Tényleg a labrador a leghülyébb kutya?

Minden bizonnyal Dunát lehetne rekeszteni a „melyik a legokosabb kutyafajta” típusú cikkekkel, hiszen a téma önmagában érdekes, a kutyásoknál sokkal szélesebb kör harap rá. Az ilyen összeállítások többsége azonban nem merészkedik a sorrend közlésénél mélyebb tudományos régiókba, bár nyilván mindegyik mögött áll egy kutatási eredmény. Már csak azért is, mert akármilyen listába is botlunk, egyes fajtáknak mintha bérelt helyük lenne a top 10-ben, illetve a border collie-t láthatóan nem lehet letaszítani a trónról.

A közelmúltban megjelent publikációk azonban két, a médiában felkapott címmel is „újdonságot” hoztak annyiban, hogy az egyik a belga juhászt tett meg győztesnek a border collie előtt, a másikban pedig a mindig előkelő helyen végző, vakvezető és szagkereső kutyaként is remeklő labrador retriever utolsó lett. Vagyis a legbutább.

Nem célunk igazságot tenni, ám azon elgondolkodtunk, vajon mit jelent egy kutyánál az, hogy okos? Miként mérhető az intelligenciája és mik ennek a buktatói? Egyáltalán lehet-e ilyen szempontból a kutyafajtákat rangsorolni, vagy csak a média gyúrja át kissé a szóhasználatot az eladhatóbb címek érdekében?

Dr. Kubinyi Enikő etológussal, az ELTE Etológiai Tanszék tudományos főmunkatársával, a Szenior Családi Kutya Program alapítójával és vezetőjével beszélgettünk.

Nem buta a labrador

Induljunk ki abból a tanulmányból, amely alapján a sajtó levonta a következtetést, hogy a labrador a legbutább kutya (az eredeti publikációt itt olvashatja). A kutatás irányítója, Katriina Tiira, a Helsinki Egyetem etológusa egyébként nem is ment bele abba, hogy melyik a legokosabb fajta, sőt, az „intelligencia” szó sem szerepel a cikkében.

Az etológiában egyáltalán nem használunk olyan fogalmakat, mint okos, intelligens vagy buta, mert túl sok jelentésük van, ezeket a szavakat csak a média alkalmazza a kutatási eredmények kommunikációjánál

–  mondja a 24.hu-nak Kubinyi Enikő.

„Sok kattintást lehet beszerezni akkor, ha az egyik legnépszerűbb, sokféle munkára kiváló kutyafajtáról kijelentik, hogy buta: mindenki, aki ismeri a labradort, tudja, hogy ez egyáltalán nem igaz. Valójában a hivatkozott tudományos publikációban szó sincs ilyesmiről, miközben a média hasonló címadásai aláássák a kutatások hitelességét. Az eredeti vizsgálatban mindössze 12 fajtát és keverékeket vizsgáltak.

Tíz teszt közül az egyikben a labradorok kicsit lassabban oldottak meg egy feladatot, mint a border collie-k, egy másik tesztben pedig öt fajta képviselői ügyesebben vettek ki egy jutalomfalatot egy hengerből. Ez nem ok arra, hogy butának kiáltsák ki a a fajtát, csupán arra, hogy növelje az olvasottságot.”

Kutya és intelligencia

Az emberi intelligencia kutatása már több mint egy évszázadra tekint vissza, és a kutya-intelligencia párosítás is a pszichológia talajáról indulva vált gyorsan népszerűvé Stanley Coren pszichológus 1994-ben megjelent, The Intelligence Of Dogs című könyvével. Coren nem etológus, és munkája sok kritikát kapott, főként azért, mert minden kutyafajta abban a feladatban a „legokosabb”, amire kitenyésztették. Ezt tulajdonképpen Coren is elismeri, ezért eleve háromféle intelligenciát határozott meg a kutyáknál, és csak a 3. típusnál végzett összehasonlítást:

1. Ösztönintelligencia: mennyire jól teljesít a kutya olyan feladatokban, amelyre tenyésztik, a husky szánhúzásban, a véreb nyomkövetésben, és így tovább.
2. Adaptív intelligencia, ami nagyon röviden problémamegoldó képességet jelent.
3. Munka-és engedelmességi intelligencia: milyen gyorsan lehet a kutyát valamire megtanítani.

Az ösztönintelligenciát hagyjuk el mi is – azzal a megjegyzéssel, hogy az etológia az ösztön szót sem szereti használni a hozzá tapadó zavaros jelentések miatt –, a másik két kategória pedig rávilágít a fajták összehasonlításának buktatóira.

Ahány típus, annyi képesség

Az ember és a kutya együttélése során ugyanis mindig azon tulajdonságok erősítése volt a cél, amelyek adott feladat elvégzését szolgálták. Egyesek a gazda jelenléte nélkül végzik a dolgukat: a kopó akár kilométerekre az embertől hajtja a vadat, a komondor maga dönti el, kit kell távol tartania a nyájtól vagy a portától, de még a szánhúzók is rengeteg gyors és önálló döntésre kényszerülnek.

Ezzel szemben a másik végletre példák a terelő és a vadászkutyák: az emberrel szoros együttműködésben, kézjelekre, akár csak biccentésre, szemmozgásra reagálnak. Miután minden fajtacsoport felé más és más a több évezredes elvárás, igen nehéz köznyelvi értelemben vett intelligenciáról vagy „okosságról” beszélni a fajták esetében. Az etológusok ezért nem is teszik.

Helyette általános kognitív képességet vizsgálunk, ami többféle értelmi képesség összefüggéseiből épül fel, tulajdonképpen egy hierarchikus rendszer csúcsa

– magyarázza Kubinyi Enikő.

Adott kutyákra érvényes

Ennek során, akárcsak az emberi IQ-teszteknél, különböző, de egymással összefüggő részfeladatok elé állítják az állatokat, a végeredmény pedig kiadja az általános kognitív képességet, amelyet a kutatók az egyszerűség kedvéért, angol neve alapján csak g-értéknek neveznek. Összességében tehát a g-érték alapján lehetne adott kutatásban, adott kutyákat rangsorolni.

Adott kutyákat, és adott kutatásban, mert annyi az egyéni eltérés, hogy fajtákra tágítani a konklúziót legfeljebb a nagy számok törvénye alapján és hipotetikus jelleggel lehet – tehát mindig lesz sok kivétel, amelyek eltérnek a fajta jellemző viselkedésétől. Nézzünk meg néhány részfeladatot a finn kutatásból, ami használható lehet a g-érték kiszámításához:

• V-alakban meghajlított kerítés mögé jutalomfalatot tesznek, az a kutya teljesít jól, amelyik hamarabb eltávolodik az ételtől annak érdekében, hogy a kerítést megkerülve megszerezze.
• A kutya számára kinyithatatlan dobozba teszik a falatot, és önállóbbnak számít, amelyik tovább próbálkozik a felnyitással, nem pedig a gazdára nézeget segítségkérően.
• Két edény közül az egyikben étel van, miközben a tesztet vezető személy a másikra mutat – ha a kutya az üreshez megy oda, levonás jár memóriapontszámból.
• Két edény közül az üreset megmutatják a kutyának és ebből ki kell következtetnie, hogy a jutalom a másik edényben van.

Nem egyenlő az intelligenciával

Sorolhatnánk még tovább, de ennyiből is tetten érhető a fajták közti különbség, vegyük elő most ismét a labradort, amely az említett felmérésen rosszul teljesített a kerítéskerülésben a border collie-hoz képest. Híresen haspók fajta, nem véletlenül látni annyi elhízott egyedet, kifejezett kín számára eltávolodni bármilyen, potenciálisan megszerezhető falattól.

Vadászkutyaként és az egyik leggyakoribb segítőkutyaként rendkívül szoros kontaktust tart fenn az emberrel: próbálja egy ideig feltörni azt a bizonyos dobozt, majd hamar a gazdira néz, hogy segítsen. Egyébként ugyanez igaz például a spánielekre is, több kutyafajtát egyszerűen „önállótlanná” tettünk azért, hogy minél inkább a mi szándékainkhoz próbáljon igazodni. Rajtuk is túltett a golden retriever és az ausztrál kelpie, ők minden más fajtánál többet néztek ennél a feladatnál az emberre.

Az emberközpontúság vezet oda is, hogy körülbelül minden második labrador inkább ahhoz a tálhoz megy, amelyre az ember mutat és nem ahhoz, amiben a jutalomfalat van – mint a kisgyerekek, hasonló teszteken ők is így viselkednek. Kivétel csak az akár 50 kilogrammos őrkutya, a hovawart volt a vizsgált 12 fajta és a keverékek közül. A nagytestű ebet feltehetően gyakrabban tartják a kertben, mint a lakásban, ami befolyásolhatta, hogy kevésbé érdekli őket, mit mutatnak nekik az emberek, mint az, hol van élelem. Nem soroljuk tovább, a lényeg az, hogy

a „legokosabb kutyafajták” témájú újságcikkek alapjául szolgáló mérőszám nem egyenlő az intelligenciával.

Az okos kutya rólunk szól

A közhiedelem ellenére a kutyáknál még nincs elfogadott intelligenciateszt. Ahhoz, hogy legyen, a fent említetthez hasonló, részképességet mérő tesztekből ki kell számolni, hogy milyen viselkedések függnek egymással össze. Így alakulhat ki a g-érték, ami alapján nyilván rangsorolhatók az egyes egyedek, de még ekkor is kérdéses, hogy okosnak nevezhetjük-e magas g-értéket elérő kutyákat.

Vajon az a kutya az okos, amelyik pillanatok alatt kitalálja, hogyan kell egy kerítésen átmászni, vagy az, amelyik elfogadja, hogy a kerítést azért építik az emberek, hogy senki ne másszon át rajta? Az a kutya okos, amelyik megszerzi a sült csirkecombot az asztalról vagy az, amelyik a másik irányba fordul, ha a gazda azt kéri tőle?

Az okos és buta jelzők nem állják meg a helyüket, főleg nem fajták között. A már idézett nagy számok törvénye alapján egyes fajták képességei vitathatatlanok, de a legjobb kutya mindig az, amely megfelel az elvárásainknak, és amelyiket ezért szeretünk. A border collie-t azért tartják a gazdák és kiképzők okosnak, mert jól motiválható, szívesen követi az utasításokat és rendkívül gyorsan megtanulja az engedelmességi feladatokat. Viszont a kopó nem lenne kopó, ha visszamenne a gazdájához, ha egyszer már szagot fogott, és a puli sem fog a lakótelepen önfeledten labdázni, miközben egy tucatnyi járókelőt kellene összeterelnie.

Az okos és buta kutya sokkal inkább rólunk szól. Tetszik egy fajta, bevisszük a lakásba, majd elvárjuk tőle, hogy egyik pillanatról a másikra vetkőzze le évezredes tulajdonságait, és szófogadó, egyéniség nélküli házi kedvenccé váljon. Vagy csak pórázra kötve, szájkosárral mozdulhasson ki a lakásból egész életében – ez persze már jócskán túlmutat a g-érték kérdésén, egy újabb cikk témája lenne.