Élet-Stílus

Egyáltalán nem élveztem, hogy otthon vagyok a gyerekkel

Éva élete legboldogabb pillanatának nevezte, amikor világra jött a kisbabája, de az első év pokolian nehéz volt – vallotta be egyúttal. A folyamatos kialvatlanság és az állandó aggodalom teljesen kikészítette, ráadásul a kicsi hasfájástól szenvedett, ezért nagyon sokat sírt.

Gyötrelmes volt, hogy nem tudok segíteni neki, sokszor azt is csak találgattuk, hogy mi baja lehet. Egyáltalán nem élveztem, hogy otthon lehetek a kicsivel, az egész végeláthatatlan tortúrának tűnt, hiába mondogatták, hogy később könnyebb lesz.

A fiatal anyának sokat segített az édesanyja, mégis rettenetesen hiányoztak a barátai, a felnőtt-társaság, és a korábbi élete. Szenvedett attól, hogy nem volt egy óra, amikor elengedhette magát, és úgy tűnt, soha nem szakadhat ki a mókuskerékből. Elmondása szerint a korábban inkább elkerült ismerősökre is úgy vetette rá magát, mint egy éhes kutya a velőscsontra, ha alkalma nyílt végre egy kis beszélgetésre. A monotonitás és a szűnni nem akaró rendszeres éjszakai kelések zombivá tették, úgy érezte, nemcsak fizikailag, szellemileg is leépül.

Nagyon hasonló gondolatokról és érzésekről számolt be Beatrix is, akit bár nem készített ki ennyire az otthonlét, egy idő után komolyan aggódni kezdett magáért.

Talán fél, egy év között éreztem azt, hogy nagyon durván, de tényleg nagyon durván leszűkült a szókincsem. Furcsán hangozhat, de ez ijesztő volt. Szinte jobban tudtam a gyerekdalokat, mint a boltban egy kiló kenyeret kérni.

Hozzátette, tágabb környezetének soha nem panaszkodna, mert szerinte  belső harcai nem tartoznak senki másra. A férjének vagy az édesanyjának viszont mindig jelzi, ha szüksége van egy kis pihenőre.

Soha nem voltak még ennyire egyedül az anyák

Legbensőbb érzéseit mindenki eltérő mértékben osztja meg a külvilággal, de tapasztalható tendencia manapság, hogy a nők felvállalják az anyaszerep kevésbé boldog pillanatait is.

Szerencsére az édibédi, csillámporba hempergetett Insta-profilokon és az #ilovemyson/girl tageken túl is van élet. Blogok és online közösségek is léteznek, ahol a a szülők megoszthatják a világgal gyötrő gondolataikat.

Mi több, időnként ismert nők is beállnak a sorba, tavaly novemberben például Palya Bea vallotta be az interneten, hogy nem tud mindig fülig érő szájú várandós mami lenni.

Fotó: Thinkstock

Ezzel együtt a többség még magának sem meri beismerni, az anyák kilencven százalékának nagyon gyakran vannak rossz pillanatai – mondja Csizmadia Dóra Dalma pszichológus. A praxisában tapasztaltak szerint a legtöbben a szellemi leépüléstől tartanak, romló memóriáról számolnak be, energiahiánnyal küzdenek, türelmetlennek érzik magukat. Mindez egyáltalán nem meglepetés, hiszen az édesanyák fizikailag és szellemileg is hatalmas terhelést kapnak, amivel sokszor szinte teljesen egyedül, vagy minimális segítséggel kell megküzdeniük – hangsúlyozza a szakember.

Viszonylag új társadalmi jelenség, hogy egy nő egymaga, a közösségből szinte kiszakítva látja el a gyerekeit. Régen több generáció élt együtt, míg manapság szeparáltan, a rokonoktól általában távol lakunk. A megváltozott helyzet pedig értelemszerűen hozza magával, hogy az anyát kevésbé képesek tehermentesíteni, nem beszélve arról, hogy a nagyszülők sokáig dolgoznak, így még akkor sem feltétlenül érnek rá, ha a közelben élnek.

