Kádár János „meggyőződése” 180 fokos fordulatot vett az 1956-os forradalom napjaiban, amelyről először „izzó haraggal” szólt, november 1-jén sugárzott híres beszédében viszont már „népünk dicsőséges felkeléseként” említett. A beszéd elhangzásakor azonban már nem volt Magyarországon, órákkal korábban a szovjetek szó szerint elrabolták, másnapra a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) vezetése előtt találta magát, Nyikita Hruscsov pedig, mint valami római császár a helytartót, kinevezte Magyarország élére. November 4-én érkezett Szolnokra, majd november 7-én, szovjet páncélosok vitték Budapestre.
Erről szólt sorozatunk előző része, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján mutatjuk be Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Szakolczai Attila történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával folytatjuk, a téma pedig a Magyarországra visszatérő Kádár előtt tornyosuló „feladatok”, a hatalom átvétele és a megtorlás levezénylése. Utóbbi kapcsán nem megyünk bele részletekbe, így is kétségtelen, hogy Kádárt a párt és az állam elsőszámú vezetőjeként egyértelmű felelősség terheli a sortüzekért, a statáriális és a népbírósági eljárásokért, a kivégzésekért, a súlyos börtönbüntetésekért, a tönkretett életekért.
Elöljáróban annyit szükséges kiemelni:
A perek tömegtermelését rábízta az előzetesen megrostált és alaposan eligazított szervekre: a kezdeti konfrontáció után szabadjára engedett politikai rendőrségre, valamint az ügyészségre és a bíróságra. Aki vállalta a munkát, mindenki értette Kádár szavait: „akik vették maguknak a bátorságot, és disznóságokat csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni”. A konkrét mondat ugyan a „volt horthystákra” vonatkozik, de ahogy arra Rainer M. János történész felhívta a figyelmet, napokkal később Nagy Imréékről is kijelentette, hogy „a régi, klasszikus horthysta ellenforradalmárokkal egyenlő elbánást érdemelnek”.
Az egyes ügyekbe csak elvétve szólt bele, de néha személyesen, általában pedig a megtorlásra kijelölteken keresztül rajtuk tartotta a szemét.
A forráshiány miatt eltérhetnek az értelmezések
Sorozatunk talán legmegosztóbb részéhez érkeztünk, hiszen Kádár szerepe a szabadságharc leverését követő „rendcsinálásban” társadalmilag ma is erősen vitatott. És itt nemcsak a rendszert övező és mindent megszépítő nosztalgiáról van szó, hanem a történész szakmán belül sincs konszenzus, léteznek értelmezésbeli eltérések. Az ok igencsak prózai:
A nagyon korai időszakban a magyar államiság romokban hevert, nem készültek hivatalos jegyzőkönyvek – ha mégis, akkor sok közülük később kellemetlenné vált egyes főszereplőknek, ezért eltüntették őket –, így aztán nagyon kevés magyar iratunk van. A szovjet dokumentumokat őrző orosz levéltárak pedig hozzáférhetetlenek, és úgy tűnik, még hosszú ideig zártak is maradnak
– mondja a 24.hu-nak Szakolczai Attila.
Ezért a Kádár-rendszer első hónapjait illetően a történészek sokkal inkább rá vannak kényszerítve a következtetésekre, mint azt normál esetekben ők maguk is optimálisnak tartanák. Ebből adódhatnak az eltérő értelmezések, és az egyébként nagyon is termékeny szakmai viták éppúgy, mint a káros társadalmi „hitek” és indulatok.
Ebben a cikkben tehát a rendelkezésünkre álló kevés tényadat közti összefüggéseket Szakolczai Attila, az 1956-os forradalom kutatójának értelmezése szerint mutatjuk be, amely néhány elemében nyilván eltér más történészek meglátásaitól.
