A történelemhez szorosan kapcsolódó, a múlt kultúráit vizsgáló régészetet Európában hagyományosan a bölcsészettudományok közé sorolják, ma azonban már a természettudományi megközelítés diktálja a terület irányát. A genetikai kutatásoktól a geofizikai felméréseken át az izotópanalízisekig rengeteg olyan vizsgálati módszer létezik, amely mára a régészet meghatározó részévé vált.
Dr. Magyari Enikő, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kar Környezet- és Tájföldrajzi Tanszékének tanszékvezetője egyetemista korában kezdett el érdeklődni a régészet, elsősorban a biogeográfia, azaz a növény- és állatvilág változásainak, kölcsönhatásainak kutatása iránt. „Akkor már elég világos volt, hogy ezt az üledékekbe zárt pollenekkel lehet vizsgálni. Az ottani témavezetőm, Sümegi Pál maga is régészeti érdeklődésű volt” – mondta a 24.hu-nak a szakértő, akinek már ekkor sikerült kapcsolatba kerülnie régészekkel, főként a neolitikum, azaz az újkőkorszak kutatóival.
„Doktoranduszként aztán bekapcsolódtam a Felső-Tisza Projektbe: az M3-as autópálya építésekor Polgár környékén nagy, neolitkori telepeket tártak fel, és őskörnyezeti rekonstrukciót kértek tőlünk. A régészek többek között arra voltak kíváncsiak, hogy mikor kezdődött meg a gabonatermesztés, mekkorák voltak a gabonatáblák, folyt-e erdőirtás az ártérben, ehhez pedig holtmeder-üledéket kellett vizsgálnunk” – nyilatkozta lapunknak. Angliában posztdoktorként is foglalkozott hasonló témakörrel Bulgária, Magyarország és Törökország esetében. A régészeti lelőhelyek egyébként gyakran környezetföldrajzi szempontból is értékesek, az itt esetlegesen fennmaradt növényi maradványok például sokat elárulhatnak a korabeli flóráról.
A kutató szerint a régészet területén újat vagy pontosat mondani ma már túlnyomórészt természettudományos módszerek segítségével lehet.
Egy ősi sír vizsgálatát úgy érdemes elképzelni, mint egy bűnügyi helyszínt: megpróbálják felderíteni, hogy hol élt, honnan jött, mit evett, milyen környezetben lakott, mikor élt az elhunyt. Ahhoz, hogy ezeket meg tudják válaszolni, a természettudomány tud közel vinni.
A régészethez kapcsolódó legmeghatározóbb természettudományi megközelítések napjainkban a genetikai vizsgálatok, a stabilizotóp-elemzések, illetve a korabeli környezetnek és az abban lezajló változásoknak, például az éghajlati átalakulásoknak a felmérése.
Árulkodó árvaszúnyogok
Az egyik legismertebb technika a múlt klímájának rekonstrukciójára a jégmagok analízise, ezeket a hosszú idő alatt felgyülemlett, ősi légbuborékokat tartalmazó mintákat jellemzően az Antarktiszról, Grönlandról vagy gleccserekből gyűjtik be. Itthon állandó hó- és jégtakaró hiányában a szakértőknek egyéb módszereket kell alkalmazniuk – jégmagokat legfeljebb a régió jégbarlangjaiból szerezhetnek be.
Magyari Enikő és kollégái régészeti szempontból az elmúlt 11 ezer év, tehát az utolsó jégkorszak utáni időszakot tanulmányozzák, és biológiai maradványokon alapuló éghajlati rekonstrukcióval foglalkoznak. Az egyik megközelítés lényege, hogy egy-egy ismert korú üledékrétegben mérik fel a polleneket, majd az adatokat összevetik az eurázsiai felszíni pollenminta-hálózattal és az ahhoz rendelt klímaparaméterekkel. Ez a technika a nyári középhőmérsékletekre a leginkább megbízható, de a csapadék esetében is viszonylag pontos eredményeket hoz.
A másik módszer a hegyi tavakon és az azokban konzerválódott árvaszúnyog-maradványokon alapul – a legtöbb vonatkozó minta a Déli-Kárpátokhoz tartozó Retyezát-hegység gleccsertavaiból származik. Ezen megközelítés lényege, hogy az árvaszúnyogok lárvakorukat tavakban töltik, egy hegyi tóhoz hasonló tápanyagszegény környezetben pedig a fajok összetételét a nyári középhőmérséklet határozza meg. Éppen ezért a különböző árvaszúnyogok százalékos eloszlása jól leírja a júliusi középhőmérsékleteket. Egy hegyi tóban egy-egy köbcentiméternyi üledékben a lárvamaradványok koncentrációja jellemzően a több ezres nagyságrendet érik el, statisztikailag tehát megbízható technikáról van szó. Hasonló megközelítés a tavi üledékekben vagy talajban konzerválódott, baktériumok sejtfalából származó lipidmolekulák elemzése, ezek szerkezeti változásai szintén hőmérsékletfüggők.