A mai nőknek mégis komoly lelkiismeret-furdalást okoz, ha nem tudnak minden feladattal egyedül megbirkózni. A pszichológus nap mint nap tapasztalja, hogy a fentebb megfogalmazott érzések mellett a “nem vagyok jó anya” gondolata emészti őket. Ráadásul a szűkebb környezet – anyáink, nagyanyáink vagy akár a férjünk – és a társadalom úgy általában is hajlamos elfelejtkezni arról, hogy régen másként éltek a családok. A múltat egyébként is megszépíti az idő, ezért visszanézve olyan, mintha a régi korok anyái a szorongást és a lehangoltságot hírből sem ismerték volna.

Nem beszélve arról, hogy a 21. századi nők gyerekvállalás előtti és utáni élete között hatalmas szakadék tátong. A borúsabb lelki állapotú édesanyák úgy fogalmaznak: vége az életüknek – mondja Pethő Orsolya, pszichológus, aki egy szélsőséges példával támasztja alá, hogy az anyák problémája mennyire érthető és természetes.

A szenzoros deprivációs kísérletek bizonyítják, hogy mennyire lélekölő az elszigeteltség. Az ilyen kísérletekkel többek között azt vizsgálták, hogy az emberek meddig bírják izoláltan, teljesen ingerszegény környezetben, megfosztva az érzékszerveiken keresztül érkező információktól: látástól, hallástól, tapintástól. Az eredmények egyértelműek, az önkéntesek szinte egytől egyig depresszív, szorongásos tüneteket mutattak, hallucináltak, és többnyire egy napig sem bírták.

Nyilván normális esetben a nők nem egy sötét zárkába kényszerítve, bekötött szemmel és füllel nevelik a  gyermeküket, mégis elvitathatatlanul beszűkül az életterük. Adott esetben akár hónapokig nem tudnak egyedül kimozdulni a lakásból, vagy évekig távol maradnak a munkahelyüktől. Nem beszélve arról, hogy a csecsemők mellett az anyák sokszor alapvető fizikai szükségleteiket sem tudják kielégíteni, alig alszanak, kimerültek, éhesek, még a WC-n sincsenek magányos perceik.

Egyáltalán nem élveztem, hogy otthon vagyok a gyerekkel 2
Fotó: Thinkstock

Előbb-utóbb elfogy a cérna, és ilyenkor az anyukák kiborulására a környezetük könnyedén rásüti, hogy szülés utáni depresszió. Ám a kép ennél jóval árnyaltabb. A szülés utáni depresszió jellemzően a 30-35 közötti, stabil egzisztenciával rendelkező nőket veszélyezteti – magyarázza Dezsi Réka dúla és mediátor. Ők viselik életkorukból és életmódjukban kifolyólag  a legrosszabbul a megváltozott helyzetet, amire rárakódhat még a szülés traumája is. A szülés utáni hangulatzavarnak azonban rengeteg formája ismert, és ezeket nem szerencsés összekeverni.

A poszttraumás stressz szindróma nagyon hasonló tüneteket produkál, aztán ott van a hormonális változásoknak betudható baby blues, ami inkább egy erőteljes lehangoltság, szomorúság, illetve ismert az úgynevezett szülés utáni gyász, ami a korábbi élet eltemetését jelenti.

A fenti hangulatzavarok mellett pedig egész egyszerűen az is elképzelhető, hogy adott édesanya nem élvezi annyira az otthonlétet, mint mások – mondja Csizmadia Dóra Dalma.

Rengeteg tényező szerepet játszik az anyaság megélésében: a személyiségünk, a munkánk, a jövőbeni terveink, illetve a környezet viszonyulása. Plusz van itt még egy nagyon érdekes biológiai tény: mindenki rendelkezik egy meghatározott agyi aktivitás-szinttel. Ha valakinek ez alacsonyabb, akkor neki több ingerre van szüksége, több mindenre vágyik a külvilágból, és könnyebben belefásul az otthonlétbe. Míg akinek magasabb az úgynevezett arousal szintje, annak kevesebb inger is elegendő ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen

– magyarázza a pszichológus.

