Az 1950-es évek legelején Rákosi Mátyás hatalma csúcsán volt, egyeduralma megkérdőjelezhetetlennek tűnt. Dübörgött a személyi kultusz, az egész 1952-es év arról szólt, hogy az ország apraja-nagyja egyenként és kollektíven is „népünk bölcs vezérét” köszöntötte és dicsőítette 60. születésnapja alkalmából. A legelső magyar embernek nevezték, Rákóczi és Kossuth elébe helyezték, bár a felhajtás sok esetben a kortársak számára is nevetségesnek tűnt. Ezzel párhuzamosan Rákosin – mint oly sok más diktátoron – egyre inkább elhatalmasodott a paranoia – erről szólt előző cikkünk.
A Rákosi Mátyás életét bemutató sorozatunk jelen részében arról lesz szó, hogy a következő év, 1953 viszont elhozta a bukást a diktátor számára, igaz, ekkor még csak részlegesen és átmenetileg. Továbbra is dr. Kolontári Attila történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának munkatársa van segítségünkre.
Magyarország nyomorban
A diktatúra az 1950-es évek elejére valóságos ámokfutást rendezett az országban, a légkört a terror és az általános félelem uralta. A rendszer saját ördögi logikája mentén a valós ellenfelein túl sokszor maga kreált ellenségeket, akikkel aztán kegyetlenül le is számolt. Így gyakorlatilag bárkiből lehetett áldozat. Meghurcolták azokat, akik bármilyen módon – származás, vagyon, a gazdasági, társadalmi életben, közigazgatásban betöltött pozíciójuk okán – kötődtek az 1945 előtti rendszerhez. Megfosztották őket vagyonuktól, családtagokkal együtt mintegy 15 ezer főt telepítettek ki az otthonukból.
A társadalom totális ellenőrzésére törekvő hatalom számára kiemelt fontossággal bírt a történelmi egyházak, az egyéni gazdálkodó parasztság megtörése. A rezsim rendkívül változatos címkékkel illette az általa stigmatizálni kívánt csoportokat: „osztályellenség”, „osztályidegen”, „klerikális reakciós”, „kulák”, „kulákszimpatizáns”, mint ahogy széles volt a retorziók skálája is. Az 1948 és 1955 között nem köztörvényes bűncselekményekért kivégzettek száma megközelíti a háromszázat. Ezrek járták meg a börtönöket és a szovjet Gulág mintájára létrehozott munkatáborokat, szenvedték el a vallatások, a megaláztatások gyötrelmeit. A sor végén pedig ott volt a származás alapján történő diszkrimináció, a szakmai, munkahelyi karrier ellehetetlenítése, a továbbtanulás megakadályozása.
A kor magyar társadalmának alapélménye a rettegés és a „csengőfrász” volt. A végtelenül cinikus hatalom pedig még azt is elvárta, hogy a megalázott, ellehetetlenített, nemzeti érzéseikben megsértett emberek folyamatosan hitet tegyenek mellette, és maguk is harsogják a kommunista propaganda lózungjait.
Mindeközben Rákosi gazdaságilag is a tönk szélére sodorta Magyarországot. Hiába harsogott a propaganda új aranykort, dicsérte Rákosi Mátyás lángeszét és kiválóságát, az ország tragikus helyzetben volt, ami idővel össztársadalmi elégedetlenséget szült. A forint vásárlóértéke 1951-ben már csak az 1946-os szint 38 százaléka volt, a reálbérek hat év alatt 22 százalékkal csökkentek. Egy időre ismét be kellett vezetni a jegyrendszert, és amikor 1952 februárjában megszüntették, a liszt ára azonnal a kétszeresére nőtt, a kenyéré kilónként 1,60 forintról 2,60-ra emelkedett.
A politikai akarat a nehézipar, ezen belül kiemelten a hadiipar fejlesztésének szándéka miatt a fogyasztás drasztikus visszafogására irányult, a nemzeti jövedelem 26, a pesszimistább számítások szerint 30–35 százalékát fordították beruházásokra, míg a háború előtt ez az arány csak 4–5 százalék volt
– mondja a 24.hu-nak Kolontári Attila.
A nehéz életkörülmények, a terror és a félelem szülte elégedetlenség – az önkény szorításában és a szovjet fegyverek árnyékában – mégis kevés lett volna, hogy Rákosi sérthetetlensége csorbát szenvedjen. Ehhez az kellett, hogy Sztálin 1953. március 5-i halála után az SZKP vezetésében hatalmi harc induljon a legnagyobb súlyú politikusok között. A magyarországi események a Nyikita Hruscsov, Lavrentyij Berija, Georgij Malenkov és Nyikolaj Bulganyin közti versengés pillanatnyi állásával voltak összefüggésben.
