Élet-Stílus

A létező legrosszabb tanács egy családnak: ne vidd haza a gondjaidat!

Haszon Zsófia
Haszon Zsófia

újságíró. 2016. 10. 09. 15:00

A családot szentnek, sérthetetlennek vagy éppen a béke szigetének beállítani a világ egyik legnagyobb blődsége. Nem mellesleg hatalmas önbecsapás. Az élet nem Kinder csoki reklám, a család pedig nem egy bödön görög joghurt. Konfliktusok és súlyos csatározások helyszíne, akkor is, ha letagadjuk. Nem kell a problémákat a küszöbön kívül hagyni, ellenben nem ártana, ha néha valódi kérdéseket is feltennénk egymásnak. Interjú Aczél Petrával, a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének egyetemi docensével.
Korábban a témában:

Amikor a családhoz a problémák felől közelítünk, akkor olyasmik szoktak szóba kerülni, hogy manapság nincs egymásra elég időnk, kevés a közös program, nem beszélgetünk eleget a gyerekekkel. Ott van például az a bizonyos hét perc, amit oly gyakran emlegetünk, és számtalan cikk is született róla. 

Évek óta beszélünk arról, hogy egyre kevesebb időt töltünk a családunkkal, és való igaz, hogy néhány évvel ezelőtt napvilágot látott egy európai eredmény, miszerint átlagosan naponta hét percet beszélgetünk a gyerekekkel. Ugyanakkor a problémát, meglátásom szerint, nem szerencsés csak a gyerekekre vagy az időtartamra vonatkoztatni. Nagyon “jó” megijedni a fenti adaton, de az is tény, hogy az utóbbi, kicsit több mint 30 évben a kisgyerekekkel (0-3 éves kör között) töltött idő inkább nőtt, mint csökkent.

Akkor minden rendben? 

Nem, korántsem. Ami egyértelműen csökkent, az a párok és gyerekeik együtt töltött ideje, illetve egyre kevesebb idő és energia jut a kamasz gyerekeinkre. Ez nagyon nagy probléma, mert épp akkor engedjük el a kezüket, amikor a legnagyobb szükségük lenne a szüleikre. Összességében viszont nem feltétlenül az idő rövidségétől kellene tartanunk, hanem attól, hogy van-e valódi tartalma. Nem mindig az a baj, hogy keveset beszélgetünk, hanem az, hogy leginkább a rutinszerű, praktikus kommunikáció zajlik:

“Mi volt ma az iskolában? Milyen volt a napod?”

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Szimplán lusták vagyunk, vagy inkább félünk a választól?

Alapprobléma, hogy nem szeretjük észrevenni, amikor a másikat valamilyen érzelem bántja. Azt kívánjuk, hogy ne legyen frusztrált, szomorú, elkeseredett, vagy éppen valamitől nyomott, hiszen az teher, nehézség, probléma. Holott kutatások bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akikkel lehangoltság vagy rosszkedv esetén a szülők leülnek beszélgetni, arról, hogy mi is ez az érzelmi állapot, mi okozhatta, mi oldhatja fel, vagyis azok, akiknél ezeket a helyzeteket problémamegoldásra használják, azok jobban fognak olvasni, számolni, magabiztosabban teremtenek kapcsolatot a társaikkal, és – ami még különlegesebb – kevesebb betegséget kapnak el. Vagyis önértékelésük, társas készségeik és a világban való bizalmuk, jártasságuk, a szó szerinti értelmében vett egészségük is erőteljesebb, jobb lesz.

Az általános tapasztalat viszont inkább az, hogy minden, ami elkeseredést okoz, az azonnal bekerül a gyorsan elintézendő vagy elhallgatott fogalmak körébe, amelyeket jobb elkerülni. Csak hát a negatív érzelmi állapotok kizárása a család világából hatalmas öngól lehet.

Ha nem akarunk szembesülni a bánattal, a fájdalommal, a hibákkal, ezek később mind negatívan hathatnak vissza karrierünkre és a teljes életutunkra is. Holott éppen most válik erősebbé az üzleti-szervezeti fejlesztésben, kommunikációban egy olyan irányvonal, amely a hibák, kudarcok narratíváinak jelentőségét hangsúlyozza. A kreatív erőnek nem a sikerek a legnagyobb táplálói, a sikert általában ugyanúgy nehéz lenne megismételni, ellenben egy hibából általános módszereket, sok hasznosat tanulhatunk magunkról és a világról.