Egy édesanya nemrég egy női témákkal foglalkozó zárt Facebook-csoportban épp arról számolt be, hogy képtelen azonosulni az otthonülő anya szerepével, hiányzik neki a pörgős munkája, és elege van a játszóházakból is. Annyira tartott a megbélyegzéstől, hogy a nevét sem merte vállalni. A hozzászólóktól azonban nagyrészt biztatást és megerősítést kapott, amire elmesélte, hogy a családja éppen ellenkezően reagált.

Térden állva könyörögő férfiak

Az építő jellegűnek korántsem nevezhető reakció meglehetősen tipikus, ismerteti a tapasztalatait Csizmadia Dóra Dalma, aki úgy látja, hogy az anyák kevést megértést és elfogadást kapnak a külvilágból.

Nagyon gyakran éppen a legszűkebb rokonság nem képes értő figyelemmel fordulni a nőhöz, gyakorlati segítség helyette inkább ítélkeznek, kritizálnak, és meg akarják mondani a tutit.

Rengeteg édesanya meghallgatja, hogy “bezzeg te átaludtad az éjszakát”, “te nem hisztiztél ennyit”, “én simán tudtam szoptatni”, “az Erzsike már félévesen bilizett”, ezek a megjegyzések pedig tovább súlyosbítják  az anyák bizonytalanságát.

Sajnos nagyon sok manapság az önbizalomhiányos nő, ami legtöbbször a gyerekkorból eredeztethető. Minden erejükkel harcolnak a szeretetért, eszeveszettül meg akarnak felelni, és azt gondolják, ezekért cserébe mindent egyedül kell elvégezniük. Persze ez nyilvánvalóan lehetetlen, úgyhogy viszonylag hamar frusztrálódnak, telítődnek, és kimerültek lesznek.

Amíg Csizmadia Dalma Dóra nagyon hangsúlyosan kiemeli a környezet rossz reakcióit, addig Pethő Orsolya inkább úgy látja, az anyák többsége saját maga köré húz kerítést, és önként vonul elszigeteltségbe.

Rengeteg férfival találkozom, aki szinte térden állva könyörög a párjának, hogy árulja el, mit segítsen neki. A nők jó része pedig hárít, és nem fogadja el a jó szándékú közeledést. Természetesen vannak kivételek, de én akkor is azt gondolom, hogy a család hozzáállása inkább reakció a nő viselkedésére. Ha én őszintén hiszem, hogy nekem jár a magány és a kikapcsolódás, akkor mindegy, hogy mit gondol az anyám és a férjem. Persze, ha lelkiismeret-furdalásom van már a gondolattól is, akkor nagyon meg fogok sértődni, amikor az anyósom mond valamit, ami rímel erre.

A háttérben meghúzódó okokat Pethő Orsolya is egyértelműen a családban keresi, a nők önmarcangoló, önsanyargató magatartása szerinte többgenerációs tanult viselkedés.

A mai harmincas-negyvenes nők anyái, nagyanyái és dédanyái ugyanis szinte kivétel nélkül mártírok és aszkéták voltak, akik “önmagukat megerőszakolva” feladták az álmaikat, és a mindennapokban sem álltak ki a vágyaikért, szükségleteikért.

A szakemberek azt tanácsolják az anyáknak, hogy bizonyos kérdésekben ne hallgassanak senkire, kizárólag a saját megérzéseikre. Próbáljanak meg rájönni, hogy nekik mi a jó, és kérjenek segítséget a családtagoktól. Hiába írták le a pszichológia elméletei között, hogy a gyermeknek az első egy évben szorosan az édesanyja mellett lenne a helye, ha a nő lelkileg belerokkan az otthonlétbe, akkor menjen vissza dolgozni. Csizmadia azért megjegyzi: érdemes kipróbálni, hogy a munkába való visszasietés helyett eleinte csak 1-2 órára mozdulunk ki a baba nélkül, kikapcsolódni. A pszichológus tapasztalatai alapján sok nőnek már ez is elegendő. Pethő hozzáteszi még, álljunk ki a saját igényeinkért, ne azonosuljunk az előző generációk anyáival, akik saját magukat folyton háttérbe szorították a férfi és az utódok érdekében, mert

nemcsak az evés és az alvás, hanem a szociális szükségletek kielégítése is beletartozik az alapszükségletekbe.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik