A trianoni békediktátum aláírása után az új határ helyszíni kijelölése még éveket vett igénybe. Miután az Egyesült Államok visszavonult a Párizs környéki békék végrehajtásától, a többi győztes nagyhatalom – Franciaország, Japán, Olaszország és Nagy-Britannia – delegáltjaiból, illetve egy magyar és az érintett szomszédos állam képviselőjéből álló, úgynevezett határmegállapító bizottságok jártak végig minden egyes métert.
A helyi viszonyokat megismerve a bizottságoknak lehetőségük volt apróbb kiigazításokat javasolni, ám ilyesmivel ritkán éltek: összesen csupán 546 négyzetkilométernyi terület maradhatott végül mégis Magyarországnál a trianoni vonalhoz képest – a sörösüvegekkel „biztosított” új határok kijelöléséről itt írtunk részletesen.
A beteg angol hálája
A határmegállapító bizottságok tevékenységének egyik leghíresebb, korunkra legendává nemesedett eredménye a ma már Salgótarján városrészét alkotó Somoskő, és a mellette fekvő Somoskőújfalu visszatérése volt.
Krepuska Géza, a Szent Rókus kórház fül-orr-gégész professzora 1905-ben vásárolta meg a Macskalyuk nevű bazaltbányát is rejtő jókora birtokot a két falu határában, Trianonban azonban a területet Csehszlovákiának ítélték, ami ellen a professzor érthető módon igyekezett minden követ megmozgatni. A történet innen vesz mesebeli fordulatot azzal, hogy a határkijelölő bizottság angol tagja súlyosan megbetegedett, ám Krepuska megműtötte, kikezelte az ismeretlen és gyógyíthatatlannak hitt kórból.
Az angol hálája jeléül a bizottság ismét kiszállt a helyszínre, és miután a környék színmagyar volta bizonyítást nyert (a lakosok egyike sem értette, amikor szlovákul szóltak hozzájuk), tárgyalások indultak a helyzet tisztázására. Végül a Nemzetek Szövetsége Tanácsa 1923. április 23-án döntött, Somoskő és Somoskőújfalu magyar maradt. Ez volt az egyetlen, hazánk javára elvégzett, egész településeket érintő korrekció a 800 km hosszú csehszlovák–magyar határon, és bár apró részleteiben eltérő változatokban, de Krepuska Géza hőstettének híre szélsebesen terjedt.
A két falu visszatérése ugyan tény, de nem biztos, hogy mindez valóban a fenti módon történt. Zeidler Miklós történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója 2022-ben kisebb tanulmányban járta körül a legendát, pontosabban tárta fel a két falu visszatérésének történetét.
Esély sincs a nyelvhatárra
A párizsi békekonferencia által megállapított végleges békelfeltételekhez (a majdani trianoni békeszerződés szövegéhez) csatolt, a francia kormányfő, Alexandre Millerand által aláírt, úgynevezett kísérőlevél külön is kiemelte, hogy a kiküldendő bizottságok javaslatot tehetnek majd a határok korrigálására. A nagyhatalmak és a szomszédos országok persze csak kisebb módosításokra gondoltak, a magyar kormány azonban úgy tekintett a folyamatra, mint a békekonferencia folytatására, egész vármegyék visszacsatolását szorgalmazta.
A csehszlovák-magyar határmegállapító bizottságban egy tapasztalt katonai diplomata, Tánczos Gábor altábornagy képviselte hazánkat, 1921. augusztus 2-án benyújtott javaslatával pedig bizonyította, Magyarország nem fogja olcsón adni a területeit.
A dokumentumban mintegy 26 ezer km2-es terület és 1,8 millió, 53 százalékban magyarajkú lakos visszacsatolásával számolt, ami teljességgel elfogadhatatlan volt a nagyhatalmak és Csehszlovákia számára
– mondja a 24.hu-nak Zeidler Miklós.
A második magyar javaslat sem volt lényegesen megengedőbb, a tárgyalások során pedig az is kiderült: a bizottság a trianoni békeszerződésben megszabott vonal érvényesítését tekinti céljának, nagyobb területi engedményekre, pláne a magyar–szlovák nyelvhatár elérésére esély sincs. Innentől kezdve a magyar diplomaták számára Teleki Pál szavai váltak irányadóvá: „a részletkérdésekre kell különösen nagy súlyt helyeznünk”.
