimaradt belőle. Leginkább azért, mert az EU-s jog szerint rendkívül praktikátlan lenne.
Azért lenne iszonyú nehéz kizárni valakit, mert egy tagország kizárásánál a már meglévő szerződéseket is ki kellene egészíteni. Ehhez viszont egyhangú döntésre lenne szükség, így az adott tagország könnyedén megvétózhatná a saját kizárását.
Túl sok macera
A másik ok pedig, amiért nem létezik a kizárás rendszere, hogy iszonyúan bonyolult lenne. Azt a Brexit következményeiből láthatjuk, hogy milyen iszonyatos terhet jelent egy kilépő tagállam számára újraszövegezni minden egyes olyan törvényt, szabályt, megállapodást, vagy bármit, amit a kilépésig az EU törvényei szabályoztak. Most képzeljük el ugyanezt úgy, hogy a két fél között még a minimális együttműködés sincs meg a kizárás miatt.
De az EU szabályozó rendszereit amúgy sem aszerint tervezték meg, hogy büntetéssel lehessen kordában tartani a renitens tagországokat. Inkább az volt a terv, hogy motivációval bírják őket rá arra, hogy tartsák be az EU elvárásait. A kizárástól ugyanis egy ország biztosan nem változtatja majd meg a hozzáállását mondjuk a kisebbségekhez vagy a demokráciához.