A mérgezett nyíl
Számunkra azonban az a fontos, hogy megpróbáljuk rekonstruálni, milyen lehetőségek álltak a hazatérő (vagy inkább hazaengedett? visszahozott?) Kádár János előtt. Rá rótt feladatainak teljesítését bonyolították a moszkvai széljárás változásai, amelyek leginkább abból eredtek, hogy Hruscsov egyszerre igyekezett folytatni a desztalinizációt, és megoldást találni az az által keltett problémákra. A keményvonalasok, mint Vjacseszlav Molotov, Kliment Vorosilov vagy Lazar Kaganovics nekiestek: lám-lám, kellett a Sztálin bűneit feltáró beszéd, a lengyelek és a magyarok máris lázadozni kezdtek. Bezzeg, amíg Sztálin tartotta kezében a gyeplőt…
A másik fontos tényező a desztalinizációval kapcsolatban – és katonapolitikai szempontból is nagyon fontos – aJugoszláviával való viszony volt: Hruscsov egyik fő törekvése a Josip Broz Titóval fennálló viszony rendezésére irányult. Jól is haladtak a dolgok, ám az „összebékülésbe” mérgezett nyílként fúródott, hogy november 4-én Nagy Imre (és vele számos vezető kommunista politikus és családtagjaik) a jugoszláv nagykövetségen kértek és kaptak menedéket. Ebből kifolyólag a miniszterelnök sorsára – és közvetve Kádár lehetőségeire – közvetlen hatása volt a szovjet-jugoszláv kapcsolat alakulásának.
Hruscsov már 1956 novemberében árulónak nevezte Nagyot, ami a bolsevik diktatúrában egyenlő a halálos ítélettel. 1957 márciusában megszületett a megállapodás, hogy bíróság elé állítják és az ítélet súlyos lesz, ám a szovjet-jugoszláv viszony alakulásának változásai miatt Hruscsov többször közbeszólt. Ha épp jól alakultak a dolgok Titóval, akkor halasztást vagy enyhe ítéletet sugallt (vagyis követelt), ha pedig rosszul, akkor odadobta a gyeplőt: csináljatok vele, amit akartok.
Hogyan tovább? Árral szemben a Duna közepén
Kádárra és november 7-ére visszatérve a történész így fogalmaz:
Nem akarom menteni vagy mentegetni, de azt hiszem, a magyar történelemben nem volt miniszterelnök, aki ilyen rossz helyzetből kezdte volna.
Magyarországon a forradalom és a szabadságharc olyan nemzeti egységet teremtett, amelynek jövőképében voltak ugyan eltérések, de az ország függetlenségének, szabadságának helyreállításában és a szovjet csapatok kivonásában mindenki egyetértett. A szovjetek által „trónra emelt” Kádár Jánosnak e két alapvető követeléssel kellett szembemennie, ismét Szakolczai Attilát idézve: „mintha a Duna kellős közepén kényszerülne úszni az árral szemben”.
Az ország szovjet katonai igazgatás alatt állt, a tanácsok, a közigazgatás magyar szervei nem működtek, a szovjet katonai városparancsnokok és a pártmegbízottak dirigáltak. Úgy tűnik, a hogyan tovább kérdésében Kádár semmiféle instrukciót nem kapott, csak a célokat határozták meg: konszolidálni kell az országot, és megmenteni az úgynevezett munkáshatalmat.
Ezen túl kézi vezérléssel irányították a hazánkban tartózkodó magas rangú szovjet elvtársak, Georgij Malenkov, Mihail Szuszlov vagy a KGB rettegett ura, Ivan Szerov. A párt küldötteinek utasításait Kádár ellenvetés nélkül elfogadta: sorozatunkban is többször szóba került már, hogy számára a párt volt a minden, az alfa és az ómega, a „felsőbb hatalom”, amelyhez élete minden szakaszában és színterén igazodott. A legfőbb párt, a csalhatatlan SZKP megkérdőjelezhetetlen tekintélyű küldötteivel szemben Kádárban fel sem merült az ellentmondás lehetősége.
