A sorsdöntő második rigómezei csata 575 éve, 1448. október 19-én ért véget – írja a Rubicon. A három napig tartó ütközet során a Hunyadi János vezette magyar-havasalföldi koalíció serege megpróbálta kiűzni II. Murád oszmán szultán hadait Európából.
A szultán ellen indul Hunyadi
Hunyadi 1442-ben Erdélyben, majd az 1443-44-es hosszú hadjárat során a Balkánon is sikeresen harcolt az Oszmán Birodalom tartományi seregei ellen, majd pápai buzdításra 1444-ben elvállalta egy keresztes háború vezetését. A törökverő hős Várna mellett katasztrofális vereséget szenvedett II. Murád főerőitől, az ütközetben I. Ulászló király is meghalt.
Az ezután kormányzói tisztséget betöltő Hunyadi azonban nem mondott le a törökök ellen hadjáratról: azt tervezte, hogy előrenyomuló seregét szerb, bolgár és román önkéntesekkel egészíti majd ki, és egyetlen ütközetben döntő csapást mér a szultán főerőire.
A törökverő hadvezér II. László havasalföldi vajdával, majd Kasztrióta György albán fejedelemmel is szövetségre lépett, Brankovics György szerb despotát azonban nem tudta megnyerni ügyének.
Véres mészárlás a csatatéren
Murád kétszeres túlerővel indult meg a keresztények ellen, a szerb despota csapatai pedig távol tartották az albán seregeket a sorsdöntő ütközettől, és ők feleltek azért is, hogy az október 17-én kezdődő összecsapás előtt a szultán csapatai a magyarok hátába kerültek.
A magyar sereg október 17-én állt először hadrendbe a létszámban nagyobb, és előnyösebb pozíciót elfoglaló szultáni erőkkel szemben, 18-án pedig Hunyadi összehangolt támadást indított. II. Murád katonái visszaverték a rohamot, amelyben Székely János horvát bán – Hunyadi János sógora és alvezére is elesett. Székely halálát látva a magyar sereg sorai megrendültek, a havasalföldiek elmenekültek.
A második rigómezei csata tehát borzasztó vérveszteséget hozott a szövetségesek számára, a hadjáratban részt vevő nemes urak többsége mellett körülbelül 16 000 vitéz is halálát lelte a harcmezőn. A veszteségeket tetézte, hogy a Magyarország felé menekülő katonák java részét a bosszúszomjas szerbek felkoncolták, vagy fogságba ejtették. Utóbbi sors várt a fővezérre, Hunyadira is, aki hosszú hónapokat raboskodott Szendrő várában, és csak tetemes váltságdíj fejében nyerte vissza szabadságát.
A kudarc viszont nem hazánkat sújtotta leginkább: Magyarország ezután is képes volt megvédeni határait, viszont soha többé nem vállalkozott a Balkán-félsziget felszabadítására. A rigómezei fiaskó tehát megpecsételte a gyenge, balkáni keresztény államok – Szerbiát is ideértve – sorsát, akik ezután magukra maradtak a törökkel szemben.