A fentiek mellett a cseppkövek stabilizotóp-vizsgálata járulhat hozzá a múltbeli klíma megértéséhez, itt azonban nehézséget jelent, hogy Nyugat-Európával szemben Magyarországon nem fordíthatók le az oxigénizotóp-arányok hőmérséklet-változásokra. Ez a technika ezért főként a csapadékforrás megismerésében segíthet.
A Balaton a római korban
Magyari Enikőék jelenleg többek között a Balaton történetét igyekeznek alaposabban megismerni.
A Balaton egy agyonkutatott tó, eddig viszont nem volt abszolút időskálája, vagyis az egyes üledékrétegeihez nem tudtunk abszolút korokat rendelni
– tette hozzá. A vizsgálat nem korlátozódik az őskorra, Merkl Máté PhD-hallgató egyenesen a római korra koncentrál, a korabeli villákból és erődökből származó növénymaradványokat, a tóból vett mintákat, valamint a Balaton üledékében megőrződött polleneket elemzi.
A Balaton vize rendkívül karbonátos, az anyagain belül a magnézium-kalcit és a dolomit átmenet különösen izgalmas. Amikor melegebb a víz, és gyorsabban párolog, a kicsapódó magnézium-kalcit kristályokban egyre nagyobb arányban jelenik meg a magnézium. Ily módon tehát a kristályok felfedhetik a tó történetét, az adatok pedig egyéb, így az árvaszúnyog-maradványokból következtetett információkkal is kombinálhatók. Pálfi Ivett PhD-hallgató Pósfai Mihály professzor vezetésével két, intenzív párolgással – feltehetőleg ezért alacsonyabb vízszinttel – jellemezhető időszakot is detektált a Balaton üledékében 8 és 5 ezer évvel ezelőtt.
A magyarországi eredmények természetesen nem csak a helyi régészeti és környezettörténeti vizsgálatok miatt fontosak. A hazai adatok mindig nemzetközi kontextusba is kerülnek – kutatások, klímamodellek, előrejelzések alapjaivá válnak. Az árvaszúnyog alapú rekonstrukciók például a legújabb IPCC-jelentés elkészítéséhez is hozzájárultak, segítséget jelentettek az elmúlt 10 ezer év klímaváltozásaira vonatkozó fejezet megírásában.
Eltűnő mamutok, átalakuló táj
A környezet vizsgálata a régészet mellett a paleontológiát is nagyban támogathatja. Magyari Enikő korábban többek között a jégkori fauna Kárpát-medencei kipusztulásával is foglalkozott – az állatközösség legismertebb képviselője a mamut, de számtalan egyéb faj tartozott ide.
„Ami a megafauna kihalását illeti: hazánkban korábban nagyon részletes paleontológiai kutatások folytak, de nem voltak korok rendelve a faunaegyüttesekhez. Mi a Magyar Természettudományi Múzeumban őrzött, elsősorban barlangi ásatásokból származó, sokszor nem is a mega-, hanem a mikrofaunához tartozó maradványokat datáltuk” – nyilatkozta a szakértő.
A múzeumban rengeteg mamutcsontot tároltak, a kutatók ezekből a lelőhely és a morfológia alapján leválogatták a legfiatalabbakat, így pedig következtetni tudtak arra, hogy az állatok nagyjából mikor tűntek el a térségből. Tervben volt hasonló vizsgálat a gyapjas orrszarvú esetében is, ebből a fajból azonban kevés egyed érhető el ma Magyarországon.
A csapat megállapította, hogy a mamutok és a keleti sztyeppei kisemlősök az utolsó jegesedés maximuma idején végig jelen voltak a régióban, lokálisan pedig mintegy 16 200 évvel ezelőtt pusztultak ki. „Ez nem azt jelenti, hogy az utolsó példányok feltétlenül ekkor tűntek el a Kárpát-medencéből, inkább azt, hogy ebből a korból tudunk még datálni csontokat. A populáció tehát ekkor még tudott maga után nyomot hagyni, később viszont annyira megritkult, hogy nem maradtak leletei.
Ez a megritkulási dátum éppen egybeesik a régió felmelegedésével és beerdősödésével
– emelte ki a kutató. A környezeti kapcsolat tehát kirajzolódott, adódott viszont a kérdés: vajon a növényzet átalakulása vezetett-e az állatok kipusztulásához, vagy éppen fordítva.
A korabeli megafaunáról azt érdemes tudni, hogy egyes fajaik, így a mamutok, a különböző vadlovak vagy éppen a gyapjas orrszarvú, úgynevezett ökoszisztéma-mérnökök voltak: legelésükkel nagyban befolyásolták a tájat. Az állatoknak ugyanakkor megfelelő növényzetre is szükségük volt fennmaradásukhoz. A jégkori fauna és flóra átalakulása közti kapcsolatot a világ számos országában, így hazánkban is kutatják.