Miniszterelnököt olyan rövid pórázon még nem tartottak, mint Kádárt ekkoriban a szovjetek
– emeli ki a kutató.
Tudhatta, hogy nem ő volt Hruscsov „eredeti” jelöltje, hanem a jó és régi moszkvai kapcsolatokkal bíró Münnich Ferenc. Míg Kádárra „csupán” a párt és a kormány vezetését bízták, Münnich a belügyi és a honvédelmi tárcát is megkapta volna, vagyis egyedül tartotta volna kézben a legfontosabb (a cárizmusra hajazó szovjet rendszerben e háromból is magasan kiemelkedett a belügyi tárca) pozíciókat.
Sokáig ott lebegett a feje felett, hogy bármikor lecserélhetik Münnichre, miközben tudhatta azt is: környezetéből figyelik, és jelentenek róla a szovjeteknek. Ma sem ismert, kik voltak ezek a személyek, de hogy voltak ilyenek, az biztos.
Egyedül tehát Hruscsov állt mögötte, akire patrónusaként tekinthetett, ám azt se feledjük, az SZKP első titkára is úgy látta: akit a kommunisták valaha elítéltek, abban nem lehet megbízni. Ha valóban bűnös volt, akkor azért, ha pedig ártatlanul hurcolták meg, akkor nyilvánvaló sértettsége miatt. Szakolczai Attila egyetért a kétrészes Kádár-monográfiát jegyző Huszár Tibor véleményével, miszerint
Az országnak nem kell Kádár
Egy kommunista diktatúrát a párt irányít, 1956 őszén azonban a magyar párt szétesett, szétfolyt, szétporladt. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) helyett létrehozott Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) azonban gyakorlatilag bázis nélkül maradt, a potenciális tagság más-más okból ugyan, de idegenkedett Kádártól. A keményvonalasok azért, mert szembefordult Rákosival, míg a demokratikus reformokat szorgalmazók kitartottak Nagy Imre mellett. „Kicsit olyan volt, mint Horthy Miklós hadserege az első napokban: van vezér, vannak tisztek, de nincsenek közlegények” – jegyzi meg Szakolczai Attila.
A másik problémát a november 4. után továbbra is működő munkástanácsok, sőt az egész közigazgatást működtető munkástanácsok és forradalmi tanácsok jelentették. Ezek tiltották a munkahelyi pártpolitizálást, esély sem volt munkahelyi pártszerveket létrehozni, elsősorban a gyárakban, ami ideológiai és presztízs szempontból a legfontosabb lett volna. A forradalom napjaiban a rendőrség és a honvédség is forradalmi tanácsok vezetése alá került, ezzel elvesztette a Moszkvában hatalomba emeltek bizalmát. Jól mutatja ezt Münnich november 21-i kijelentése: „Tény, hogy 7000 tiszt van Budapesten, de ha holnap felfegyverzünk ezek közül 5000-et, nem biztos, hogy megmarad a rendszer”.
Kire támaszkodjon Kádár? Nincs a kezében semmi, amivel egy országot irányítani, működtetni lehetne
– foglalja össze az új hatalom számára kilátástalannak tűnő helyzetet a történész.
Ehhez jön még – és ebben konszenzus van a szakmában –, hogy Kádár Jánosnak súlyos legitimációs deficitje volt Nagy Imrével szemben. Nagyot a pártvezetés nevezte ki a kormány élére, ezt az SZKP elnöksége jóváhagyta, és az ország is őt akarta. Sarkítva, de Kádárnak mindössze annyi volt a tarsolyában, hogy Hruscsov (Tito ajánlására) azt mondta: maga lesz a miniszterelnök. Miközben a nép hallani sem akart róla.