Raporton Moszkvában
A budapesti szovjet nagykövet, Jevgenyij Kiszeljov jelentéseiből a moszkvai vezetés pontosan tisztában volt a katasztrofális magyarországi helyzettel, az egyre növekvő elégedetlenséggel és Rákosi felelősségével is. Kiszeljov nem szívelte a magyar pártvezért, akinek Sztálinnal fennálló személyes kapcsolata állandó bizonytalansági tényező volt számára: sohasem tudhatta, hogy Rákosi melyik lépésénél élvezi Sztálin támogatását, és melyiknél nem. A szovjet pártvezetés 1953. május 1-jén moszkvai „látogatásra” hívta Rákosit (egyedül kellett mennie), itt szembesítették a hibáival, és felszólították, hogy mondjon le a miniszterelnöki vagy a főtitkári pozícióról.
Rákosi ebbe nem akart belemenni, akadékoskodásával még inkább maga ellen hangolta a szovjeteket, itthon pedig egyszerűen elszabotálta a „parancsot”.
Ezt persze a szovjetek nem sokáig tűrték, június közepén immár a teljes magyar vezetést a Kremlbe rendelték, pontosabban előírták, kikből álljon a magyar delegáció. Jelzésértékű, hogy tagja volt például Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, korábbi miniszterelnök, illetve két későbbi kormányfő, az akkor azonban inkább a második vonalba tartozó Nagy Imre és Hegedüs András is. Viszont a teljhatalmú négyesfogat tagjai közül csak Rákosi és Gerő Ernő utazott, Farkas Mihályt és Révai Józsefet nem hívták.
A szovjet vezetők ismét élesen támadták Rákosit, a legdurvábban Berija esett neki, állítólag üvöltözött Sztálin legjobb magyar tanítványával. A szemére hányta, hogy kalandor politikájával tönkretette az országot, és a fejéhez vágta: a magyar pártban a zsidók elnyomják a nem zsidókat.
Ez utóbbi kijelentést közvetett forrásból ismerjük, a moszkvai raporton jelen lévő Dobi István mesélte később Ortutay Gyulának: „A leghevesebb, legindulatosabb Berija volt. Így támadott Rákosira: Összetöröm a gerincét!”. Visszatérve Berijához, nagyon sérelmezte, hogy Rákosi személyes utasítására verték agyon az ÁVH-n a Szücs testvéreket, akik egyike, Ernő – letartóztatása előtt Péter Gábor helyettese – a szovjetek ügynöke volt – itt írtunk erről bővebben. De az sem tetszett neki, ahogy Péter Gábort néhány hónappal korábban egy koncepciós perben félreállították.
„Rákosi elvtárs, olyan boldog vagyok”
Kolontári Attila megjegyzi, összességében valójában azért állították pellengérre a magyar pártvezetést, amit korábban maguk a szovjetek vártak el, sőt követeltek tőlük, hiszen Rákosiék gyakorlatilag a szovjet modellt követték és kényszerítették Magyarországra. Miért történt mindez? A szovjet diktatúra urait nyilvánvalóan nem a magyar nép szenvedései iránti részvét vezérelte. Részben személyes ellenérzéssel viseltettek Rákosi iránt, de leginkább a praktikumot tartották szem előtt: a kelet-európai csatlósállamok többségében 1953 tavaszán–nyarán igen feszült volt a helyzet, a térség már-már forrongott, tenni kellett valamit. Éppen Rákosiék moszkvai tartózkodásának idején robbant ki a kelet-németországi munkásfelkelés, amit a szovjetek tankokkal vertek le.
A szovjet direktíva szerint Rákosi maradhatott a párt élén, de a miniszterelnöki tisztséget Nagy Imrének kellett átadnia – Nagyot Malenkov szovjet miniszterelnök támogatta, innentől kezdve tehát pozíciója is attól függött, hogy Malenkov milyen erőt képviselt Moszkvában. Itt már nem volt helye az ügyeskedésnek Rákosi részéről, a moszkvai ukázt itthon megfelelő párthatározatokba kellett önteni. A Központi Vezetőség (KV) 1953. június 27-ei ülésén maga sem tudta elkerülni az önkritikus hangvételt, bár ahol csak tudott, általánosságban fogalmazott.
„Alig van pártunknak és népi demokráciánknak olyan területe, amelyen komoly és súlyos hibák ne volnának, […] a hibák olyanok, hogy ha azonnal fordulatot nem csinálunk, a legsúlyosabb válsággal fenyegetnek minket.” „Én vezettem az Államvédelmi Hatóságot. Ezzel kapcsolatban beleavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el.”
