Az Országos Rádió és Televíziós Testület (ORTT) 2005. végi adatai alapján harmincnégy kisközösségi rádiónak postázott kérdőívet. Ezek kétharmada érkezett vissza. „Ebben a témakörben ez volt az első ilyen jellegű kutatás. Fő célja, hogy az eredményeket és azok elemzését nyilvánosságra hozzuk a szakemberek és az érdeklődők számára” – mondja Vékony Éva, az ORTT szóvivője. Meglepőnek tűnhet, hogy 2007 januárjában – az anyagi és működési nehézségek ellenére – a testület már negyvenhat kisközösségi rádiót tart nyilván.
A médiatörvény kialakította működésük feltételeit, 2002 óta pedig támogatásért is pályázhatnak. A harmadik „típusú” adók nem tartoznak a klasszikus „kettős” felosztás szerinti kereskedelmi vagy közszolgálati fiókba. Ehelyett olyan kis közösségeknek (lakótelep, intézmény, kistelepülés) sugároznak, amelynek tagjai máshol nem kapnak megszólalási lehetőséget, azaz szinte „hangot adnak a hangtalanoknak”. Egy-két kilométeres vételkörzetben, leginkább olyan helyeken szólnak, ahol egy helyi rádió sem működne gazdagságosan.
Ars poeticájuk szerint elsősorban nem a nyereségért, hanem a közösség tájékoztatásért dolgoznak. „A társadalmi tőke az értékünk. Az adó a település szócsöveként közel hozza egymáshoz a lakókat, új kommunikációs csatornát nyit. Bár Pécsett három kisközösségi rádió is üzemel, nem vagyunk egymás vetélytársai” – meséli Kis Varga László, a hatezer főnek sugárzó Origó Rádió főszerkesztője. A 2005 novembere óta Mecsekszabolcson fogható adó havi húsz-negyven ezer forintból működik, a frekvenciadíjat az ORTT elengedi. Hallgatottsága alig van, reklámozási lehetőséget nem terveznek. „Nem akarjuk, hogy elüzletiesedjünk. A helyi vállalkozókat inkább a beszélgetős műsorainkba hívjuk, amiért talán támogatják a rádiót” – teszi hozzá a főszerkesztő.
Pénzkérdés is
Egy kisközösségi rádió beindítása az igényektől és technikai berendezésektől függően átlagosan egy-másfél millió forintba kerül. Az összeg előteremetése az intézményi támogatásnak vagy a helyi ismeretségeken alapuló együttműködéseknek köszönhetően legtöbb esetben nem okoz problémát. Az adó hosszú távú működtetése és a bevételek biztosítása viszont rendkívüli találékonyságot kíván a fenntartóktól. Bár a reklámozás megengedett, a rádiók egyötöde nem akar hirdetést.
A többiek viszont épp arról panaszkodnak, hogy a hirdetők nem vagy nagyon keveset költenek náluk. A reklámbevételek a megkérdezett adók közül kilenc finanszírozásában játszanak több-kevesebb szerepet. A hirdetést sugárzók közül hároméves költségvetésének öt vagy annál kevesebb százalékát teszik ki, egyharmaduknál az arány tíz százalék.
A két kilométeres körzetben sugárzó kunszentmártoni Puszta Rádió reklámbevétele 2005. februári indulásakor egy hónapig száz százalékban fedezte a költségeket. „Mivel a városban ez volt az első rádió, újdonságnak számított, s sok támogatónk és hirdetőnk akadt. A helyzet azóta alaposan megváltozott, a reklámozás gyakorlatilag megszűnt. Ha egy helyi vállalkozó hirdet, az inkább erkölcsi támogatás. Havonta ötezer forint a hirdetési bevételünk” – mondja Szilágyiné Lucy, a Puszta Rádió vezetője. Havi költségvetésük 285 ezer forint, ennek harminc százalékát a kistérségi társulás önerőből biztosítja, a fennmaradó hetvenet ORTT-pályázatokból szerzik. Jellemző, hogy a rádiók bevételeiket igyekeznek több forrásból összeszedni. Csak négy olyan van, amelyik egyre alapoz. Kivétel ez alól a Vértes Rádió, amelyik büdzséjének nyolcvan százalékát a szponzoráció adja.