Nem a személyével volt baj, de még a politikájával sem, amit képviselt, hiszen azt senki nem ismerte, nem létezett programja, eleinte maga sem tudta, merre tovább. Sőt, Kádárral szemben börtönbüntetése miatt sokan szimpátiával viseltettek, az egyetlen, ám kizáró érv az volt vele szemben, hogy az oroszok hozták vissza, állították hatalomba egy olyan kormány helyett, ami bírta az ország bizalmát. A társadalom a kezdeti időkben nem ellene foglalt állást, hanem Nagy Imre mellett tartott ki.
Olyan kutya kell, amelyik nem önállóskodik
Merre lehet innen elindulni? Mit ajánlhat a társadalomnak, aminek fejében támogatást remélhet? A forradalmi és munkástanácsok követelései között voltak eltérések, de három pontban egyeztek:
- Álljon vissza a Nagy Imre-kormány. Kádár helyet kaphat a kabinetben, de Nagy legyen, vagyis inkább maradjon a miniszterelnök.
- A szovjet csapatok hagyják el Magyarország területét.
- Ne állítsák vissza az államvédelmi hatóságot, az egykori tagok ne szolgálhassanak többé fegyveres testületben.
Teljesen egyértelmű volt, hogy a szovjetek hallani sem akarnak a kivonulásról, ezt Kádár maga sem akarta – amikor később Hruscsov felajánlotta, nem élt a lehetőséggel, de erről majd sorozatunk egy későbbi részében lesz szó. Nagy Imre visszatéréséről sem lehetett szó, hiszen azzal lemondott volna frissen megszerzett hatalmáról, és a szovjetek sem fogadták volna el. Maradt tehát az államvédelem– vagy ahogy éppen aktuális hivatalos elnevezésétől függetlenül nevezték, az ávó – elleni fellépés, ami Kádár érdekeivel, elképzelésével is találkozott.
Szakolczai Attila véleménye szerint Kádár nem csupán a társadalom megbékítésének szándékával lépett fel az ávó ellen. Fűtötte a fogsága idején őt kínzókkal szembeni bosszúvágy, és el akarta tüntetni a hatalom közeléből azokat, akik tudtak, tudhattak a Rajk-perben játszott szerepéről. De azért is igyekezett megakadályozni a szervezet restaurálódását, mert az 1956, de különösen 1953 előtt önálló hatalmi tényezővé vált, saját szakállára (is) dolgozott. Ez pedig zavarta őt. A történészt idézve:
Olyan kutya kellett neki, aki azt harapja, akire ő uszítja, de maga ne válogasson az áldozatok között.
A kitörési pont
Márpedig az államvédelem épp utóbbit művelte nagyüzemben. A történész szakmán belül többé-kevésbé kezd elfogadottá válni, hogy az államvédelem nem szűnt meg október 29-30-án. Az ávósok kivonultak Budapestről a szovjetekkel együtt – egyes egységek alakzatban, katonásan –, majd vissza is tértek velük a Forgószél hadművelet megindításakor ugyanilyen egységben.
1956. november 4-én nemcsak ott volt az ávó a legtöbb fontosabb helyen, de a szovjetekkel közösen, saját szakállára elkezdte elfogni, kihallgatni azokat, akiket ellenforradalmárnak tartottak. Amikor tehát Kádár János november 7-én Budapestre ért, azzal kellett szembesülnie, hogy míg az ő kezében semmi erő, semmi hatalom, addig az ávósok Szerov tábornokkal karöltve már megkezdték a „rendcsinálást”. És nemcsak az utcákon, hanem megszállták a Belügyminisztériumot, Budapesten és vidéken is újjászervezték magukat, és megkezdték az „ellenforradalom” felszámolását.
Kádár hatalmas hátrányban volt az ávóval szemben, amely saját üdvtörténete szerint mindaddig kitartott a „munkáshatalom” védelmében, amíg a megalkuvás és árulás ki nem ütötte kezéből a fegyvert. Ezzel szemben Kádár másodszor is a párt likvidálásának megbocsáthatatlan bűnébe esett, a többpártrendszer visszaállításával feladta a munkásosztály hatalmát, a Varsói Szerződésből történt kilépés megszavazásával pedig kiszolgáltatta az országot az imperialistáknak.