Az elhangzottakat nem hozták nyilvánosságra, de a moszkvai intencióknak megfelelően Nagy Imre lett az új miniszterelnök, aki meghirdette az „új szakasz politikáját”, a rendszer legkirívóbb igazságtalanságainak és legabszurdabb durvaságainak enyhítését. A lakosság hatalmas várakozással fogadta a korrekciót, Nagy miniszterelnöki expozéját a rádió is közvetítette. A pártpropaganda által évekig sulykolt személyi kultusz hatása azonban nem múlt el egyik pillanatról a másikra. A leginkább tragikomikusnak nevezhető helyzetet Kolontári Attila egy anekdotával szemlélteti, amikor a Parlament folyosóján egy idősebb parasztasszony képviselő odalépett Rákosihoz, és könnyes szemmel szorongatta a kezét:
„A kulák kulák marad”
Rákosi Mátyás ugyan kénytelen volt elfogadni a helyzetet, de nem nyugodott bele. Mindent megtett, hogy elszabotálja a kormányprogramot, és az MDP vezetőjeként ott tegyen keresztbe Nagy Imrének, ahol csak tud. Kijelentései deklaráltan szembe mentek a kormányzati szándékkal, íme néhány példa:
- A feszített tervelőirányzatok csökkentésére a következőképpen reagált: „Minden munkás változatlanul teljesítse mostani tervét, (…) változatlan eréllyel lépjen fel a tervfegyelem megsértőivel szemben.”
- A termelőszövetkezetekből való kilépés, a téeszek feloszlatásának lehetősége kapcsán kijelentette: „a termelőszövetkezetek mögött ott áll pártunk és népi demokráciánk egész ereje.”
- A kuláklisták eltörlését pedig így kommentálta: „a kulák kulák marad listával vagy lista nélkül.”
Megtehette, hiszen nem maradt egyedül, a KV első titkári posztja jelentős hatalmat biztosított számára: élvezte a pártapparátus támogatását, a funkcionáriusok, pártkáderek továbbra is Rákosit tekintették főnöküknek, hozzá igazodtak. Emellett bízott benne, hogy a moszkvai hatalmi harcok tovább folytatódnak, és kialakulhat egy számára kedvezőbb konstelláció.
Ez nem is tűnt reménytelennek, nem sokkal a második moszkvai raport után, 1953 júniusának végén Rákosi legnagyobb hatalmú és leghangosabb ellenségét, Beriját letartóztatták (december 23-án ki is végezték).
Pürrhoszi győzelem
1954 végére úgy tűnt, Nagy Imre sikeresen érvényesíti politikáját, de a látszólag háttérbe húzódott Rákosi javában készülődött a válaszcsapásra. Semmit sem bízott a véletlenre, 1954 őszén közel két hónapig Moszkvában tartózkodott, hivatalosan gyógykezelésen, valójában azonban a szovjet vezetés előtt igyekezett saját helyzetét Nagy Imre rovására stabilizálni. Hazatérése után pedig rögtön ellentámadásba kezdett, az országban tapasztalható minden baj és probléma okának Nagy Imre új irányvonalát nevezte meg. 1955 januárjában ismét Moszkvába rendelték a magyar vezetést, ám ezúttal – Rákosi korábbi „háttérmunkájának”, intrikáinak köszönhetően – Nagy Imrére hárult a bűnbak szerepe.
Hruscsov pártellenes nézetekkel vádolta, Malenkov jobboldali elhajlónak, buharinistának nevezte, ami akkoriban igen súlyos bélyegnek számított
– jegyzi meg Kolontári Attila.
Nem sokkal később Malenkov végérvényesen alulmaradt a Hruscsovval szemben folytatott hatalmi harcban, 1955. február 8-án leváltották a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöki posztjáról, és ez megpecsételte Nagy sorsát is. Búcsúznia kellett a miniszterelnöki széktől, kikerült a Politikai Bizottságból és a Központi Vezetőségből is. Mivel pedig nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, 1955 decemberében kizárták a pártból. Utódja a kormány élén Hegedüs András lett, Rákosi és Gerő embere.
A történész értékelése szerint, bár Rákosi Mátyás ezzel nyertesként került ki a hatalmi harcból, csak pürrhoszi győzelmet aratott. Egyrészt azért, mert maga teremtette meg a saját rendszerével szembeni ellenállás szimbólumát és vezéralakját: Nagy Imre egyfajta orientációs ponttá vált a rendszerkritikus értelmiség, a párttagságnak a resztalinizációval elégedetlen része és mindazok számára, akiknek helyzete rosszabbra fordult amiatt, hogy Rákosi megkísérelte visszavinni az országot az 1953 előtti évekbe. Sokan voltak ilyenek. Másrészt Rákosi tekintélye jelentősen csorbult, helyzete továbbra is a moszkvai hatalmi harcok függvénye maradt.
Mindemellett nagyon fontos szál a történetben Jugoszlávia. Miután a Kominform (a Komintern utódja) 1948-ban elítélte déli szomszédunk különutas politikáját, Rákosi Mátyás a Tito-ellenes erőtér szószólójaként és vezéralakjaként próbált tetszelegni, a „jugoszláv szálat” például szorgosan beleszőtte a Rajk-perbe is. A hatalmát megszilárdító Hruscsov 1955-ben rendezni kívánta viszonyát Jugoszláviával és annak vezetőjével, amit a korabeli rituálék alapján hazánknak is követnie kellett. Csakhogy Josip Broz Tito nem felejtett, és nem bocsátotta meg Rákosi korábbi fellépését: a magyar–jugoszláv viszony továbbra is rendkívül feszült maradt.
Innen folytatjuk sorozatunkat Rákosi Mátyás második, 1956-os, immár végleges bukásával.