 

Valóban uralkodik egy végletekig idealista nézet a családról.

Tedd le a gondjaidat, és lépj be megtisztult lélekkel a család szentélyébe. Nagyjából így tudnám megfogalmazni ezt egy mondatban. De könyörgöm,

az élet nem egy ultra-egészséges joghurt reklámja!

A világ egyik legrosszabb tanácsa az, hogy a problémákat, a munkahelyi stresszt hagyjuk az otthoni küszöbön kívül. De hová vigyük, ha nem haza?! A gondjaink mi magunk vagyunk sokszor, ha mi hazaérünk, azok is ott lesznek velünk. A családról hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni mint az életről, ha beszélünk róla, jó, de megélni már nem mindig annyira mesés. A hétköznapok nehezek és fárasztóak.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Egyébként folyt egy hazai kisebb kutatás arról, hogy a gyerekek tankönyveiben a család milyen kontextusban szerepel. Nem meglepő, mindig pozitívan. Miközben az ezekből tanuló gyerekeknél otthon veszekednek vagy válnak a szülők, konfliktus van testvérek vagy távolabbi rokonok között, és nem minden találkozás boldogító.

Ha őszinték vagyunk, el kell ismernünk, a család valósága nem eszményi, a családi élet megélése nem mindig szép.

Ugyanakkor mindennél fontosabb, hiszen az alapkonfliktusok, az emberré válás morális nehézségei, kihívásai először itt érnek el minket. És, ha szerencsések és felelősek vagyunk, a családon belül biztonságban, bizalomban tanulhatunk ezekből.

Oké, vigyük haza a problémákat. De mit lehet velük kezdeni?

Itt visszacsatolhatunk a korábbiakra: kezdjünk el figyelni! Kérdezzünk igazi kíváncsisággal, olyannal, amelyre bármely válasz megérkezhet. A gondokról ne úgy beszéljünk már gyerekkortól kezdve, hogy „mi bajod már megint, most ezt miért csinálod?”, stb. Ezek nagyon ismerős, praktikus elintézései egy ember életében előálló problémáknak. De ha ezeket a helyzeteket inkább arra használnánk, hogy figyelemmel hallgatunk, megnevezünk, átnevezzük a gondokat, a támogatást és a lehetséges kiutat, akkor sokkal-sokkal többet nyerünk, mint plusz hét percet. Nem azt mondom, hogy nem számít az idő mennyisége, vagy azt, hogy beszélgessünk hosszasan, csak azt, hogy egy érdeklődő kérdés és a rá adott válasz akár hét percbe is beleférhet – ennyi idő alatt is lehet veleje a találkozásnak és a mondanivalónak.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Lehet ezt tanítani, vagy utólag megtanulni?  

Sem a közoktatásban, sem a kommunikáció szakos képzésekben nem igazán tanítják elmélyülten a családi kommunikációt. Bár én nem vagyok annak az elvnek a híve, hogy minden nagy emberi feladatot hárítsunk az iskola intézményére, azért nem lenne rossz, ha mondjuk ez a téma külön modulként, vagy modulcsoportként szerepelne egyes továbbképzésekben, oktatási programokban.

Egyre inkább az látszik ugyanis, hogy alapképességeink és ezek alkalmazása hiányzik leginkább a találkozásainkból, kapcsolatainkból. Kétszáz-háromszáz éve az oktatásunk elsősorban a kognitív képességek fejlesztéséről szól. Megtanulunk számolni, olvasni, fogalmazni, felelni, de nem tekintjük „tudásnak” az aktív figyelést, az odahajló, nyitott kérdezést, a reflektálást, az elemző kritikai gondolkodást. A családi kommunikáció kutatása sem igazán piacképes téma, hacsak nem valamely marketing stratégiához szükséges. Bizony, nem mindig mutatható ki a közvetlen haszna egy ilyen vizsgálatnak. Viszont az egyének szempontjából mindenképpen fontos lenne foglalkozni a témával, még szélesebb körben felhasználni az eredményeket, vitatkozni és beszélni róluk.

Hiszen mi magunk, önállóan is tudunk változtatni a saját berögződött rutinszerű gyakorlatainkon. Például vissza tudunk gondolni arra, hogy mi minden kerülhetett szóba a vacsoránál, a reggeli indulásnál, mikor a másik az örömét osztotta meg velünk, mi hangzott el a bántó vitában, és eljuthatunk érdekes, figyelmeztető vagy megnyugtató felismerésekig. Ennek nyomán pedig apránként változtathatunk.