Kádár számára az ávó elleni fellépés jelenthette azt a kitörési pontot, aminek a segítségével tábort állíthat maga mögé, megfékezhet egy olyan intézményt, amely veszélyes lehet személyes és a párt hatalma számára, illetve ami támaszul, szövetségesül szolgálhat az ugrásra készen álló rákosisták számára.
Szerovval szemben, az ávó ellen
Lépnie kellett, és lépett is. A kormány fővárosba érkezése napján, november 7-én Kádár és a miniszterelnök-helyettes Münnich aláírásával megjelent egy rendelet, amely megtiltja a feloszlatott Államvédelmi Hatóság újjászerveződését vidéken. Másnap Szerov tábornok megjelent Münnich Ferenc (aki egyben a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztereként is funkcionált) irodájában, és kérdőre vonta a rendelet miatt.
Az államvédelmis munkatársak a mi embereinkkel együtt kiváló munkát végeznek, hogyan képzeli Münnich elvtárs az ellenforradalom megsemmisítését, az ellenforradalmárok őrizetbe vételét az ő segítségük nélkül? Münnich azzal hárította el magáról a felelősséget, hogy kormányhatározat született az ügyben, amit csak aláírt, nem az ő bűne. Időközben Kádár is megjelent, és ő már nem kertelt. Azt mondta, a szovjet elvtársaknak figyelembe kell venniük a magyarországi közhangulatot: az ávósok bűnös, rossz emberek, ezeket nem lehet visszavenni a szolgálatba.
Szerov durván visszaszólt: az államvédelmisek nélkül lehetetlen az ellenforradalom leverése, a szovjet hősök nem ezért adták az életüket. Kádár emelte a tétet, és kifogásolta, hogy az államvédelmisek nemcsak vidéken, hanem Budapesten is a párt és a kormány utasítása nélkül tevékenykednek, közöttük olyanok, akik „Rákosi idején a szervekben dolgoztak, és negatív szerepet játszottak”, „célszerűnek látja a vezetést feloszlatni, mivel tagjai tisztességtelen emberek”.
Fenti jelenetet a tábornok jelentéséből ismerjük, ami ezek után többé nem tesz említést a miniszterelnökről, mintha ott sem lett volna, hanem azzal folytatja, miben állapodott meg Münnich Ferenccel. Kádár viszont nem fújt visszavonulót, mint arra Szerov feltételezhetően számított, hanem tovább lépett: a sajtóban nyilvánosságra hozta az ávó feloszlatását.
A politikai rendőrség élére új parancsnokot nevezett ki a keménykezű, saját szavai szerint a cél érdekében törvénytelenségektől sem visszariadó spanyolos Mátyás László személyében, akit viszont az ávósok először be sem engedtek a BM Roosevelt (ma Széchenyi) téri épületébe, majd nem hajtották végre utasításait. Erős volt az egymásnak feszülés novemberben: ki az erősebb kutya, Kádár, vagy az ávó? De nem tartott sokáig.
Végrehajtatták vele az akaratukat
A feloldás november 16-án érkezett, az SZKP Elnökségének hazánkban tartózkodó prominensei (Szerov jelenlétében) közölték Kádárral: döntés született Nagy Imre ügyében. Társaival együtt el fogja hagyni a jugoszláv nagykövetséget és Romániában kap menedékjogot, majd miután Magyarországon helyreállt a rend, hazahozzák, és bíróság elé állítják.
Ez volt az a pillanat, amikor Kádár János megértette, hogy mit várnak tőle: az alapokat illetően Hruscsov nem akar változtatni, vagy nem tudja érvényre juttatni akaratát. A fősodor a kontinuitás biztosítása minimális változtatásokkal, ez az ő feladata. És Kádár elindult ebbe az irányba, amivel a jelek szerint egyre teljesebben azonosult is
– mondja Szakolczai Attila.
