Magyarország első világháború utáni feldarabolása a történelemkönyvekben egyetlen aktusban, a trianoni békediktátum 1920. június 4-ei aláírásában csúcsosodik ki. De miként az első világháború sem ért véget egyik napról a másikra a központi hatalmak fegyverletételével, úgy ez is hosszú évekig tartó folyamat volt. Az elvi döntés már a háború éveiben megszületett, az i-re a pont viszont csak 1927-ben került fel a határkijelölő bizottságok feloszlatásával.
Mi vezetett idáig, és hogyan folyt a gyakorlatban a trianoni határok kijelölése? Erről kérdeztük Dr. Suba János alezredest, az MH Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténeti Térképtárának vezetőjét.
Aki többet markol, többet is fog
Az antant nagyhatalmai katonai és politikai célból már a háború utolsó éveiben határoztak az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásáról: másképp nem tudták „leválasztani” a Habsburgok államát erős szövetségeséről, a Német Birodalomról – itt írtunk erről bővebben. A „piszkos munkát” pedig a nemzetiségekre bízták, akik ezt anyaországaik, Szerbia és Románia, illetve a Felvidék esetén az önként jelentkező Csehország segítségével végezték el.
Magyarország rendkívül súlyos békefeltételekkel szembesült, amelynek egyik oka, hogy számára vesztesként ért véget a háború, másrészt mert a nagyhatalmi érdek a monarchia helyett az utódállamokat kívánta ütközőzónaként használni. Az ismét önállóvá vált Lengyelország, a tudatosan felerősített Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (később Jugoszlávia) feladata lett volna útját állni a szovjet-orosz kommunizmusnak, illetve alkalomadtán két tűz közé szorítani Németországot. Két évtized sem kellett hozzá, hogy az egész mesterségesen létrehozott rendszer atomjaira hulljon szét, de ezzel nagyon eltérnénk a témától.
Visszatérve 1918-hoz, hazánk szinte alá sem írta még a fegyverletételről szóló belgrádi konvenciót, amikor a szomszédos államok hadereje minden oldalról átlépte a határt. Céljuk a győztes mindent visz alapon a lehető legnagyobb terület megkaparintása volt, ami majd alkupozíciót biztosít számukra a béketárgyalásokon.
Magyarország 1918 októberének végétől a következő év novemberéig permanens honvédő háborút vívott, amely során román, szerb és cseh csapatok az ország nagy részét megszállták
– mondja a 24.hu-nak Suba János. Hozzáteszi: ha minden úgy marad, ma az ország területe még a jelenleginek is csak a töredéke lenne, de arra az antant is vigyázott, hogy Magyarország megcsonkítása után is azért „életképes” maradjon. Az utódállamok egymással és az antanthatalmakkal is komoly politikai csatákat vívtak – persze Magyarország részvétele nélkül – az új határok kialakításán.
Öngyilkos legyen, nehogy meghaljon?
Ezeket pedig már ki is jelölték, amikor a magyar békedelegáció 1920 januárjában meghívást kapott a párizsi békekonferenciára. Belátva harcuk reménytelenségét márciusban haza is tértek. Apponyi Albert gróf a tárgyalások során elhangzott híres mondatával összegezve a lehetőségeket:
Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.
Itthon eközben egyértelmű volt, hogy a békeparancsot aláíró kabinet egyben a saját sírját ássa meg, így nem tülekedtek a politikusok. Végül kizárólag ezért alakult meg Simonyi-Semadam Sándor kormánya, majd Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, illetve Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ látta el kézjegyével a dokumentumot. Az alezredes kiemeli: Magyarország számára ekkor, 1920. június 4-én ért véget hivatalosan is az első világháború.
Ami konkrétan a határok kijelölését illeti, ekkor már értelemszerűen túl voltunk annak első, fázisán, amelyet delimitációnak nevezünk. Ezt úgy képzeljük el, hogy politikusok, diplomaták, már az új országhatárokat megvonták, és az 1:1 000 000-hoz méretarányú térképre berajzolták az új határ vonalát, amiben megállapodtak. Ezt a békeszerződéshez is csatolták (28. cikk). Ezt követően több bürokratikus lépés után 1921-ben kezdődött a határvonal fizikai kijelölése, azaz a demarkáció.
Sok veszteség, pici „siker”
A határvonalat határmegállapító bizottságok jelölték ki, ahol folyók jelentette természetes vonalak, mint a Duna, az Ipoly vagy a Dráva adottak voltak, ezeknél a főmeder közepe volt a határ, mindenhol máshol közösen állapították meg, Romániával szemben 11, Ausztriával 3, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal 6, Csehszlovákiával pedig 27 szakaszra osztották fel.