Magyari Enikő szerint az utolsó glaciális végén 50 év leforgása alatt 2 Celsius-fokos felmelegedés ment végbe a nyári középhőmérsékletekben. Ekkorra a Kárpát-medencében a lombhullatók is megjelentek, amelyek egy-egy spontán, természetes tűzvészt követően már nem voltak hátrányban a boreális növényekkel szemben. A tűlevelűek egyre inkább kiszorultak, a nagy, nyitott táj fokozatosan eltűnt.
Egy másik érdekes egybeesés, hogy a felső paleolitikum idején elhagyták a térséget a főként rénszarvasra specializálódott vadászcsoportok. „Nagyon erősen látszódik, hogy amikor a rénszarvas eltűnt a Kárpát-medencéből, akkor a rájuk vadászó emberek a csordákat követve egyszerűen kivonultak” – nyilatkozta lapunknak a kutató.
Tartanunk kell a száraz időszakoktól
A múlt klímaváltozásait és régészeti emlékeit együttesen vizsgálva szembetűnik, hogy az éghajlat átalakulása mekkora hatást is képes gyakorolni fajunkra. A neolitikum végén, nagyjából 6400 éve hazánkban az addig megszokott, precíz, kis földművelő közösségek helyén jól szervezett, nagy telepek, úgynevezett lakódombok jönnek létre. Ezek azonban viszonylag rövid idő alatt elhagyottá váltak.
Magyari Enikő szerint, amennyiben megnézzük az időszak éghajlati változásait, a lakódombelhagyás korszaka éppen egy erőteljes, 100–200 év alatt lezajló klímaváltozási eseménnyel, egy rövid távú klímaváltozással (rapid climate change, RCC) esett egybe. A Kárpát-medencét erőteljes tavaszi lehűlések érték el, ezzel párhuzamosan pedig a nyári középhőmérsékletek hirtelen csökkentek, ami befolyásolta a kultúra gazdálkodását, krízist idézve elő.
Nem tudjuk, hogy konkrétan miért hagyták el a lakódombokat, de látjuk, hogy az éghajlati átalakulás és az emberi kultúra reakciója egyidejű volt
– tette hozzá a szakértő.
Sok régész előszeretettel használja a környezeti determinizmus kifejezést, ennek lényege, hogy a környezet alapvetően határozza meg a kultúrát. Mint Magyari Enikő kiemelte, sok esetben lehet következtetni arra, hogy egy-egy klímaváltozás hozzájárul a kulturális változásokhoz. Az éghajlati átalakulásnak nem is kell feltétlenül az adott régiót érintenie, elég, ha egy közeli térségből új népcsoport érkezik a lokális környezeti nyomás hatására.
„A mai kontextusban a Kárpát-medencében szerintem mindenképp fontos üzenet, hogy az idén nyáron is tapasztalt száraz periódusok gyakoriságának növekedése átfogó éhínségeket idézett elő a múltban. Ez akár kivándorláshoz vagy kulturális változáshoz is vezethetett.”
Kiugróak a mostani átalakulások
Az biztos, hogy az utolsó jégkorszak végével elkezdődő periódust, a holocént tekintve napjainkban elképesztő klimatikus átalakulás zajlik. „Az iparosodás előtti időkhöz képest, bő száz év alatt 1,2 Celsius-fokot emelkedett a hőmérséklet. Ez nagyon jelentős. A felmelegedés tempójában valamivel elmarad a késő glaciális–holocén átmenetétől, a holocén gyors klímaváltozási eseményeit nézve viszont azonos gyorsaságú, amplitúdóját nézve pedig még felül is múlja azokat” – mondta Magyari Enikő lapunknak.
A kutató szerint a széndioxidszint tükrében a mostani globális felmelegedés még inkább szembetűnő. Mint hozzátette, az éghajlatváltozás az 1980-as években különösen felgyorsult térségünkben.
A felmelegedés hirtelen és látványos ökoszisztéma-átrendeződésekhez vezet többek között a tavakban. Egy-egy faunaegyüttes vagy algaközösség megváltozásának vizsgálatakor az éghajlati paraméterek sok esetben 90 százalékban magyarázatot adnak a jelenségekre. A klimatikus tényezők mellett ráadásul a környezetszennyezés is mindenhol érezteti hatását. „Hiába van az ember egy hegyi tónál, egy nemzeti parkban, ahol csak elvétve járnak turisták, az atmoszféra révén ezekbe a vizekbe például nagy mennyiségű nitrogén érkezik. A szennyezés szintén egy úgynevezett drivere, hajtóereje ezeknek a változásoknak” – tette hozzá.
Az elmúlt években a kutató Szabó Zoltán PhD-hallgatóval közösen már két cikket is megjelentetett a témában.
A korszakot Great Accelerationnek is nevezzük: minden változás rendkívül felgyorsul, az ökoszisztéma átalakulásának sebessége meghaladja azt, amit a holocén elején láthatunk.
Összeadódik a két erő, a klímaváltozás és az ökoszisztémára gyakorolt felerősödő antropogén hatás” – mondta Magyari Enikő.