Nagy Imre és társainak pere, majd kivégzése az egész 1956 utáni kádári megtorlás legfontosabb eleme, a megtorlás összes lényegi jegyét tartalmazza. Fontos kiemelni, mert mind Kádár János jellemét, felelősségét, mind a máig tartó indulatokat és vitákat árnyalja: a szovjet vezetés nem adta parancsba, minek kell történnie Nagy Imrével és társaival, hanem Kádár szájába adta, vele mondatta ki, majd hajtatta végre az akaratát.
Kádárnak nem sok választása volt, ha meg akarta tartani a hatalmát, könnyen lehetett volna új kormányt állítani a Moszkvába menekült prominens magyar kommunistákból, és itthon is megvoltak a veszélyes riválisai. Azt biztosan tudjuk, hogy párthűségből, főleg a Moszkva iránti lojalitásból sok mindenre képes volt, Nagy Imre személyében Rajk László után immár második régi harcostársát juttatta bitóra. Azt az embert, akinek 1954-ben saját szabadulását köszönhette.
Szakolczai Attila egyetért Rainer M. János történésszel, aki szerint Kádárnak egy valami volt fontos: Nagy Imre mondjon le, tűnjön el a színről és az országból is, hogy ő és kabinetje legitimitást nyerjen. November 16-áig sokkal megengedőbb volt „elődje” irányában, ha Nagy lemond, különösen, ha hajlandó lett volna Kádár kormányát nyíltan elismerni, támogatni, mehetett volna akár Jugoszláviába is.
Minden maradt a régiben
Miután Nagyot a szovjetek november 22-én elrabolták a jugoszláv nagykövetségről, (átmeneti) megoldás született Kádár és az ávó konfliktusára. Valószínűleg a szovjetekkel egyeztetve kitaláltak egy felülvizsgálati eljárást: minden volt PRO-s (Politikai Rendészeti Osztály), ÁVO-s, ÁVH-s (vagy akárhogy is nevezték a múltban) beosztottat felülvizsgálat alá vettek. Aki ellen a pufajkás terror csúcsidejében nem érkezett lakossági panasz – vidéken egy, a fővárosban két hónap volt a határidő –, azt igazolták, és folytathatta munkáját a politikai rendőrségen.
Egy szó szerint háborús helyzetben ez az egy-két hónap nyilván semmire nem volt elég, az egész eljárás csak színjáték volt, végeredményeként az ávósok 99,7 százaléka megkapta az igazolást és ott folytatta, ahol abbahagyta. Sőt. Rajnai Sándor ezredes, aki a megbukott kevesek közé tartozott, és aki elviekben többé nem kerülhetett volna fegyveres szerv állományába, 1957 elején már az ORFK Politikai Nyomozó Főosztályán a vezető helyettese volt. Ha valakinek ismerős a neve, nem véletlen: őt bízták meg a Nagy Imre és társai elleni vizsgálatot végző csoport vezetésével.
A felszínen Kádár győzött, a háttérben viszont minden maradt a régiben, a miniszterelnök elfogadta a patthelyzetet, aminek komoly következményei lettek a társadalomra nézve.
Kádár János szabad kezet adott az új köntösbe bújtatott ávónak, véleményem szerint ettől lett ennyire brutális a forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás
– fogalmaz Szakolczai Attila.
Hatalma megszilárdult. Keménykezűnek mutatkozott Moszkva, a testvérpártok és a hazai keményvonalasok felé, utóbbiak gyűltek is az MSZMP-be tömegesen. Neki személy szerint Nagy Imre volt fontos, őt tekintette kiiktatandó riválisnak, mementónak, vele akart leszámolni. A kivégzése után, 1958 őszén máris a megtorlás leállítását, befejezését szorgalmazta.