A bizottságokban a két érintett ország delegációja mellett részt vettek az antant küldöttei is. Katonák, lehetőség szerint törzstisztek: egy japán, egy francia, egy angol és egy olasz. A vitás kérdéseket szavazással döntötték el, a hat fő szavazategyenlőségét úgy kerülték el, hogy a bizottsági elnöki voks duplán számított
– magyarázza Suba János.
Vitás kérdések pedig voltak bőven, a bizottságnak ugyanis volt némi játéktere: a helyi viszonyok figyelembe vételével 1000 méteres sávban eltérhettek a térképen jelzett, úgynevezett „trianoni vonaltól”. Az ilyen döntések rendre a magyar fél sérelmére születtek meg, ám apró sikerek azért mégiscsak akadtak:
A béke alapja
Elképzelhetjük, milyen feszültség övezte a bizottságok munkáját, a komoly egymásnak feszülés, a munkát ellehetetlenítő viták megelőzésére az úgynevezett „béke alapja vagy bázisa” elvet alkalmazták. Azaz lefektették azokat az alapelveket, amelyeket a határ kijelölése során egyik fél sem támadhat meg, még csak azzal ellentétes javaslatot sem fogalmazhat meg. Egységesen ez sem sikerült, ezért minden utódállammal más és más volt a „béke alapja”.
Csehszlovák-magyar vonatkozásában a trianoni vonal volt mérvadó, ettől eltérni csak gazdasági okból lehetett, a gyakorlatban természetesen a csehszlovák fél javára. A románok először nem is akartak erről tárgyalni, majd kikötötték: az Arad-Nagyszalonta-Nagyvárad-Szatmárnémeti vasútvonalat nem lehet megszakítani, illetve egyetlen olyan települést sem adnak vissza, amit a békekonferencia nekik ítélt. Jugoszlávia esetén olyan stratégiai pontok jelentették a béke alapját, mint a nagyobb települések, a vasúti csomópontok és fővonalak, a katonailag fontos szakaszok vagy a hármashatárpontok.
Fotó: MTI/Balázs Attila
Sörös és boros üvegek a határkövek alatt
Miután egy-egy szakaszon a bizottságok a gyakorlatban is kijelölték az új határt, azt „kikarózták”, újra ellenőrizték, és csak ekkor kezdődhetett a nagyszabású terepi munka, vagyis a különböző határjelek elhelyezése, és utána a határvonal térképezése meghatározott sávban.
A határjelek lehettek betontömbök, faoszlopok, földhalmok, ez is megegyezés kérdése volt, a költségeket pedig a két érintett állam állta. A „határköveket” egymástól látótávolságra kellett felállítani, ami értelemszerűen a terepviszonyok függvényében mindenhol mást és mást jelentett, ezen túl természetesen a határvonal törését is jelezni kellett. Gondoltak ugyanakkor a természeti erőkre is, vagyis ha tíz, húsz vagy száz év távlatában például áradás, felhőszakadás, erózió mossa el a határjeleket.
Ezekkel szemben az elvárás csak annyi volt, hogy tartósak legyenek – gránitlap, tégla, vascső, sörös- vagy borosüveg – a lényeg, hogy a felszíni határjel elmozdulása vagy megsemmisülése esetén alkalmasak legyenek adott határpont újbóli megállapítására.
Évekig elhúzódott
A munka vontatottan haladt, hiszen a terepi munka erősen időjárásfüggő, és a bizottságok antant tagjai sem voltak mindig a helyszínen. Fenntartásuk ugyanis az illetménytől a koszton és kvártélyon keresztül az érdekelt országokra hárult, ezért amikor épp nem volt rájuk szükség, szabadságra küldték a tagokat.
Az új határok végleges kitűzése a gyakorlatban 1923-ra befejeződött, de a számtalan háttér- és utómunka, a különböző előírt határokmányok és térképek elkészítése miatt a végleges jegyzőkönyveket csak 1925 őszén írták alá, a határkijelölésért felelős szerv pedig 1927-ben oszlott fel, amikor már minden jogi kérdést tisztáztak az utódállamokkal.
Suba János érdekességként megjegyzi, Magyarország új határának teljes hossza így 2266 kilométer és 297 méter lett, nagyjából 1009 méteres hibahatárral. Mi pedig hozzátehetjük, hogy az első világháború vége után csaknem tíz évvel a szó legszorosabb értelmében kőbe vésetett: a Szent István-i ország (Horvátország nélküli) 288 ezer km2-es területe 93 ezer km2-re zsugorodott, de az ország újra visszanyerte önálló állami létét.
Kiemelt kép: Határkő a magyar-román határon. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