Szokás a médiát hibáztatni, ha a családi élet romokban hever. Mennyire jogos a felelősséghárítás? 

A családi időből a legtöbbet valóban a média hódította el, de azért nem kell démonizálni a szerepét. Hiszen fogyaszthatunk együtt is médiát, és nem biztos, hogy jó tanács az, hogy mindentől eltiltjuk a gyerekünket, pláne akkor, ha mi akár egy keresztelő, vagy temetés közben is felvesszük a telefont.

Problémás attitűdnek tartom, ha a családról úgy gondolkodunk, mint egy várról, amelynek alapvetően védelmeznie kell. A család nem véd, hanem él. A világ, a társadalom, a közvetlen szomszédság részeként. Nem az az elsődleges feladata tehát, hogy várfalakat építsen, vagy elzárja a tagjait attól, ami a világban történik.

Nem szerencsés eltagadni, akár a gyerekeink elől sem, hogy a mai világban a digitális készségek, a komplex rendszergondolkodás, az adattal való barátkozás elengedhetetlen; efelé mutat a globális és hazai munkaerőpiac is. A gyereket is médiatudatosságra és magabiztosságra kell nevelni, hogy ura és ne szolgája legyen az információnak. A létező legrosszabb az a médiakép, amit károsnak, veszélyesnek és elítélendőnek állítunk be. Tetszik vagy nem, mára a Facebook lett az új hírszolgáltató, a fiatalok, gyerekek nemcsak közösségi életet élnek ott, hanem a világról is innen tájékozódnak: közösségük – és a Facebook – „szelektálja” számukra a fontos híreket. Meglátásom szerint, ha a család a média alternatívájaként szeretne fellépni, akkor vesztes helyzetben van. És még valami: ne felejtsük el, hogy a gyerek médiafogyasztását ugyanúgy a szülői minta szocializálja, mint az asztalnál evést.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

 

Idealista nézőpontból az a tökéletes család, ahol mindenki boldogan szaladgál a naplementében. De a valóságban létezik olyan, hogy elég jó család? 

A családok kommunikáció szerinti kategorizálására létezik egy kitűnő modell. Megalkotói két változó alapján négyféle csoportba osztják a család kommunikációt. Az egyik változó, hogy hányféle téma kerülhet egy család “asztalára”, mennyire gazdag és tágas a lehetséges beszédtémák köre. Beszélnek-e a például szexualitásról, politikáról, pénzről, a közeli rokon alkoholizmusáról? A másik az, hogy mennyire követelik meg a szülők, hogy a gyerekek egyetértsenek velük. Aszerint, hogy melyik erősebb vagy gyengébb beszélünk konszenzuális, plurális, protektív vagy szabados családokról.

Az elsőben a konformitás igénye is nagy, és/de mindenről eshet szó. A másodikban alacsony a konformitás elvárása és bármilyen téma terítékre kerülhet. A protektív családban egyet kell érteni, és a témák köre nagyon korlátozott. És negyedikként, a laissez faire típusban semmi nem fontos igazán: sem az egyetértés, sem a beszélgetés. A mintától is függ, hogy egy gyerek otthon megtanul-e figyelni, érvelni, vitatkozni, hogy retteg-e a konfliktustól, mert azt rendszerhibának észleli-e. Az adoptált gyerekeknél végzett vizsgálatok például azt mutatták, hogy az első típus a leginkább működő közeg számukra, hiszen ad egy megtartó biztonságot, úgy, hogy a világot is beengedi a beszélgetésekbe.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Mindennek ellenére nem szeretném azt a romantikus képet kelteni, hogy ezeknek a típusoknak az ismerete vagy a kutatásokban való részvétele megoldás. Mindenkivel előfordul, hogy pont ellenkezőleg csinálja, mint ahogy tudja, hogy kellene. Azt sem szeretném sugallni, hogy a „profin” kommunikáló családban minden kifogástalanul működik. Én arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy

a családi kommunikáció fejlesztése nem elsősorban arról szól, hogy a 7-ből 8 perc legyen. Hanem arról, hogy látjuk-e magunk előtt gyerekeink gyerekeit, amikor kommunikálunk velük. A jó családi kommunikáció az egyik legnemesebb befektetés. Egy jövőbeli, új családba.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.