Változtatni akart
Kádár János kezdeti politikai magányát és elszigeteltségét remekül mutatja, hogy novemberben felmerült, hogy az MSZMP új, kádárista vezetése tárgyalásokat kezdeményez az akkor még a jugoszláv követség védelmét élvező Nagy Imrével. Óriási legitimációs nyereség lett volna számára, ha sikerül a miniszterelnököt a kormányába csábítania –mindez persze csak Moszkva álláspontjának megismeréséig, a bizonyos november 16-ai vacsoráig volt opció. Nagy Imréék viszont elutasították a párbeszédet felismerve, hogy Kádár a szovjetek bábja.
Az elutasítás Kádár Jánosban sértettséget generált, ő valóban úgy érezhette, hogy »én jót akartam«
– magyarázza Szakolczai Attila.
A társadalom számára is „hozott ajánlatot”, Rainer M. János is kiemeli, miszerint „változtatni akart”. Viszonylag komolyan gondolta például az üzemi munkástanácsok korlátozott jogkörű megtartását – ezt Hruscsov állította le – és láthatóak olyan gazdasági kiútkereső kísérletek, amelyek alapján a történész úgy véli, az 1968-as gazdasági mechanizmust – vagy valami ahhoz hasonlót – már közvetlenül 1956 után el lehetett volna indítani. De, amíg tehette, a társadalom ugyanolyan egyöntetűen utasította el Kádárt, mint Nagy Imréék.
A rendszer finomításának kísérlete helyett nemzetközi összehasonlításban is véres megtorlás, brutális terror vette kezdetét. Ennek részleteibe itt és most nem megyünk bele, csupán Kádár szerepét érintjük. Miként cikkünk elején írtuk, Magyarország első számú vezetőjeként mindenért viselnie kell a felelősséget: a statárium nem születhetett meg nélküle, miként a népbíróságot felállító törvényerejű rendelet sem, de nem soroljuk, ehhez kétség nem férhet.
Ritkán szólt bele
Sorozatunk korábbi részeiben is láthattuk, hogy Kádár János az általa magasabb rendűnek tartott célok érdekében nem utasította el az erőszakot, de nem volt vérengző, agresszív típus. Mindig, minden körülmények között végrehajtotta azt, amivel a párt megbízta – főleg, ha az SZKP-tól jött ajánlat formájában az utasítás – még akkor is, ha maga esetleg mást gondolt, másként érzett.
A történész abban is egyetért Rainer M. Jánossal, miszerint Kádár egész életében viaskodott 1956 és Nagy Imre kivégzésének az árnyával, és amikor életútja végén megpróbált szembe nézni velük, már nem tudott, nem voltak meg hozzá a képességei. Az eljárások közül a Nagy Imre-perben megtett minden lépést instruálta, ellenőrizte, de keveset tudott a Tóth Ilona-ügy vagy más perek részleteiről, lényegükről. Elvárta, hogy a megtorlás igazolja a decemberi párthatározatot, ezt folyamatosan ellenőrizték, ezen túlmenően csak ritkán avatkoztak be súlyosításért, még ritkábban enyhítésért.
Ilyen volt például a Tóth Ilona-perben elítélt Obersovszky Gyula és Gáli József sorsa, akik első fokon enyhe, alig pár éves börtönbüntetést kaptak. Kádárék felháborodtak, hogy miközben az egyszerű embereket halálra ítélik, a „felbujtók” ilyen olcsón megússzák, mire másodfokon mindkettejükre halálbüntetést szabtak ki. Erre a pártvezetésben azon indult vita, hogy azért mégsem erre gondoltak, így életfogytiglan és 15 év lett a vége.
Innen folytatjuk a kádári konszolidációval, hogyan sikerült kitörni a teljes elutasítottság állapotából, és vajon milyen hosszabb távú célok mozgatták a hatalma megerősítésén dolgozó Kádár Jánost.
