Dolina: nincs menekvés

Kamondi Zoltán (Halálutak és angyalok, Az alkimista és a szűz, Kísértések) filmje – amit rendezőként, forgatókönyvíróként és producerként egyaránt jegyez – olyan szuggesztív világot teremt, amely hamar magába szippant, és örökre elnyel, mint a főhősét. Jelentős alkotással van dolgunk, s nem pusztán azért, mert Kamondi (és a stábmag) hét évet áldozott rá az életéből, hanem mert a Bodor Ádám regényből (Az érsek látogatása) született film minden részlete a helyén van. A története, a párbeszédei, a játszói, a képei, a helyszínei stb. (Itt kell megemlítenünk a díszletező Árvai György és csapata emberfeletti munkáját, akik a semmiből, hóban-fagyban építették föl Bogdanski Dolina városát.)

A szüntelenül érkező szemétől bűzlő-poros világvégi helyre (amit még a folyója is meg-, illetve elkerült) érkezik az olasz földre elszármazott Gabriel Ventuza (az ismert színész, Giannino Giannini fia: Adriano), hogy atyja földi maradványait kihantoltassa, és elvigye. A különös településen furcsa szerzetesek gyakorolják a hatalmat, inkább valami katonai szervezetre emlékeztetnek – nem véletlenül vezetőjük, Kosztin (Bán János) valaha ezredesi rangban katonáskodott –, műszakállakkal, kutyákkal, szögesdrótos táborral.

A pénzétől, ruhájától megfosztott Gabriel kénytelen beállni a sorba (tábori pap lesz), hogy valahogy előteremtse az illegális exhumálás drága költségeit. Persze erre valós reménye sincs, mint ahogy a szervezet érsekének látogatására olyan harsányan készülődő dolinaiknak, hogy a papi főnök tényleg erre kanyarodik. Gabriel persze próbálkozik, ambivalens viszonnyal közelít a város úrnőjéhez, Colentina Dunkához (Molnár Piroska), aki egyedül képes, hogy segítsen neki, más kérdés, hogy akar-e, vagy sem. Végül megcsillan a lehetőség, hogy a férfi sikerrel járjon, és a „mellékesen talált gyémántját”, a szép és ártatlan Nataliát (Stefania Rivi) is magával vigye, de világossá válik: minden ellenállás hasztalan. Bogdanski Dolinától, Dolinából nincs menekvés.

Egyszerre nyomasztó és lenyűgöző alkotás Kamondi filmje. Szinte megfojt, de legalábbis a szájba és a tüdőbe szögezi a szót, és a maga módján elkápráztat bizarrságaival. Felejthetetlen alakítást nyújt Molnár Piroska, tagadhatatlanul a mai magyar színjátszás egyik legkiválóbb női figurája. Kalapunkat lengetnénk, ha nem ülnénk megszeppent csendben a nézőtéren.