A domináns kutya gyakran szóba kerülő fogalom, persze főként kutyás körökben: ezzel magyarázzuk, ha legjobb barátunk magasról tesz arra, éppen mire utasítjuk vagy mit várunk el tőle. Mintha „csakazértis” feszegetné a határait, az ember azon gondolkozik, hogy ebben a kapcsolatban vajon ki a főnök, ki a falkavezér. Sőt, azt is mondják, hogy az utcán is számos konfliktus forrása, sok bunyó a dominanciával összefüggésben tör ki.
Két idegen eb találkozik, előadják a szokásos koreográfiát orr-fenék-orr-fenék csatlakozással, majd az egyik a másik nyakára, vállára fekteti az állát, esetleg két mellső lábával támaszkodik fel a hátára. Közben csóválja a farkát, a gazdik mosolyognak, hiszen emberi értelmezésben cukin játszani hívja az új pajtit.
Pedig valójában ez az uralkodás szándékának kifejezése, mondjuk úgy, felhívás keringőre: mintha azt mondaná, „az alattvalóm leszel!” A másik erre vagy behódol, vagy morgással fejezi ki nemtetszését, illetve, ha egyik fél sem tágít, és a gazdák sem avatkoznak közbe, kezdődik a verekedés. Bármilyen furcsán is hangzik,
A gazdák világában viszont számos vita kezdődik a „ne hozd ide a domináns kutyádat” felszólítással, amit el lehetne kerülni, miközben otthon sem kellene hamisan dominanciával magyarázni az engedetlenséget. Az ELTE Etológia Tanszékének kutatói többek között a családi kutyák viszonyrendszereit, hierarchiáját is vizsgálják, amihez most új módszert fejlesztettek. Az eredmények az Animal Cognition című folyóiratban jelentek meg, mi pedig Dr. Pongrácz Péter etológust, a tanszék docensét, a kutatás vezetőjét kérdeztük a kutya-ember és a kutya-kutya közti dominanciáról.
Falkavezér és dominancia
A falkán belüli rangsor páros összetűzések során alakul ki, amelyet mindig alkalomszerűen, valamilyen erőforrásért (élelem, a párosodás joga stb.) vív két egyed. Itt kiderül, hogy melyik az erősebb és a gyengébb, előbbi lesz a domináns, a másik az alárendelt – ezek a párharcok alkotják meg azt az absztrakt rendszert, amit adott közösségben rangsornak nevezünk, az élén kutyafélék esetén a falkavezérrel. Egyes fajoknál minden egyedet magában foglaló alá- és fölérendeltség épül ki, míg másoknál a főnök személyének eldöntése után a többiek már nemigen igyekeznek egymás fölébe kerekedni.
A biológiában azért hasznos a hierarchia kialakítása, mert a hosszú távú belső békét biztosítja: az állatok ezzel gyorsan tisztázzák és elfogadják az erőviszonyokat, így aztán nem kell minden egyes falaton összeverekedniük az elsőségért
– mondja a 24.hu-nak Pongrácz Péter.
A dominancia közismert fogalom a pszichológiából, a domináns személyiség „vezető típus”, határozott, vehemens, laikus szavakkal uralja a környezetét. Az etológiában azonban a fogalom kizárólag két egyed összefüggésében értelmezhető: domináns és alárendelt. Nincs több szereplő, mindig két állat viszonyát határozza meg. Ezért aztán általános értelemben nincs olyan, hogy domináns kutya, de erről később, nézzük az egészet a gyakorlatban.
A farkasok békéje
A farkasokról nagyon sokáig agresszív, balhés társaság képe élt bennünk, ahol falkán belül állandó a hatalmi harc, mindenki feljebb akar jutni a ranglétrán, folyton megy a verekedés. Csakhogy ezek a tapasztalatok fogságban tartott, sokszor felnőttekből összerakott falkáktól származtak: stresszes, frusztrált állatok összezárva, vereség esetén megfosztva a menekülés lehetőségétől. Amikor azonban már a természetben is elkezdték őket megfigyelni, kiderült, hogy egészen másként működnek.
A falkák valójában nagycsaládok, ahol a szülők (az alfa hím és az alfa nőstény) él együtt a kölykeivel. A „kicsik” 2–3 éves korukig maradnak velük, segítenek ifjabb testvéreik nevelésében, miközben maguk is tapasztalatot szereznek, de ami témánk szempontjából a legfontosabb:
Köszönhetően a hierarchiának, amelynek csúcsán természetesen az alfa pár áll. Az egyes generációkon belül már a kölyökkori játékok, birkózások során rögzülnek a viszonyok, a fiatalabb nemzedékek tagjai pedig „automatikusan” alárendeltjei az idősebbeknek. Ha pedig eljön az idő, az önálló életre megérett ifjú elhagyja a falkát, hogy párt keresve újat alapítson. Amennyiben mégsem akarózna neki továbbállni, a szülők űzik el – dolgoznak a hormonok, nem kell a beltenyészet. Egy falkában csak egy pár szaporodó egyed maradhat.