Támogatott adás
Az egyik leggyakoribb pénzszerzési lehetőséget a pályázatok jelentik a kisközösségi rádiókat üzemeltetők számára. A kérdőívet visszaküldők több mint fele él ezzel a módszerrel. Előfordul, hogy az éves költségvetés kilenc, de kivételes esetben akár kilencvenöt százalékát is fedezi. Az önkormányzatoktól kapott pénz a harmadik leggyakoribb bevételi forrás, a megkérdezettek egyharmada él vele. Az ezzel megnyert összegek az éves költségek nagyjából öt–tizenöt százalékát fedezik. Nem túl gyakori, mégis sajátos pénzszerzési forma a hallgatói támogatást, amely közszolgálati média finanszírozására emlékeztet. Ezt a mintában szereplő rádiók közül hatan használják.
A legjellemzőbb mégis a jó értelemben ügyeskedő, „egyemberes” igazgatás, amikor egy személy elhivatottságától függ a kisközösségi adó sorsa. A Tisza Rádió egész Szegeden fogható. „Versenytársa” a két országos, a két helyi kereskedelmi és a körzeti adó. A kisközösségi adónak viszont hallgatója is alig akad. „Régi rádió, nekem presztízs, hogy szóljon. A helyi ifjúsági ház biztosítja a működéshez szükséges helyszínt. Pályázatokból tartjuk fenn magunkat, ami az alapítvány mellett fedezi a havi ötvenezer forintnyi kiadást. Az induláshoz saját pénzből vásároltam használt technikai berendezéseket” – meséli Tomalik Zoltán főszerkesztő.
A legszerencsésebb helyzetben talán a főiskolai, egyetemi rádiók vannak, hiszen költségeiket legtöbb esetben az oktatási intézmény állja. A Berzsenyi Rádió 2005 novemberétől működik. Bár egész Szombathelyen fogható, potenciálisan mégis leginkább a 3200 főiskolásnak szól. „Nincsenek költségeink. Az induláshoz szükséges több millió forintot a Berzsenyi Dániel Főiskola adta. A két technikus közalkalmazotti bérét és a három szerkesztő tanári fizetését azóta is az intézmény állja. Ez nagyjából négy-ötszázezer forint. Hirdetésre ezért nincs szükség, a hallgatottságot nem mérjük” – mondja Győrváry Péter technikus.
Hangtalan hangok
A kisközösségi rádiók és a civil szférát képviselő médiumok nem az ország legfejlettebb területein alakultak ki. Ott nagyobb az igény a megszólalásra és a vélemények kifejezésére, ahol a régió gazdaságilag elmaradottabb, ahol több a szociális probléma és a kulturális hiányosság. Adásidejük ritkán éri el a napi huszonnégy órát. A munkatársak a szakaszosságot a nagyobb hallgatottság érdekében eltérő stratégiákkal és kommunikációs üzenetekkel próbálják kompenzálni. A rádiósok egy része épp ezeknek a „kimaradásoknak” tulajdonítja, hogy nincs hallgatói visszajelzés, nem alakul ki széles befogadói kör, és csak a műsorkészítők, illetve azok ismeretségi köre figyeli a műsort. A hallgatói aktivitás, mint például a betelefonálás, a megkérdezettek 45 százalékánál ritkán, 45 százalékánál gyakrabban, 10 százalékuknál viszont egyáltalán nem fordul elő. Az élő műsorokon kívüli hallgatói visszajelzések (telefon, levél, e-mail) sem jellemző. Ha akad, azok döntő többsége pozitív. Ha mégis lenne érdeklődő, a rádiót a szakaszos adásidő miatt nehéz megtalálni az éterben, ily módon a frekvencia is nehezen kommunikálható. A hallgatottság rendkívül alacsony, a műsorkészítők szerint véleményük és rádiójuk ezért súlytalan, így az általuk képviselt közösség „hangja hangtalan” marad. Vendégeik megengedhetik maguknak, hogy nem nyilatkoznak a lakókat érintő, fontos kérdésekről. A megoldás a huszonnégy órás adásidő lehet. Nem tudják, de nem is akarják felvenni a versenyt a helyi, regionális vagy országos rádiókkal, a cél sokkal inkább a kis közösség saját, belső ügyeinek kibeszélése. Ehhez pedig úgy tűnik, más módszerek után kell nézni.
Rákattant a streaming a divattervezőkre, és ez nem véletlen
Balenciaga, Dior, Lagerfeld – nem a párizsi Champs-Élysées-n sorakozó üzleteket soroljuk, hanem az első félév streamingkínálatát. Miért kell ennyi divattervezős tartalom, és hogyan pörgette ezt fel a streaming?