A farkasok és a családi kutyák közé tehetjük páriakutyákat, ezek a gazdátlan ebek százmilliószámra élnek főleg Délkelet-Ázsia és Afrika nagyobb településein. Életük állandó kóborlás, és jellemzően szeméttelepeken keresik a napi betevőt – itt írtunk róluk részletesebben. Ők nem alkotnak a farkasokhoz hasonló szoros falkákat: néhány állat között kialakulhat ugyan kisebb-nagyobb kötelék, de jellemzően inkább egyedül vagy alkalmi csoportokban élnek.
Nincs szükségük fejlett falkaéletre, mert általában nem vadásznak, nem kell magukat megvédeni, a szeméttelepen nincs monopolizálható táplálék, és a nőstények egyedül is fel tudják nevelni kölykeiket
– emeli ki az etológus. Hozzáteszi: valamiféle rangsor azért közöttük is kialakul, de közel sem olyan erős, mint a farkasoknál.
A gazdát nem lehet megosztani
E sort folytatva oda jutunk, hogy a családi kutyák aztán végképp nincsenek ráutalva a fajtársaikra, így logikusan a rangsor és dominancia kérdése is távol áll tőlük. Azért ez így nem igaz, mert ahol több kutya van, ott előbb-utóbb tisztázni kell a viszonyokat, ám ezt a legtöbbször látható agresszió nélkül oldják meg. Az egyik élethelyzet, ha valaki egynél több kutyát tart, ilyenkor a dominancia
- legtöbbször a másik ételének lenyúlásában,
- a játék birtoklásában
- és a gazdához való viszonyban nyilvánul meg.
Főleg az utóbbi hangsúlyos, Pongrácz Péter szavai szerint a házi kedvenceinket körülvevő világban egyedül a gazdát nem lehet megosztani, a „harc” ezért az ő figyelméért, simogatásáért dúl. És mivel az etológus nem költözhet be hónapokra többkutyás háztartásokba, a kutatás nagyban támaszkodik a kérdőíves módszerekre: a mostani tanulmány egy ilyen célból készített kérdéssor hatékonyságát tesztelte a gyakorlatban – a tanulmány rövid összefoglalója itt olvasható magyarul.
A másik, jóval gyakoribb és jóval több konfliktussal járó szituáció idegen kutyák találkozása séta közben vagy a futtatóban. Az eltérő egyéniségek mellett kutyáink viselkedését a fajtajellemzők is erősen meghatározzák, az egyik például kergetőzni szeret, míg a másik birkózni. Az ilyen párosítás eleve nem ígér semmi jót, ilyenkor jön a sommás vélekedés, hogy a birkózó kutya milyen domináns, folyton lenyomja a többieket. Pedig az esetek többségében ő tényleg csak játszik.
Vannak viszont kifejezetten rámenős egyedek is, mérettől függetlenül, őket jellemzi a cikkünk elején leírt viselkedés. Ők tényleg gyakran törekszenek a magasabb rang megszerzésére, ám még mindig nem emberi értelemben vett domináns személyiségek.
Kizárt, hogy embert domináljon
És mi a helyzet az otthoni dominanciaharccal, amikor a gazda úgy véli, hogy az eb érzi magát falkavezérnek? A rövid válasz:
Nem tekint minket fajtársának, nem verseng velünk semmiféle erőforrásért, egyszerűen fel sem merülhet benne. Minden kutyát – a háziasításuk óta – nagyfokú dependencia (alárendeltség) jellemez az ember irányában. Tőlünk függenek, és úgy fejlődött a magatartásuk, hogy napi „ellátmányukat” mi önként és általában örömmel biztosítsuk számukra. Amikor egy kutya „felülírja” a parancsot, elengedi a füle mellett, vagy mintha direkt ellenállna, egészen másról van szó. Lehet önfejű, makacs, hézagok lehetnek a kiképzésben, éppen lusta vagy valami jobban érdekli, számtalan magyarázat szóba jöhet. Gondoljunk egy neveletlen gyerekre: nem ugyanez az eszköztára?
Ha a kutya dominálni akarná a gazdáját, akkor ugyanúgy viselkedne vele, mint egy másik kutyával, amelyiket maga alá akar rendelni. Morogna, vicsorogna és megharapna, ha a labdájához vagy az ételéhez nyúlunk, sőt, erővel elvenné a saját vacsoránkat is. Ez már egy egészen más és nagyságrendekkel súlyosabb állapot lenne.
